Pszichológus Budapesten - Simon Zoltán

05/06/2025

Láthatatlan terhek – miért tűnnek a nők idegesnek?

Gyakran éri a nőket az a vád, hogy görcsösek, rigidek, fölöslegesen és állandóan izgulnak valamin, esetleg kényszeresek. Néha még önmagukra is mondják ezeket. Gyakran ők a szigorúbb szülők is, miközben apa tud „jófej” lenni, nem idegeskedik annyit – „laza”. Természetesen ezeket az állításokat, és az egész írást általánosságban, átlagban kell érteni.
A „vád” természetesen igaz. Ennek sok összetevője van – köztük biológiai, idegrendszeri, azaz adottság-jellegűek is –, de most a legfontosabbat szeretném tárgyalni: gyakorlatilag a gátfutás idejét hasonlítjuk össze az azonos távú síkfutáséval.
Tekintsünk egy helyzetet, amikor egy család strandra tervez menni másnap. A nő végiggondolja, hogy fog-e majd fürdeni, be kell-e mennie a gyerekkel a medencébe, mit fog felvenni és mivel, kell-e borotválkoznia, gyantáznia, sminkelnie – mindezt azokból a szempontokból is, hogy kikkel van esély találkozni, fog-e esni, fújni, meddig maradnak, mennek-e utána valahová, mi van mosásban. Mivel tipikusan a gyereket illető kérdések is – mint ahogyan a közös, családi részletproblémák nagy része – a feleség térfelére esnek, kitalálja, hogy mire fognak feküdni/ülni, lesz-e fapad, bérelhető ágy vagy csak fű. Lehet, hogy a férje is megtenné ezeket, de sokszor elég az, ha ebben nem lehetünk elég biztosak („múltkor is volt, hogy kifelejtette”), ezért inkább megcsináljuk. További kérdések: mit fog enni a gyerek, megeszi-e a hekket, és mit fogunk mi enni – éppen fogyózom, nem eszem szénhidrátot, nem eszem húst, csak délután eszem. Szóljak-e Editéknek, hogy jönnek-e, vagy legalább a gyerekük, elmegyünk érte kocsival, olyan jól eljátszanak a mieinkkel. A sor sokáig folytatható. Esetleg már aznap estig részben össze is készül, nem csak gondolatban, hanem fizikailag is: naptej, csomag törlőkendő, törölközők, gyereknek úszószemüveg stb.
Mindeközben a férj – ez kicsit karikatúraszerű lesz, de igaz – fejében gyakran csak érintődik a másnapi strandolás. Valamiféle gazdaságos figyelmi munka tud zajlani ilyenkor: reggel bedobom a fürdőnadrágot meg a papucsot, törölközőt, mint mindenki más is a családból, pénztárca mindig van, valamit majd eszünk – hiszen ez egy strand, nyilván van büfé, persze vihetünk is valamit. De az sem baj, ha nem. Persze, elugorhatunk Edit gyerekéért is. Az lesz, amit szeretnél, drágám, nem kell izgulni, elvégre nyaralunk. És foglalkozik tovább azzal, gondolatban vagy a valóságban, amit éppen csinált, mielőtt a kérdéssel – miszerint „ugye tudod, hogy holnap reggel indulunk a strandra?” – megzavarták („persze, hogy tudom”): tehát a munkahelyi dolgaival, a bicikli megjavításával, közéletről olvasgatással vagy pihen – elvégre szombat van.
Összegezve tehát, van itt egy komoly aránytalanság az elvégzett figyelmi munka mennyiségét illetően – és persze ugyanez igaz gyakorlatilag minden közös program esetén. Ez hatással van a flexibilitásra is, hiszen az egyik oldalon már hatalmas a befektetett munka mennyisége, a másikon meg nem. Képzeljük el, ha például még ezek után reggel megkérdezi a férj: „Mit szólnál hozzá, ha inkább lemennénk anyámék telkére?” A feleség arcán természetes módon fog átsuhanni egy sötétebb felhő, a férfi pedig értetlenkedhet, hogy ennek meg mi baja (már megint); nem mindegy-e, hogy hol töltjük el a napot? Különben is, csak kérdeztem...

25/03/2021

A Galaxis Kalauz (utolsó) vendége voltam, a beavatási szertartásokról beszéltem. https://www.klubradio.hu/archivum/galaxis-kalauz-2021-marcius-24-szerda-1500-16438

17/12/2019

A Klubrádió vendége voltam.

