Benned a létra - Altorjay Virág

24/12/2025

https://www.facebook.com/share/p/1BrSFeGLtz/?mibextid=wwXIfr

22/12/2025

Nagyon klassz, hogy 11-13 éves gyerekek ennyire tisztán látják mi a jó/nem jó nekik az ünnepek kapcsán és erről tudnak is kommunikálni. Kívánok mindenkinek szeretetteljes, szívmelengető pillanatokat az ünnepekre, teljen nyugodalmasan, kényelmesen, öngondoskodósan, elvárásoktól mentesen, önazonosan!

"MILYEN NE LEGYEN A KARÁCSONY?"
Az elmúlt időszakban a kiskamasz, 11-13 éves korosztály egyik önismereti csoportjában a karácsonyról beszélgetve készült az alábbi, tanulságos lista.

Természetesen emellett a gyerekek sok dolgot örömmel várnak, de a karácsony sok neurodivergens gyerek és felnőtt számára nem elsősorban a meghittségről, hanem fokozott szorongásról is szólhat.

Az ünnepi időszakban felborulnak a megszokott rutinok, szenzoros ingerek árasztják el az utcákat, hangos zene, villódzó fények, profi pszichológiai eszköztárral impulzív fogyasztást és döntéseket provokáló, vágyakat keltő hirdetések mindenütt.

Már hetekkel korábban elkezd minden felnőtt ráfeszülni arra, hogy minden rendben elkészüljön, kiéleződik egy sor családi konfliktus, közben a gyerekek az iskolától vannak kimerülve, sok felnőttet az éves zárás szorongat. A teljesítményszorongásra, külső mércékre érzékeny emberek messze a határaikat meghaladva próbálnak megfelelni valamilyen képnek, ami lehet, hogy a neurodivergens családtag számára kényelmetlen, fárasztó vagy érthetetlen törekvés, de az is, hogy épp ő az, aki teljesen becsavarodik tőle.

A hangos családi összejövetelek, káosz, másféle illatok, karácsonyi zenék, ritkán látott családtagokkal évi egyszer folytatott, mégis intim mélységű beszélgetések mind stresszt okoznak.
A váratlan érintések, szokatlanul heves érzelemkifejezés, kényelmetlen ruhák, az ajándékok miatti izgalom és bizonytalanság, a „most örülni kell!”/"vajon örül-e?" feszültsége szintén túlterhelik az idegrendszert.

Sok gyerek számára az is szorongató, hogy nem tudja pontosan, mi fog történni, meddig tart egy program, mik az érvényes illemszabályok, lehet-e pihenni, illik-e felszabadultnak lenni, egyáltalán szabad-e jeleznie a saját szükségleteit vagy a máskor ilyeneken soha fenn nem akadó, a jelenben viszont már két hete nem alvó szülő ráförmed, hogy dehogynem kóstolja meg a Mucika néni mazsolás bejglijét, sőt, addig itt ül, míg az egész szeletet meg nem ette.
Sokszor nagyobb vendégségek előtt az este eleve azzal a szerencsétlen aktussal kezdődik, hogy a gyerek felé erőteljes elvárásként fogalmazzák meg, hogy "jó legyen", miközben ez valójában egy nagyon bizonytalan keret, hegynyinek tűnő elvárást és nulla konkrétumot tartalmaz és már önmagában elég feszültséget teremt ahhoz, hogy ez jó eséllyel ne sikerüljön.

Ennyi izgalom után, kiszámítható keretek nélkül, ráadásul vélhetőleg napok óta a megszokotthoz képest korlátozottabban rendelkezésre álló, feszült felnőttekkel valójában belátható, hogy bárki végtelenül túlterhelődne, aki kicsit is érzékenyebb.

Kötelező jó gyakorlat lehet előre felkészíteni a gyereket: elmondani, mi várható, kik jönnek, mennyi ideig tart az esemény és pontosan mit várunk tőle. Az sem baj, ha ez az elvárás reális.

Tervezzük meg, hogy legyen lehetősége csendes pihenésre vagy elvonulásra, semmiképp ne legyen problémás viselkedésnek bélyegezve az, ha szóban vagy viselkedésével jelzi, hogy elfáradt és töltődésre, saját időre van szüksége.

