04/02/2026
6 évvel ezelőtt írtam ezt a bejegyzést, amiben részletesen írok arról, mennyire jó dolog beszélgetni az emberekkel úgy, hogy valóban érdeklődöm irántuk.
A kommunikáció a hivatásom része - mondhatni az alapja -, így mindig hálás vagyok érte, hogy nap mint nap megosztják velem a hozzám forduló emberek az élet helyzetüket, kihívásaikat, örömeiket, sikereiket, kudarcaikat.
Az életünkben sokféle dolog történik, ahogyan megéljük, reagáljuk, további irányokat teremt az idővonalunkon.
Ha nem megítélve, érdekes nézőpontként vagyunk képesek megélni ezeket a történéseket, megengedésbe tudunk kerülni velük.
Éberséget kapunk arról, mi más lehetséges, és felfedezhetjük, hogy választhatunk másik irányt.
Hogy lehetséges egy másik történet, amit a választásainkkal teremtünk.
Egy másik jövő, amire eddig nem volt rálátásunk, nyitottságunk.
Ehhez kapcsolódóan megosztok veletek egy idevágó kérdést:
❓Kinek az ítélettel összekapcsolódott nézőpontját használtad arra, hogy teremtsd vele az életedet?
Csodás teremtéseket!✨
✍️hello@henriettkiss.com
🌎www.henriettkiss.com
Gyakran előfordul velem, hogy elkezdek beszélgetni az emberekkel, és amint megérzik, hogy valóban érdekel mi van velük, mi foglalkoztatja őket, megnyílnak.
Csak beszélnek és mesélnek hosszú perceken keresztül, én pedig élvezettel és szeretettel hallgatom őket, mert tudom, milyen jó érzés, amikor értő figyelmet kapnak.
Ilyenkor gyakran megesik, hogy olyan dolgokat - sok esetben titkokat - is megosztanak velem, amit másokkal nem, és ettől furcsán érzik magukat, mert nem értik, hogyan lehetséges ez. Miért képesek ilyen gyorsan a bizalmukba fogadni, mi lehet az oka annak, hogy lemegy az a bizonyos “pajzs”, és rövid idő után úgy beszélgetnek velem, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
Az emberek ugyanis szeretik, ha valaki meghallgatja őket, és ösztönösen megérzik, ha szeretettel érdeklődnek irántuk.
Ez azonban félelmetes is lehet számukra, hiszen gondolhatják úgy, hogy kiszolgáltatottá, sérülékennyé válnak, ha kiadják magukat, igy a védelmi rendszerük riadót fúj. Ennek első jele, hogy minden átmenet nélkül egyszer csak bezárnak. Nincs több “őszinteségi roham”, csak felszínes csevely. A zsilip visszazárt.
Sokáig magamra vettem, magamban kerestem a hibát, azt gondoltam, megharagudtak rám, vagy talán túl érdeklődő voltam - de hát én ilyen vagyok, engem tényleg érdekelnek az emberek! -, és ettől kellemetlenül éreztem magam.
Egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt meg nem osztottam egy beszélgetés alkalmával ezt a tapasztalatomat a pszichológus barátnőmmel, aki mosolyogva végig hallgatott, majd csupán ennyit mondott: “Drága Henim, üdv a klubban!”
Mert amikor valaki azt választja hivatásának, hogy az embereknek ad támogatást és támaszt szakemberként, akkor az túlmutat a munkáján. Az élete része, hiszen eleve ez a képessége hajtja erre az útra. Ahogyan engem is. Szeretem az embereket. Van, aki kevésbé engedi meg pl. a viselkedésével, de általában véve örülnek neki. Amikor pedig ez a szeretet megnyilvánul feléjük az érdeklődésemen keresztül, ösztönösen megnyílnak. A SZERETET nyitja meg a szívüket. És most már tudom, hogy amikor hirtelen megijednek ettől és bezárnak, az nem nekem szól. Így továbbra is ott vagyok nekik. Nyitottsággal, érdeklődéssel, SZERETETTEL. Mert én így működöm. Szakmai ártalom lenne? Vagy talán naivitás? Nem hinném. Inkább szeretetteljes KAPCSOLÓDÁS az emberekhez.