Y - Galavits Patrik generációs műsora (2019. december 12., csütörtök 15:00) Csütrötök 15:00 Tovább a műsor adásaihoz Műsorvezető: Galavits Patrik

18/03/2019

Tiltott érzelmek

Minden családnak van egy szabályrendszere az érzelmek kezelését illetően. Ennek keretein belül az érzelmek osztályozódnak, lesznek „rosszak” és „jók”. A „rosszak” kezelésének egyik viszonylag szerencsétlen és egyúttal gyakori módja az adott érzelem letiltása: könnyű elképzelni olyan családot, ahol tilos kimutatni pl. a dühöt, az irigységet, levertséget. Kicsit túl is mehetünk az „érzelem” fogalmán, ide sorolhatunk állapotokat is, pl. unalom, vagy fegyelmezve levés. Ezen a ponton biztatnám az Olvasót, hogy gondolja végig, a saját családjában mik voltak az elrejteni/eltitkolni/eltüntetni való állapotok, mindenkinél vannak ilyenek. Kívülről ezek általában könnyen észrevehetők, gyakran konkrétan ki is jelentik: „A mi családunkban nem szokás irigykedni/dühöngeni.”
Tekintsünk végig egy ilyen folyamatot, hogy mi történik azzal, aki egy adott érzelmet letiltó családba születik, hogyan teszi magáévá az érték- és eszközrendszert, és hogyan fogja ez nehezíteni a későbbi, felnőtt életét.
Az emberek eleve hajlamosak olyan párt választani maguknak, akik hasonló (érzelmi) állapotokat szoktak átélni, ugyanis ösztönösen ezekhez az emberekhez vonzódunk, és könnyű is felismerni. Elég arra gondolnunk, hogy belső, érzelmi-gondolati tartalmainkat tudattalanul is mutatjuk a külvilág felé testtartásunkkal, arckifejezésünkkel, beszédstílusunkkal. Szavak nélkül is ki lehetfejezni haragot vagy szomorúságot (sőt!). Egy gyakran viselt arckifejezés, testtartás – mint egy különleges, miniatűr testedzés – „beleég” a testünkbe (néhány példa: nevetőráncok, állandósult fintor, összeszorított ajkak). Tehát a már kezdetektől nagyjából egyetértő szülők az együttélés során kicsit szinkronizálják is az álláspontjaikat. A megszülető gyerek nagyon korán rájön, hogy milyen viselkedést nem szeretnek, nem tudnak kezelni a szülei. Tegyük fel, hogy egy családban dühösnek lenni nem szabad. A düh ugyan egy természetes, és ráadásul gyakran hasznos érzelem (például energetizál, és óv a balekká válástól) de ebben az esetben a kisgyerek tapasztalata az lesz, hogy „ha dühös vagyok, anyu nem szeret”. Mivel kisgyerekkorban a „rosszul bánnak velem” élménye ekvivalens a „rossz vagyok” (életkorilag természetes egocentrizmus) élménnyel, ezért megtanulja maga elől is eltagadni, hogy dühös, amikor valójában pedig tényleg az. Ez általában pontosan leírja a szülők működését is, amiből látszik, hogy egy ilyen stratégia milyen könnyen tud öröklődni generációról generációra. Az egész családnak lesz egy közös vakfoltja.
Miért probléma ez? Az egyik ok, hogy a legtöbb negatívnak címkézett érzelem összességében, ha ügyesen van kezelve, rendkívül hasznos. Az irigységünk segít megsejteni, hogy mire vágyunk, az érdektelenségünk, hogy mi untat, a bosszússágunk pedig motivációt ad, hogy azonnal kezeljük az adott problémát. Tehát elesünk egy erőforrástól. A másik, jelentősebb ok, hogy a vakfolttal takart érzelem, illetve az ehhez kötődő helyzetek kezelésében a családtagoknak nulla gyakorlata lesz, márpedig ezek elő fognak fordulni. Egészen olyan lesz a helyzet, mint amikor egy neveletlenebb kutyával találkozik, akinek még póráz sem volt soha a kezében. A sajátját – például dühét – nagyon nehéz lesz szelídített formában kimutatnia. Esetleg kiengedi teljesen, vagy túlkontrollálja, mindkettőt bűntudattal. Mások dühe megrémíti, félreérti, aránytalan súllyal kezeli. Szöges ellentéte ez egy olyan működésmódnak, amit olyan családból hoz az ember, ahol megélhette, hogy a düh nem veszélyes a családi szeretetre és jó példát is mutattak neki „dühösségből”.
Természetesen, az ilyen típusú lemaradások bármilyen életkorban pótolhatók. Ezek a pótlási lehetőségek elég gyakran szembejönnek és szimpátia segítségével (is) felismerhetőek: „Úgy tetszett, hogy Laci nem kezdett el ordibálni a portással, hanem a végén meg is beszélte vele”. Ilyenkor nincsen más dolgunk, mint – ha már felismertünk mire van vakfoltunk – eltanulni a dolgot Lacitól.