Fontos tiszteletben tartani, ha nem szeretne puszilkodni és annak sem sok értelme van, ha épp ezen az estén érezzük szükségét, hogy ráadjunk egy olyan ruhát, amiben kényelmetlenül érzi magát vagy erősködünk, hogy igenis megegye a számára szokatlan, nemkívánatos ételeket.

Sem a folyamatos veszekedés, sem az "egy évben egyszer kibírod" érv biztosan nem azt az üzenetet közvetíti, amit karácsonykor hitelesen át szeretnénk adni a gyermekünknek arról, mi fontos családi érték valójában.
Ezzel szemben a megszokott rutin elemeinek megtartása, biztonságos ételek, kényelmes ruha, tudatos szenzoros kímélet, tér és idő biztosítása mind sokat csökkenthet a szorongáson és így annak viselkedéses tünetein.

Készüljünk fel szülőként arra, hogy kiálljunk gyerekünk mellett ezen az estén is, legyen prioritás, hogy ő jól és biztonságban érezze magát, hogy jelezhesse szükségleteit felénk, hiszen nyilván fontosabb a vele való kapcsolatunk bármilyen képzeletbeli Muci néninél!
Miért mégis ilyen nehéz ebből kilépni?

Ha nehezen megy a szokások "mi szolgálja a jelenben a családunk testi-lelki jóllétét, stabilitását?" kérdés mentén való praktikus szelektálása, érdemes kicsit belegondolni, nekünk milyen benső kritikus hangjaink vannak, honnan származnak, vajon, ha dekódolnánk azokat a tudat alatti paradigmákat magunkról és a világról, amiket közvetítenek, tetszene-e, amit látnánk, szeretnénk-e ezt az üzenetet örökül hagyni a gyerekeinknek. Nekünk vajon mire lenne szükségünk, ha csak egy buborékban lehetnénk ezekben a napokban? Biztosan lehetetlen ezt megvalósítani? Milyen paradigmáink miatt azok?
Próbáljunk kevésbé kötelező érvénnyel hallgatni rájuk, a magunk komfortját is jobban megengedni és egyben megtalálni azt a módot, ahol az ünnep tényleg rólunk, nekünk szól.

A fenti listát író gyerekek tökéletesen alkalmasak arra, hogy bármit "kibírjanak" és az összes létező viselkedéses normának megfeleljenek, ugyanakkor ennek ellenére ez az ő saját megélésük az ünnepek kapcsán. Volt még szó jó családi gyakorlatokról, pihentető tevékenységekről, szükségletkifejezésről, megfelelni vágyásról, kapcsolódó szorongásokról.

Nyugodtan bárki egészítse ki, mi az, ami neki vagy az ő gyerekének nehéz élmény (volt) és természetesen a klassz, egyedi megoldásokat is örömmel várjuk! 😍

16/12/2025

Nagyon fontos jelenségről ír, érdemes elolvasni! https://www.facebook.com/share/p/17yc8VwHjz/?mibextid=wwXIfr

14/12/2025

Részlet Gunnar Gunnarson: Advent c. könyvéből

09/12/2025

Fontos jelenségről beszél és fontos dolgokat mond, online világ, egymással hogy bánunk, hogyan skatulyázunk, mentünk fel vagy éppen ítlünk el másokat. De ami talán a legfontosabb, bármilyen jelenségről/diagnózisról is van szó: "ne bélyeg, hanem kapaszkodó legyen"

07/12/2025

Adventi gondolatnak is beillik 🥰

https://www.facebook.com/share/1AWE9c4dRt/?mibextid=wwXIfr

Elképesztő ember, ki vagy te? – Részlet Krasznahorkai László Nobel-beszédéből (dec. 7.)

Elképesztő ember, ki vagy te?

Feltaláltad a kereket, feltaláltad a tüzet,
feltaláltad, hogy az együttműködés az egyetlen esélyed.

Feltaláltad a dögevést, hogy ura legyél az általad uralt világnak.
Megdöbbentően sok észre tettél szert, s akkora az agyad,
annyira barázdált és annyira komplex,
hogy ezzel tényleg az általad világnak nevezett világ fölött
némiképp korlátozottan, de hatalmad lett.

