28/02/2025
Nagyon fontos írás egy nagyon fontos költőtől, Szabó T. Annától. Talán a legtöbben tudják, de aki nem ismeri a munkásságát, életét, számukra írom le, hogy erdélyi magyar költőnőnk még Ceaușescu Romániájában készült az érettégire.
Nagyon szép példájának látom alábbi írását arra, amikor valaki felnőttként tud építőleg reflektálni gyerekkori megterhelő tapasztalataira, és olyan életbölcsességet érlelni ki belőle, amely élni segít. És mások számára is hasznosítható.
Nagyon fontos szereplő az írásban a kedves nagymama, aki az oktatási rendszer embertelen prés-nyomásán enyhít egy kedves mondattal.
Bíztatlak titeket, hogy legyetek ti is azok a szereplők más életében, aki a nagymama volt Annáéban. Aki kedves, szeretetteljes, az egész embert látja és nem a teljesítményt vagy más érzéseket, megfelelést akar kizsarolni, hanem elfogad és értékesnek lát másokat, és ezt a tudtukra is hozza.
Megtaláltam egy diákkori feljegyzésemet, nyolcadikból, nyolcvanhétből, kémiaórán írtam le, megalázottságomban és kétségbeesésemben. Micsoda irtózatos nyomás volt rajtunk, milyen élet-halál küzdelem volt sokaknak, nekem is, minden áldatlan nap, mert semmi mást nem hallottunk, mint hogy „be kell jutni, be kell jutni!” A világ elhiteti velünk, hogy nincs más út, hogy ha nem azt csináljuk, amit mondanak, akkor elbukunk, „lesz belőlünk utcaseprő, budipucoló”, és akkor vége mindennek, akkor nem érünk semmit. Önbecsülés? Bizalom? Öröm? Diktatúrában éltünk, nem engedhettük meg magunknak a boldogság luxusát. Minél keményebb egy ország, annál nagyobb nyomást helyez a gyerekekre, mert az agresszió továbbadódik, és mindig lefele, mert ez a társadalom rendje. A jóakarat nevében pakoljuk a terhet a gyönge vállakra. Hány gyereket roppant meg ez! Mintha a munka és az érdem nyerné el mindig a jutalmát a világban, nem az arcátlan és gátlástalan törtetés. Mintha nem lenne más útja a boldogságnak, mint teljesíteni. Mintha minden mérhető lenne, és osztályozni lehetne a legfontosabbat: a szeretetet. Mintha ára lenne annak is.
Nem. A tanulás öröm. Mindenki szeret tanulni, csak nem mindenki ugyazt.
Én például mindig a humán tárgyakat szerettem. Ezekben voltam jó. A többit tiszteltem, és tanultam is volna szívesen, mert minden érdekelt, élveztem volna a magam tempójában, ha nem kellett volna folyton teljesíteni, ha nem éreztem volna úgy, hogy egyformán jónak kell lennem mindenből. Ilyenkor elég volt egy rossz jegy, hogy teljesen kiforgasson magamból, ilyenkor úgy éreztem, semmit se érek, hálátlan vagyok, buta és semmirekellő. Hogy eljátszottam a szüleim és a tanáraim bizalmát, hogy nem vagyok méltó a szeretetükre.
Pedig egy jegy csak egy jegy. Egy szám, vagy esetleg csak egy kő az úton, de nem ez vagyok én.
Az életemet változtatta meg, amikor nagymamám azt mondta, amikor hatodikosként zokogtam, mert iszonyúan féltem a matekdolgozattól: „Ez nem a világ vége. Nézd, én hetvennyolc éves vagyok, tőlem ki kérdezi már, hogy hányast kaptam hatodikban az első évharmadban?” Ettől valahogy helyrezökkent minden, hazataláltam a bizalomba, mert ráébredtem, hogy van élet a dolgozatokon és a felvételiken túl. Megsimogatta a fejemet. Tudtam, nem azért szeret, mert jó jegyeket kapok.
És most nézem ezt a tizenégy éves lányt, akit egyetlen, reál tárgyból kapott, megalázó hatos szégyenbe és önutálatba taszított (tízes volt a legjobb jegy, a reál tárgyaknál nem a készülés hiánya, hanem a számolási figyelemkihagyásaim buktattak el), akit a rossz jegy tudata tönkrevágott és képtelenné tett a további figyelemre, és aki inkább az írásra figyelt, a saját érzései rögzítésére (és így élt túl: írás által), és szeretném megsimogatni, azt mondani neki, hogy ne félj, nem ezen múlik az életed.
Kedves diákok, ha úgy is érzitek most, hogy nem bírjátok tovább a nyomást, próbáljatok kitartani. Aludni rá egyet, túlélni, menni tovább. Nem puskacsőbe töltött, célra tartó golyók vagytok, akiknek előre kijelölhető az útja, hanem szabad, tágas és fényes lelkek, minden percben méltók az elfogadó szeretetre.
Ezt írtam le akkor (a kézirat hozzászólásban, a képen egy másik akkori kifakadásom).
Borzalmasan üres vagyok, fáradt és szomorú. Az az egy szál nyomorult hatos úgy letört, hogy nem tudtam magamhoz térni utána. Még mindig nem tudok.
Kémiaóra. A táblán sokasodnak a számok, és fejemben a vádló-számonkérő gondolatok. Ha nem jutok be a matfizre, be fogok zsongani. Nem értek semmit a zagyva szövegekből. Már teljesen eltompultam. Pedig jó volt a nap, tetszett a reggel és a délelőtt. De most fáradt vagyok és nem értem a kémiát, nem érteeeeem!
Nem írtam le semmit.
ALUDNI AKAROK!
Vagy legalább elájulni. Meghalni 3 napra, hogy ne érezzek semmit. Ne kelljen törődjem semmivel. Abszolút semmivel...”Konkrétan egy mólnak a tömegét beszoroztuk…” nem értem. A tanárnő beszél, beszél, én nem figyelek, úgy érzem, gyorsul a világ, gyorsul, rámzúdul az egész idő, megfulladok!!!
Komplett vákuum terjeng az osztályban. Felzúg a röhögés, fogalmam sincs, milyen dilis témán szórakoznak megint.
Leírtam a tábláról a példát, számok, számok, számok és adatok, cseppenként gyűl a megoldás. Mikor lesz vége ennek az órának?!?
Nem… Még tíz perc… Nem bírom.
Kéremahetestöröljeleatáblátholvagyunkazanyaggalaszédioxidkémiaitulajdonságainál - - - - -
Nem tisztul a fejem. Pedig ha akarnám, lehetne. NEEEM! Nem hisztizek, nem teszem meg senkinek ezt a szívességet.
Be akarok jutni. Ez tény. De hogyan?
Muszálybejutnitanulnikelll. Ésmeginnemfigyelek. Haza akarok menni!!
Összemosódik az osztály dumája. A ceruza meg ugrál a papíron, akaratomtól függetlenül.
VÉGE.