22/01/2018

Ismétlődő nehézségek

Ismer-e olyat, aki egy-egy bizonyos fajta helyzetben mindig a saját sorsát nehezíti? Például, mikor hatalommal bíró személlyel kerül kapcsolatba, gyakran súrlódás lesz belőle: leáll akadékoskodni a rendőrrel, kekeckedni a tanárral, jegyellenőrrel. Vagy ha ő maga kerül (akár csak ideiglenesen) hatalmi pozícióba, gyorsan eléri, hogy megutálják, vagy egyszerűen elforduljanak tőle? Esetleg olyat, aki képtelen a hangot megtalálni az ellenkező nemmel, és mindig ugyanazon módon szabotálja magát? Mondjuk tolakodva, udvariaskodva, vagy visszahúzódva? (Gyakran fogalmazódik meg ez így: „Nem tud természetes lenni a nőkkel/férfiakkal.”) Ráadásul neki „van igaza”, mert például „a magyar rendőrök mindig ilyenek”, vagy „az alkalmazottak lusták, és nem értik, amit mondok”, vagy „egyszerűen nem voltunk szimpatikusak egymásnak, van ilyen”.
Ha valaki a végére szeretne járni egy ilyen szokás kialakulásának egy pszichológus segítségével, akkor jó eséllyel az alább vázolt modellel fog megismerkedni.
Az életünk során, különböző feladattípusok megoldásában szerzünk - jó esetben kellő - jártasságot. Minden jártasság természetesen később is megszerezhető, de van egy többé-kevésbé behatárolt életszakasz, amikor az elsajátítása természetes módon történik. Egészen kisgyerekkorban, a legelső „szakaszban” a gyereknek konzisztens, megbízhatóan jelenlévő szeretetre, törődésre van szüksége. Ezt általában az anyjától kapja meg. Ennek fogadása során megtanuljuk, begyakoroljuk, hogyan kell gondoskodást kapni, sőt: hogy mit jelent a „gondoskodás” fogalma, azaz hogyan kell gondoskodást adni is.
Ezt követően, ahogy kifejlesztünk némi akaraterőt és önállóságot, szerepet kap a szülői kontroll, a szerető határozottság. A szülői kontrollhoz való viszony talaján fejlődik ki az önfegyelem és az autoritáshoz való viszony. Ennek kidolgozottsága nélkül meglehetősen „darabos” lesz a hatalmi helyzetekben a mozgásunk. Például képtelenek leszünk elviselni, esetleg eltagadjuk még a szükségét is. Ha lefelé beszélnek hozzánk, mindig felháborodunk, vagy (utólag magunkat ostorozva) mindig szótlanul engedelmeskedünk. És fordítva: ha irányítói pozícióba kerülünk, - jó példa és gyakorlat híján - ügyetlenül bánunk vele. Lehet, hogy tétova, népszerűtlen vezetők leszünk, aki néha átesve a túloldalra, határozottságot színlelve önkényeskedő lesz és rigid. A saját, önmagunknak szánt parancsaink is idetartoznak: képesek leszünk-e tartani egy elhatározást, határidőt, étrendet.
A következő szakaszban a testvérek, illetve a kortársak segítségével, játékok során beletanulunk a társas létbe. Alkudozunk, piszkálódunk, magunkra maradunk, érdekérvényesítünk, együttműködünk, stb.… Gyakran van később problémája ezzel az egykéknek és a legidősebb testvéreknek, akiknek hosszú ideig nincsen versenytársuk, így szükségük az intenzív gyakorlásra, a diplomáciai érzék csiszolására.
A (korai) kamaszkor pedig - többek között - az ellenkező nem „megszokását” jelenti. Hátrányban van, akinek kevés a „hozzáférése” a lányokhoz/fiúkhoz olyan helyzetben, ami nem „éles” helyzet. Például csak fiútestvére/lánytestvére van, az iskolai közegében perifériára szorult, szabadidejében pedig rögbizik/szinkronúszik. Ha nincs elég kapcsolódásunk a másik nemhez, miközben felnövünk, akkor nemcsak szorongósak és esetlenek leszünk a jelenlétükben („Nem tudom, mit kell mondani egy lánynak.”), de könnyen lesznek irreális elvárásaink is, ami, mondani sem kell, komoly kockázati tényező a csalódást illetően.
A szülőkről való leválással együtt ezek azok a problémakörök, amiket sok pszichoterápiás irányzat megnevez. A tapasztalat egyértelműen azt mutatja, hogy bármelyik „elmaradás” pótolható utólag. Ehhez az egyik leghasznosabb lépés (bár nem szükséges) annak a felismerése, hogy a bevezetőben olvashatóakhoz hasonló magyarázatokat mi fabrikáltuk, azzal a céllal, hogy eltakarjuk saját magunk elől a saját ügyetlenségünket.