Olyan felismerésekre jutottál, amelyekről ugyan később kiderült,
hogy nem igazak, de segítettek a továbbhaladásodban evolúciód során.
Ugrásszerűnek látszó fejlődésed megszilárdította és megnövelte
fajtád a Földön.

Hordákba gyűltél, társadalmakat építettél, civilizációkat hoztál létre.
Arra a csodára is képes lettél, hogy ne halj ki,
pedig lett volna lehetőséged rá,
de te újra két lábra álltál, majd Homo habilis-ként
kőből szerszámot csináltál, és használni is tudtad.

Aztán erectus-ként feltaláltad a tüzet,
s ama apróság miatt, hogy – ellentétben a csimpánzzal –
nálad a gégefő és a lágy szájpadlás nem ér össze,
lehetővé vált, az agy beszédközpontjának finomodásával együtt,
hogy létrehozd a beszédet.

Leültél a Mennyek Urával, és ha hihetünk
az Ószövetség elhallgatott fejezeteinek,
leültél vele, s amit Ő felmutatott a teremtett dolgok közül,
annak te nevet adtál.

Később feltaláltad az írást is,
de ekkor már filozófiai gondolatmenetekre is képes voltál.
Az eseményeket előbb összekapcsoltad, majd elválasztottad
hitbeli meggyőződésedtől.

Tapasztalatodra hivatkozva megteremtetted az időt.
Kocsit, hajót szerkesztettél, és bejártad az Ismeretlent a Földön.
Kiraboltál mindent, amit lehetett,
és rájöttél, mit jelent az erő és a hatalom összpontosítása.

Feltérképezted a megközelíthetetlennek gondolt bolygókat,
és már nem istennek tekintetted a Napot,
nem sorsot meghatározónak a csillagokat.

Feltaláltad – vagy inkább minősítetted – a nemiséget,
a nő és a férfi szerepét, majd nagyon későn,
bár soha nem későn, feltaláltad a szerelmet a számukra.

Feltaláltad az érzést, a beleérzést,
a tudás megszerzésének különböző hierarchikus módjait.

Végül felrepültél a levegőbe, lehagytad a madarakat.
Aztán elrepültél a Holdra, és megtetted az első lépéseket ott.

Olyan fegyvereket találtál föl, amelyekkel fel lehet robbantani a Földet,
sőt sokszor egymás után.

Tudományokat találtál ki olyan rugalmas szinteken,
amelyeknek köszönhetően a holnap folyton megelőzi,
megszégyeníti a ma elképzelhetőt.

Teremtettél művészetet is
a barlangrajzoktól Leonardo Utolsó vacsorájáig,
a ritmus mágikus, fekete bűvöletétől Johann Sebastian Bachig.

Végül, történelmi lépték szerint egészen hirtelen,
elkezdtél nem hinni semmiben többé.
A magad teremtette, a képzeletet megsemmisítő eszközeid
segítségével már csak rövid távú memóriád maradt.

Így elhagytad a tudás, a szép
és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát,
és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb.

Ne mozogj — mész a Marsra?
Inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár.

De szép volt.
Utad az evolúcióban lélegzetelállító,
csak sajnos: megismételhetetlen.

30/11/2025

Az advent a készülődés, befelé figyelés, lelassulás időszaka, ebben segítenek nekünk a hosszú, sötét éjszakák, van idő a mesékre, gondolatok ülepítésére, kristályosodására, önreflexióra. Ehhez hoztam szép gondolatokat Pilinszky Jánostól:

"Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.

Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár."

Szeretetteljes várakozást Nektek, öltöztessétek díszbe a szíveteket az ünnepekre!

26/11/2025

Tegnap volt a nők elleni erőszak megszűntetésének világnapja, amely igyekszik felhívni a figyelmet erre a nagyon is hétköznapi és nagyon is elterjedt problémára. Szeretjük abban az illúzióban ringatni magunkat, hogy ez csak a harmadik világbeli nőket érinti, de valójában a nyugati világban és Európában ugyanolyan létező jelenség, kezdve onnan, hogy ugyanazért a munkáért a nők még mindig kevesebb bért kapnak szinte mindenhol, hogy van egy üvegplafon bizonyos pozíciók betöltésénél, hogy sok helyen még mindig oké összesúgni nők háta mögött, hogy azért 'hisztis' (ad meglepő reakciókat helyzetekre), mert biztosan menstruál, vagy éppen b@szatlan, már elnézést a kifejezésért. Sokszor ezt sajnos nők is csinálják egymással. A patriarchális narratíva mélyen átitatja az egész kulturát és validálja, ahogy egymással bántó módon bánunk. Ez is olyan téma, amiről nem lehet eleget beszélni.

"Erőszak minden olyan hatalmi visszaélés, ami korlátozni, befolyásolni, megtörni akarja mások akaratát. Számos különböző módon valósulhat meg: lehet sz*****is, gazdasági, érzelmi, testi, verbális vagy szociális kényszer, aminek nem az agresszió az alapja, hanem a hatalmi viszonyok egyenlőtlensége."

ÉVFORDULÓ

A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja

November 25-ét 1981-ben nevezték ki a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjául az ezért küzdő aktivisták. A Dominikai Köztársaságban ezen a napon öltek meg két emberjogi aktivistát, a Mirabal nővéreket, Rafael Trujillo diktátor parancsára. Az ENSZ közgyűlése 1999-ben nyilvánította ezt a napot hivatalosan is a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi világnapjává.

Cikkünkben áttekintjük, hogy a nők elleni erőszak milyen formában jelenhet meg, milyen előítéletek élnek bennünk ezzel kapcsolatban, és hogyan tudjuk leküzdeni ezeket a bántalmazottak segítésének érdekében.

A nők ellen elkövetett erőszak a mai napig világszerte elterjedt jelenség, amiről mégis szeretjük azt hinni, hogy csak a nők jogait erősen korlátozó országokban jellemző, pedig sajnos Európában, Magyarországon is gyakori, és nem csak a fizikai bántalmazást jelenti. Nem összekeverendő az agresszióval, ami kontrollálható, a célja az adott helyzettől függ, míg az erőszak szisztematikus magatartás, és a mások feletti uralom a célja. Erőszak minden olyan hatalmi visszaélés, ami korlátozni, befolyásolni, megtörni akarja mások akaratát. Számos különböző módon valósulhat meg: lehet sz*****is, gazdasági, érzelmi, testi, verbális vagy szociális kényszer, aminek nem az agresszió az alapja, hanem a hatalmi viszonyok egyenlőtlensége. Az ENSZ 1993-as a nők elleni erőszak megszüntetéséről szóló nyilatkozatában így fogalmazza meg:

„A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos cselekmény, mely testi, sz*****is vagy lelki sérülést, kárt vagy sérelmet okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában.
Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, sz*****is és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való sz*****is visszaélést, hozományhoz kapcsolódó erőszakot, a házasságon belüli nemi erőszakot, a női nemi szerv csonkítását vagy egyéb, ún. hagyományos káros szokást, a nem partner általi erőszakot, valamint az erőszakhoz kapcsolódó kizsákmányolást.
Beleértendő továbbá a testi, sz*****is és lelki erőszak, melyet az áldozat a családon kívül szenved el, mint például a nemi erőszak, a sz*****is bántalmazás egyéb formái, a munkahelyi, iskolai vagy más intézményben, vagy máshol elkövetett sz*****is zaklatás, valamint a kényszerű prostitúció.
Beleértendő továbbá a fizikai, sz*****is vagy lelki erőszaknak az a formája, amelyet az állam követ el, akárhol is történik az.”

Az utóbbi évben is több, nők ellen elkövetett erőszakról szóló történet kapott nagy figyelmet a médiában. Ilyen például az az orvos, aki bosszúból lúggal öntötte le volt barátnőjét, mert szakított vele, vagy annak a miskolci nőnek az esete, akit a párja brutálisan bántalmazott, felismerhetetlenségig verte az arcát, a férfit mégsem tartóztatta le rendőrség.