14/01/2018

Megérzéseink és a párválasztás

Az angliai családterapeuta-képzéseken, általában az első-második alkalommal meg szoktak csináltatni az egymás számára jórészt még ismeretlen résztvevőkkel egy gyakorlatot. Sétáljanak az adott helyiségben, és anélkül, hogy egy szót szólnának, alkossanak párokat. Az instrukció szerint olyat keressenek, aki egy (származási) családtagjukat juttatja eszükbe, vagy beleillett volna a családjukba. Ha ez megtörtént, akkor a gyakorlat második részében a létrejött pároknak is párba kell állniuk, négy fős csoportokat alkotva, hasonló instrukciók mentén. Az érdekesség az, hogy az ezután következő beszélgetés során ki szokott derülni, hogy az egymással - döntően azért szimpátia alapján - csoportot alkotó személyek családi háttere, gyerekkora sok részletben, meglepő mértékben egyezik. Például gyakran megtalálják így egymást az egyedül neveltek, az egykék, a bohóckodók, a mindenhonnan kilógók, stb… A csupán ránézésre történő „párválasztás” során tehát olyan emberekkel kerülünk össze, akiknek hasonló gyerekkori élményeik és családi problémáik voltak. Könnyű elképzelni, hogy a valódi párválasztás esetén sem működünk másképp.
Mégis, hogyan történik ez? Az ember folyamatosan kommunikál: ha éppen nem a beszédével, akkor a testtartásával, arckifejezésével, frizurájával, öltözetével. Pont úgy tudunk beleszokni egy mozgás- vagy beszédstílusba, mint egy ruházkodásiba. Mindezekkel sokat elárulunk arról is, hogy milyen (volt) a családunk. Nehéz/tiltott volt-e bizonyos érzelmeket kifejezni, mondjuk dühöt, irigységet, lelkesedést? Mennyire kellett az embernek megválogatnia a szavait, hogy ne bántsa meg valamelyik „érzékeny” családtagját? Esetleg érdemes volt-e palástolni a szomorúságot, hogy az ember elkerülje a faggatózást? Rengeteg hasonló kérdés feltehető. Az érzelmeinket (vagy hiányukat) folyamatosan kommunikáljuk, „kiülnek az arcunkra”. Az ember mimikája pedig beleég az arcvonásaiba.
Ezeknek a jeleknek az olvasása nagyrészt tudattalanul történik, csak azt vesszük észre, hogy szimpátiát érzünk, „érteni véljük” a nekünk ismerős jeleket küldő személyt. Néha ez tudatosan is megy, könnyedén értelmezzük a beesett vállakat, a lefelé tendáló tekintetet, a nevetőráncokat, az agitált beszédet.
Itt végig tehát a kezdeti szimpátiáról van szó, és arról hogy mennyire beszéljük ugyanazt az érzelmi nyelvet, mennyire érezzük magunkat otthonosan az adott ember társaságában („már az első alkalommal úgy beszélgettünk, mint ha régi ismerősök lennénk”). Az egyik legtermészetesebben felmerülő kérdés az, hogy hasznos-e nekünk ez a belső iránytű mondjuk párkereséskor? Érdemes-e erre a megérzésre hagyatkoznunk a szerelemi életünkben? Az erre adott válasz – a hosszú távú tervezés esetén legalábbis - nagyban függ attól, hogy mennyire szeretnénk megismételni a saját származási családunkat. Tulajdonképpen egy általunk már ismert színdarab (a gyerekkorunk) egy újrafeldolgozásához castingolunk színész(eke)t magunk mellé, a másik főszerepbe. Minnél jobban tetszett az eredeti darab, annál nyugodtabban hagyatkozhatunk a megérzéseinkre. És – természetesen – fordítva.

17/02/2017

A FEM3 vendége voltam. (10-ik perctől. Nem minden böngészőben működik.)

http://fem3.hu/musoraink/micsoda_nok/23217_micsoda-nok-varkonyi-andreaval--2.-evad-6.-adas---2.-resz.html

A FEM3 csatorna hivatalos honlapja.