A WHO 2013-as felmérései alapján a világon minden harmadik nő szenvedett már el bántalmazást a partnere vagy más férfi által, a kapcsolatban élő nőknek pedig a harmada számolt be arról, hogy párja bántalmazta fizikailag vagy sz*****isan. A nők ellen elkövetett gyilkosságok 38 százalékát olyan férfiak követik el, akik intim kapcsolatban voltak az elszenvedővel. Húszból egy nőt erőszakolnak meg, az áldozatok hetven százaléka pedig ismeri az elkövetőt. A családon belüli erőszakot kilencven százalékban férfiak követik el nők vagy gyerekek kárára. Mindezek mellett megdöbbentő, hogy a rendőrségi feljelentések száma pusztán százezerből tizenegy.

Sok esetben a nők ellen elkövetett erőszak strukturálisnak minősül, vagyis megfelel a közfelfogás alapjául szolgáló társadalmi és kulturális normáknak és értékrendeknek, legtöbbször nem is nevezik erőszaknak, ezért nem ítélik el olyan egyértelműen, mint a bántalmazás más formáit, hiszen kisebbnek, normálisabbnak tűnik.

A fizikain kívül sok más formában megjelenhet az erőszak a kapcsolatban, amire sokszor nem is tekintünk erőszakként, vagy kevésbé súlyosnak ítéljük meg. Ilyen lehet a lelki erőszak, amikor a pár egyik tagja módszeresen leépíti a másik önbizalmát, önálló döntéseit megkérdőjelezi, kétségbe vonja az érzéseit, tapasztalatait, kontroll alatt tartja, lényeges dolgokat eltitkol előle. Megjelenhet elszigetelés formájában, amikor a partner megmondja, hogy a másik mit vehet fel, kivel találkozhat, mikor és hová mehet. Nem engedi, hogy barátkozzon másokkal, találkozzon a családjával, vagy munkát vállaljon, pénzt tartson magánál, megtiltja a telefonja használatát, folyamatos ellenőrzés alatt tartja. De kialakulhat gazdasági erőszak is, ami akkor gyakori, ha csak az egyik fél keres pénzt (vagy annyival többet, hogy az a megfelelő megélhetés feltétele legyen) a kapcsolatban. Ez esetben míg az egyik fél rendelkezik csak szabadon a pénzzel, a másiknak saját belátása szerint ad belőle, és akár meg is kérdőjelezheti a szükségleteit, amire a pénzt kérné.

Gyakori a szóbeli erőszak és a megfélemlítés is, amikor a partner veréssel, öngyilkossággal fenyegetőzik, lekicsinyli, gúnyolja, nevetség tárgyává teszi a másik felet, tör-zúz, megrongálja a másik fél értéktárgyait, valamilyen fegyverrel fenyegetőzik, félelmet kelt.

A kapcsolaton belül az erőszak általában fokozatosan erősödik, és ciklikusan jelenik meg. Az erőszakos kitörést a feszültség felgyülemlése előzi meg. Ez a feszültség az erőszakos kitöréssel csökken, és a támadó partner megbánja a tetteit. Ez a ciklus időről időre megismétlődik, a lefolyása felgyorsulhat, durvábbá válhat.

A nők ellen elkövetett erőszak körül sok tévhit és előítélet kering, melyek az áldozatot okolják és az elkövetőt igazolják. A leggyakoribb kérdés, ami ilyenkor felmerül, hogy a bántalmazott fél miért nem megy el, hiszen ha a bántalmazó mellett marad, megérdemli, egyenesen igényli a verést. Az erőszak ciklusának legtöbbször harmadik fázisa a megbánás. Ebben a szakaszban a bántalmazó tud nagyon szépen viselkedni, bizonygatni a szeretetét, sokszor ezzel indokolja a bántalmazást is, ami ambivalens érzéseket kelt a bántalmazottban, aki sokszor azt hiszi, a család összetartása az ő feladata. Azt gondolja, tényleg sikerülhet neki megváltoztatni a bántalmazót. Ezen kívül a maradás oka sokszor az, hogy nem lát valós kiutat a helyzetből, mert anyagilag függ a bántalmazótól. Az elszigetelődés következtében nincsenek más kapcsolatai. Az önbizalomvesztés, valamint sok más, a bántalmazás hatására kialakult mechanizmus, és a gyerekkor óta tanult női szereppel kapcsolatos elvárások is szerepet játszanak abban, hogy a kapcsolatban maradjon.

A hatósági segítségbe vetett kevés hit is akadályozhatja, hogy a bántalmazott fél segítséget kérjen. Sokszor előfordul, hogy családon belüli erőszak miatt hívnak ugyan rendőrt, de ők gyakran ki sem mennek, vagy ha mégis, akkor az áldozatot hibáztatják, megerősítik a bántalmazót. Nemi erőszak esetében hasonlóan nehéz az áldozatoknak a hivatalos szervekhez fordulni, akik máig jelentős hibákat ejtenek. Az egyik legáltalánosabb ezek közül, hogy sokszor szerepel a feltett kérdések között például a “mit viselt?” is (amiről már bebizonyosodott, hogy nincs semmi köze az áldozattá váláshoz). Főleg azért probléma ez, mert sokan nem szeretnék vállalni a tortúrát, amin keresztül kellene menniük, sokadjára fel kell idézniük a történteket és bizonygatniuk, hogy valóban áldozatok – mindezt sokszor eredménytelenül. Az alábbi példa egy hónapja jelent meg az nlc.hu oldalon, de ez csak egy a számtalan eset közül:

„Volt, hogy jeleztem a segélyhívón, hogy nem érzem magam biztonságban otthon, de nem jött ki senki. Amikor egyik este azzal hívtam fel őket, hogy a férjem fegyverrel hadonászik, arra már megmozdultak. Körülbelül húsz perc alatt értek ki, pedig egy kisvárosban lakunk – bele sem merek gondolni, mennyi minden történhetett volna ennyi idő alatt. Amikor ajtót nyitottam, a férjem már a kanapén ült. A rendőrök elhúzták a szájukat, és fanyalogva közölték, hogy nincs itt semmi gond, tessék szépen lehiggadni, és megoldani egymás közt. Amikor mondtam, hogy a férjem pár perccel ezelőtt még fegyverrel a kezében üvöltözött, bele is lőtt a mennyezetbe, a gyerekeim pedig bent rettegnek a szobájukban, elkérték a fegyvert, majd összenevettek ők ketten a férjemmel, és hozzám fordulva közölték: ne drámázzak már, ez csak egy gázpisztoly. Akkor már tudtam, hogy ha ezt nem oldom meg magam, senki nem fogja helyettem.”

Az áldozathibáztatás azért jár rossz hatással, mert ha a bántalmazott személy úgy érzi, hogy a környezete őt hibáztatja a történtekért, kevésbé szánja rá magát a segítségkérésre. Nem akar róla beszélni, növekszik a szégyenérzete, bűntudata és az önvádolása. Ha az áldozatra irányítjuk a fókuszt, az elkövető felelőssége kisebbnek tűnik. Miért olyan gyakoriak mégis az olyan mondatok, mint a „Minek ment oda? Miért nem hagyja ott? Minek ment hozzá? Megérdemli, viselje el! Miért vett fel miniszoknyát?”. Azért, mert szeretjük azt hinni, hogy a tetteinknek megjósolható következménye van. Ha valakivel történik valami, az csak az ő dolga, megérdemelte. Hiszen, ha én nem viselkedek úgy, akkor velem nem fog történni semmi ilyesmi.

Higgyük el az áldozatnak, hogy tényleg baj van! Fontos lenne, hogy a bántalmazottak merjenek segítséget kérni, hogy legyen kihez fordulniuk. Fontos tudatában lennünk, hogy a bántalmazás, az erőszak létezik, gyakori és bárkivel előfordulhat. Győzzük le előítéleteinket, és segítséggel, megértéssel forduljunk azok felé, akiknek segítségre van szükségük!

Segítő kisfilm – angol nyelven
https://youtu.be/Qc_GHITvTmI

Vészkijárat: A bántalmazó kapcsolat 11 jele
https://www.youtube.com/watch?v=ysZHFxb0wB8

Láss a mosoly mögé, nézz a smink alá, figyeld a kézjeleket!
Hívd a 112-es telefonszámot, hogy jelezd a kapcsolati erőszakot!