03/11/2016

Tényleg nehezebb manapság férjet találni

Nehéz összehasonlítani, hogy különböző korokban mennyire volt nehéz párt találni. Szokás arról beszélni, hogy manapság sokkal nehezebb, mint régen, amikor ennek „megvoltak a megszokott módjai”. A potenciális párok találkozásának, együttlétének múltbeli körülményei (mai távlatból) sokkal szabályozottabbnak tűnnek. Valóban, a lehetőségek, pártalálási helyzetek köre rengeteget bővült, de - mint mindig ilyenkor - a korlátok eltűnésével nő az elveszettség is. Ebben a cikkben a nőket érintő párkeresési nehézségek (matematikai természetű!) okairól lesz szó.
A nők emancipálódása számos változást hozott, többek között a felsőfokú végzettséget szerzők és a vezetői pozíciót betöltők nemi arányában is. Az egész euroatlanti kultúrára jellemző, hogy több a diplomát szerző nő, mint férfi. Az összes felsőoktatási szakot tekintve kb. 60%, de ma már (a magas presztízsű szakok között leginkább férfiasnak tartott) mérnöki, természettudományos szakok esetében is legalább 30-40% körüli a női arány. Nem változott ugyanakkor ilyen nagy mértékben minden, a nemi sztereotípiákkal, értékekkel, elvárásokkal kapcsolatban. Gondolhatunk itt saját magunkkal szembeni elvárásainkra, mikor, hogyan tudjuk megélni, hogy férfiak/nők vagyunk, illetve a mindenkori párunkkal szembeni elvárásainkra. Elvárásaink ugyanis mindig vannak, akár bevalljuk, akár nem (különbség abban lehet, hogy hogyan viseljük, mit érzünk/gondolunk/teszünk, ha ezek nem teljesülnek). Egy, a közbeszédben, közgondolkodásban továbbra is meglévő gondolat, álláspont, hogy „legyen a férfi az okosabb”. Az „okosabb” kifejezés itt értődik minden lehetséges változatban, jelentésárnyalatban: legyen magasabb végzettsége, „szeresse a tudományt”, legyen magasabb beosztása, keressen több pénzt, döntsön ő a fontos kérdésekben, szóval kinek mi. Sok férfi a „én nagyon racionális vagyok” szerepben tetszeleg mind saját maga, mind a környezete előtt (mellesleg tapasztalatom szerint ez semmi nem mond arról, hogy ténylegesen mennyire racionálisak). Ilyet nők nagyon ritkán tesznek.
A közös ezekben az elvárásokban, hogy a férfit a nő fölé helyezik (nem véletlenül van ebben sz*****is áthallás, sok érv szól amellett, hogy bizonyos mértékig a természetünkbe van ilyen kép kódolva). Erre – úgy tűnik - mind a férfiaknak, mind a nőknek igényük van. Férfiak tudnak hosszan szenvedni egy házasságban párjuk sikerétől, magasabb beosztásától, műveltségétől, sőt, szellemességétől. Már ismerkedéskor is, az okos, humoros nőt a férfiak kevésbé gondolják megközelíthetőnek. Ugyanakkor megvan ennek a keresletnek a kínálati oldala is, nők is megfogalmazzák gyakran a fenti elvárások másik oldalát: „Nem tudok felnézni olyan férfira, akinél okosabb vagyok”, „A férjem igenis keressen több pénzt, mint én”.
Éljünk most a feltételezéssel, hogy nehezebb manapság fiatal nőként párt találni, mint régen. Ennek kézenfekvő magyarázata tehát, hogy valóban kevesebb fiatal férfi van, akivel ez a fajta reláció kihozható. A „sehol egy normális pasi” mondat mögött - úgy tűnik - számszerűsíthető tapasztalat, tények állnak: tényleg kevesebb a „normális” pasi, ugyanis a normális pasi „nem lehet” alacsonyabb végzettségű (mint ahogy alacsonyabb sem). Valójában - persze - lehet, de egyértelmű, melyik helyzet a gördülékenyebb.
Ez az írás nem állítja, hogy a felsőoktatásban és az élet más területein bekövetkezett, nemi esélyegyenlőségnek kedvező változások összességében nehezítenék az életünket (társadalmi vagy egyéni szinten). És természetesen az is igaz, hogy ez az összefüggés statisztikai természetű, azaz egyéni szinten nem törvényszerűség. Egy kapcsolatnak millió rétege van, a minősége millió szempont függvénye, amik közül a fentebb bemutatott ösztönös-tradícionális igény csak az egyik.

19/10/2016

A szeretetlenség-szindróma

Egy olyan jelenségről lesz szó, amit gyakorisága miatt nem lehet igazán abnormálisnak tekinteni, bár kétségkívül tragikus. Elsősorban nőkre jellemző ebben a formában (de férfiakat is érintheti természetesen), és valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy az anya egyszer csak rájön, hogy már nem szereti a(z egyik) gyerekét. Hirtelen megszűnik a szeretet, ami eddig adott volt. Keresi az érzést, de a helyén nincsen semmi, csak üresség, mint mikor megszűnik egy hobbi iránti szenvedélyünk. A gyerek irritálóvá válik, vagy undorítóvá, vagy idegesítővé, „már megint baj van vele”. Ettől az anya általában megrémül - jogosan. Farkasszemet kell néznie azzal a ténnyel, hogy érzelmi viszonyulásaink nincsenek közvetlen akaratlagos befolyásolás alatt, ezért hiába is „akarja” visszaállítani az érzéseit a korábbi állapotba. Márpedig a gyerek iránti, szerelemszerű rajongás adja a mindennapi együttéléshez az üzemanyagot, enélkül - azaz szimulálva, akaratból - lehetetlen hosszútávon szeretettel bánni a gyerekkel.
Megjegyzendő, hogy ezt a fajta szülői pálfordulást, szeretetlenséget érdekes módon a gyerekek általában nagyon kooperatívan, megértően kezelik, mintha tudnák, hogy „anyu nincs jól”, sőt, ezt néha így ki is mondják (ellentétben a „valódi”, pszichopátiás szeretetlenséggel, a bántalmazással, erőszakolással, amikor nincs ilyen kooperáció, legfeljebb fájdalmas engedelmesség).
Ez az érzelmi nullázódás tipikusan a gyerek 7-10 éves kora körül tud bekövetkezni, és szinte soha nem is támasztható fel, pont úgy, mint egy elmúlt szerelem. Általában kihúzzák együtt a gyerek 18 éves koráig, amikor is elköltözhet. Nem ritka valamiféle „kitagadás” sem.
Az, hogy a szeretetlenség tipikusan kisiskolás kor környékén jelenhet meg, összefüggésben áll azzal, hogy ebben az életkorban, kamaszodás előtt kezd el igazán önálló lénnyé válni a gyerek. Már nem csak a család tagjaként kapcsolódik a társas környezethez, hanem saját jogán is: barátai/ellenségei lesznek, családtól független kötelességei (pl. házi feladat), titkai. Erre a hat-hét éves határra (tehát az óvodás és a kisiskolás kor határára) esik a játékot az igazitól elválasztó határ is. Eddig a korig a gyerek „átlátszó”, működését érteni véljük, összetartozásunk megbonthatatlannak tűnik. Ha egy öt-hat éves mosogat, főz, az pl. cuki (ha pl. saját vágya okán) vagy tragikus (segíteni akar alkoholista szülőjének), de minden esetben funkciótlan, „kis béna”. A tett elbűvölő, de a porszívózás után több a kosz, mint előtte. A gyerekszáj mondások időszaka még ez, képzeljünk el egy nagycsoportost, aki ezt kérdezi: „Tudod te, mire elég manapság egy fizetés??”. Azonban az ezt követő preadoleszcens időszakban ez gyökeresen megváltozik, mivel mindebben megjelenik egy árnyalatnyi komolyság. Alkalmanként már kicsit idegesítő, bosszantó is lesz. A báj tudálékossággá válik. „Anya, nem kéne ennyi kenyeret enni, mert ettől hízunk el.”, „Az új skodák sokkal megbízhatóbbak, miért nem azt veszünk?”. Ez a váltás, és az ezzel járó változások (a viszonyok átstruktúrálódása) általános jelenség, a szeretetlenség-szindróma nem ez. Hogy oda eljussunk, szükséges valami extra, az életszakaszváltáson túli ok.
Mik lehetnek ezek az extra okok? Egy példán keresztül szemléltetem, mert az esetek nagy részében többé-kevésbé mindig ilyesmi történik. Valamelyik szülő (tipikusan az anya) segítséget kér, hogy rengeteg a feszültség a gyerek körül a családban, kibírhatatlan, kezelhetetlen. A gyerek tizenöt éves, de a feszültség évek óta megvan, és folyamatosan nő, ebben a szülők egyetértenek. Kívülről ránézve a családra, rendszerint kiderül valami, pl.: erős hasonlóság a fiú és az apa között, mind fizikailag, mind a lelki alkatot tekintve. A gyerek egy John Lennon-utánérzés, egy kamaszos hippi-lázadó, apja pedig, bár konszolidált megjelenésű, sikeres vállalkozó, gyökeresen eltérő értékrendszerrel, ám korábban (és talán lélekben még mindig) ugyanilyen volt. Ami a gyerekkel kapcsolatos, évek óta tartó, rengeteg feszültséget generáló probléma, valójában egy párkapcsolati helyzet. Olyan, mint ha a szülők régen hallgatólagos egyezséget kötöttek volna, hogy a férj énjének egy részét lakat alá helyezik. Anya elutasít valamit a régi apában, és ez a harag van a fiúra áttolva. Érzésszinten nem válik szét a szülői és a házastársi szerep. A férj ebben jó okkal partner, hiszen érdekelt abban, hogy a megtagadott énrésztől ő is (látványosan) elhatárolódjon. A gyerek ebben a családi miliőben elsősorban szenvedő alany, a helyzet előállásához, és ami még fontosabb, a megoldáshoz általában kevés köze van. Az a tapasztalat, hogy már az sokat segít, ha ezek a szülők közti haragok kimondásra kerülnek.

03/10/2016

A boldogságról röviden, gyakorlatias szempontból

A pszichológiai kutatások igyekeznek kerülni a „boldogság” kifejezést. Helyette pozitív érzések gyakoriságáról és intenzitásáról, elégedettségről, negatív érzések hiányáról beszélnek. Ennek egyik oka, hogy lehet amellett minőségi módon érvelni, hogy csak boldogtalanság létezik, boldogság nem. Ami van helyette, az inkább – alkalomtól függően - öröm, derű, vidámság, elégedettség, stb. A boldogság elérését (boldogtalanság kerülését) segíteni hivatott stratégiákból természetesen Dunát lehetne rekeszteni. Ezek jelentős része vagy nyilvánvaló és/vagy nehezen megvalósítható és/vagy megalapozatlan és/vagy csak rövidtávon hat.
Következzen most egy olyan összefüggés, ami mentes mind a négy fenti hibától. Alaposan vizsgált kérdésről van szó, sok embert érint, egyáltalán nem intuitív, és alkalomadtán megvalósítható is. Sok, egymástól független kutatás azt találta, hogy azok esetében, akik időt töltenek munkahelyre utazással, az utazás időhossza a legerősebb prediktív tényező az általános jóllétüket illetően. Jelenti ez a stressz-szintet, elégedetlenség-érzetet, levertséget, szorongást, sőt, egészségi állapotot. A különbség nem csak a sokat és a keveset utazók között jelentős, hanem arányos az eltöltött idővel. Azaz nem igaz, hogy „ha már úgy is be kell ülnöm az autóba/fel kell szállnom a buszra”, akkor negyven percig teszem ezt, vagy több, mint egy óráig. Ide tartozik még, hogy az általános állapotot (tehát nem a konkrét utazást) tekintve a legjobban még a biciklit választók járnak.
Milyen okok bújhatnak meg ennek az erős hatásnak a háttérben? Egyrészt a (járművön) utazással töltött idő gyakran nagyon unalmas, és ami unalmas, az fárasztó. Ezen az unalmon viszonylag keveset változtat (persze akadnak egyéni különbségek) a fészbúk pörgetése, egy játék, vagy egy újság. Ez részben azért van így, mert jelentős tevékenységbe belekezdni, illetve valamibe belefeledkezni ilyen állapotban nem lehet. A „belefeledkezett állapot” pedig egyik elsődleges energiaforrásunk (gondolhatunk itt arra, hogy legboldogabb pillanataink többsége „belefeledkezés”). Az utazás kevés alkalmat biztosít életünk értelmességének megélésére, illetve a szeretve levés átélésére is.
Másik fő ok, hogy az utazás elveszi az időt: hobbiktól, barátoktól, családtól.
Költözéskor lehetőségekor a mérleg serpenyőiben olyan szempontok szerepelnek, hogy (nagyobb) ház, több fizetés, magasabb beosztás, szebb környék. Ezek természetesen fontosak, ugyanakkor (ahogy rengeteg vizsgálat mutatja) az emberek túlbecsülik ezek boldogságnövelő hatását hosszútávon. Ha már eleve volt elég pénzünk, elég nagy lakásunk, elég jó beosztásunk, akkor a hosszú távú, boldogságra vonatkozó differencia gyakorlatilag nulla, bármilyen hihetetlenül hangozzék is. Összecseng mindez azzal a gondolattal, hogy öröm tevékenységek során termelődik, nem birtoklás által (szeretném kihangsúlyozni, hogy ez az írás luxus és luxus közti különbségtételre vonatkozik, nem pedig szükséglet és luxus köztire).
A most tárgyalt szempont arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hallgassunk az intuíciónkra, ha az a mindennapi, magányosan töltött utazásaink várható hatását bagatellizálja. A tét az, hogy az ébren töltött időnk tizedét mivel töltjük.

10/04/2016

A gyerek engedelmességéről
Képzeljünk el egy helyzetet, amikor szeretnénk elérni, hogy gyerekünk bizonyos módon viselkedjen, sőt, a jövőben, hasonló helyzetekben is mindig, magától: ágyazzon be reggelente, pakolja el a játékait, hagyjon minket pihenni, ha megkérjük rá. Fontos kihangsúlyozni, hogy ez valójában két különböző terv: egyik a jelenre (most hogyan viselkedjen), másik a jövőre vonatkozik (az összes későbbi esetben hogyan viselkedjen). Ma már tudjuk, hogy ez a két terv nem hogy nem feltétlen erősíti egymást, de alkalmasint egymás ellenében hat.
Egy öt éves gyerek apja mesélte, hogy kisfia az aktuális kedvenc játékával volt elfoglalva az autóban, mikor megérkeztek reggel az óvodába. Közölte a gyerekkel, hogy a játékot az autóban kell hagynia, amire a gyerek rábólintott. Mint a délutáni találkozáskor kiderült, mégis magával vitte. A szankció már az eset előtt tisztázva volt: egy hétig nem játszhat a játékkal, ezt a kisfiú tudomásul is vette, számolta vissza a napokat. Az esetnek azonban nem lett vége, a gyerek anyja nem akarta elfogadni, hogy a gyerek így kezelte a helyzetet (nem követte az utasítást és/majd hazudott). Azt szerette volna elérni, hogy a gyerek számára ne legyen opció (a jövőben) a direkt szülői parancs nem-követése. Ennek elérése céljából újabb, súlyosabb szankciót, büntetést eszközölt, hiszen „a gyerek erre fittyet hányt”. Haragudott, megbántódott. Mutatta a gyereknek, hogy mennyire helyteleníti, amit tett. Célt fog-e érni ez a nő? (most tételezzük fel, hogy ez az egyetlen, rövidtávú célja van, azaz a gyerek engedelmességének fokozása, és nem akar törődni a személyes kapcsolatuk hosszú távú alakulásával, amire egyébként ez a megbántódós taktika szintén hatással van).
Óvodás fiúkkal végezték a következő kísérletet (Freedman): a gyerekeket egymás után betették egy szobába, ahol öt játék volt található, köztük egy távirányítós robot, ami sokkal érdekesebb volt, mint a többi. A kísérlet vezetője közölte a gyerekkel, hogy „Bármivel játszhatsz, csak a robottal nem, mert azzal tilos. Ha a robottal játszol, nagyon dühös leszek, és büntetést fogsz kapni.”, ezt követően pedig elment pár percre. Egy öt éves gyereket könnyű ideiglenesen engedelmességre kényszeríteni, a fenyegetés be is vált: szinte senki nem nyúlt a robothoz. Amit azonban vizsgálni szerettek volna az az volt, hogy mit tesznek a gyerekek, ha nem számolnak a fenyegetőző kísérletvezető megjelenlésével. Másfél hónap múlva egy kolléganője ment vissza ehhez a csoporthoz (a gyerekek nem tudták, hogy neki köze van az előző esethez), és vitte őket ki egyesével egy játékokkal teli szobába, ahol egy rajzolós feladatot kaptak. Míg kiértékelte a rajzot, megmondta a gyereknek, hogy nyugodtan játszhat bármelyik játékkal a várakozás közben. Több, mint háromnegyedük a robotot választotta. Ezen csoport számára vége is a kísérletnek, de egy másik óvodás-csoporttal megismételték ugyanígy, mindkét lépést, egyetlen különbséggel: az első alkalommal a fenti helyett ez a mondat hangzott el: „Bármivel játszhatsz, csak a robottal nem, mert azzal tilos.” Szintén mindegyik gyerek elkerülte a robotot arra a pár percre, amíg a kísérletvezető távol volt. Lényeges különbség történt azonban a hat héttel későbbi, a kolléganő által levezényelt alkalommal. Míg a kisfiúk a rajzuk kiértékelésére várakoztak, csak harmaduk játszott a robottal, azaz sokkal kevesebben, mint az első esetben.
Az első csoportbeli gyerekek fejébe az a gondolat került, hogy „Ha a robottal játszom, a pasas megbüntet.”, azaz „(Csak) azért nem játszom a robottal, mert ha megtudja, megbüntet (egyébként játszanék)”. Külső motivációjuk volt a robot elkerülésére. A robottal nem helytelen volt játszani, hanem kockázatos.
Gondolhatunk arra, hogy minél súlyosabb a fenyegetés, annál nagyobb a rövid és annál kisebb a hosszútávú visszatartó ereje. Visszatérve a bevezetőben említett anyára: ha eszkalálja a helyzetet, azaz ha addig fokozza a büntetést, „amíg szükséges”, akkor azzal egyrészt kikényszeríti a gyerekéből a jelenbeli (és az ő jelenlétéhez köthető) engedelmességet, másrészt fokozza annak esélyét, hogy a gyerek a jövőben megszegi a szabályt, ha alkalom kínálkozik rá.
Ha minden csatát feltétlenül meg akarunk nyerni, elveszítjük a háborút.