*

Forrás: Wikipédia, EPA, MEK, Ars Sacra, F21

Fotó: Kiskőrös / https://kiskoros.hu/november-25-a-nok-elleni-eroszak...

(Szerk.: Hajnal Éva)

16/11/2025

Tegnap volt a legutolsó oktatási napunk, most már 'csak' beadandók, vizsgák és a szakdolgozat leadása vár ránk. Tízszeres túljelentkezésből az a 17 ember, aki végig csinálta a képzést. Bátor, mély érzésű, önreflektív emberek, akik beköltöztek a szívembe! Hálás vagyok, hogy ők voltak az útitársaim ebben a kalandban, sokat köszönhetek személy szerint nekik is!

09/11/2025

Pár hete láttam ezt a videot és nagyon megérintett. Feltettek egy kérdést 50 embernek, hogy mit változtatna meg a testén. A felnőttek olyan konkrétumokat mondtak, amiket nem szeretnek magukon, magasabbak lennének, kevésbé elálló füleket szeretnének, nem szeretik a bőrhibáikat, az arcuk puffadtságát vagy a magas homlokukat – olyan dolgokat mondtak, amiket a környezetük ítélt meg valahogy, tett szóvá, jelezte számukra, hogy valami nem oké velük, akár csúfolták is őket miatta, vagy éppenséggel a médiából folyó szépségideállal nem találták összeegyeztethetőnek.

Ezzel szemben a gyerekek csupa olyan dolgot mondtak, ami pluszt jelentene, valami izgalmas extrát, mint például egy hableány farok, cápa szájat, hogy többet tudjon enni, teleportálási képességet, szárnyakat, hogy repülni tudjon, vagy éppen szeretnének olyan gyorsan futni, mint egy gepárd. Több gyerek kimondja, hogy nem szeretne változtatni magán, mert szereti a saját testét. Ennél a pontnál érzékenyültem el és egyrészt irigyeltem őket nagyon, másrészt lettem baromi dühös, hogy hol rontjuk el, hogy felnőtt fejjel már nem így gondolkodunk a saját testünkről?!

A videot nézve és a saját tapasztalataimat is tekintve nem sok olyan felnőttet látok, aki elégedett lenne a fizikai megjelenésével. Gyakorlatilag már minden ötödik nőnek feltöltött szája van, szépészeti beavatkozásokra jár, annyi ’gyúrós’ fickó rohangászik az utcán, hogy csak na, tele vannak az emberek tetoválásokkal, műkörömmel és még hosszasan lehetne sorolni, ami mind részben arra enged következtetni, hogy nem elégedettek a saját fizikai burkukkal és valami másra vágynak.

Ha a saját életemre és a testemmel való kapcsolatomra gondolok, akkor viszonylag korán kaptam én is visszajelzést arra, hogy valami nem oké velem. Évvesztes vagyok, így kétszer voltam nagy csoportos, ami így utólag nem volt a legjobb konstelláció, a csoportból egyedül én maradtam vissza plusz egy évre és kerültem be egy már kialakult másik csoportba; nehéz volt beilleszkedni egy már meglévő és kialakult csoportdinamikába. Nem véletlenül egy másik kislánnyal lettünk végül jóban, aki szintén outsider-ként érkezett az utolsó évre.

Abban az évben anyu megszúrta magát egy fertőzött tűvel és hetekig kórházban volt, ami gyerek fejjel meglehetősen szorongató érzés. Az egyik óvónő ráadásul egy szipirtyó volt, az sem segített túl sokat. Gyerek fejjel az evés lett a stresszre a megoldásom.

Erre jött rá az iskola, ahol minden nagyon új volt, nem volt elég beszocializálódni egy új környezetbe, megtanulni két vadi új logikai rendszert, mint a számok és betűk világa, habnak a tortára gitár órára is kellett mennem, amit utáltam. Újabb stressz a köbön. A fényképeket elnézve nem voltam kövér gyerek, de már kaptam a megjegyzéseket a családtól.

4-5 éves koromban előjöttek a szeplőim, amit rendszeresen ’pulykatojásként’ aposztrofált a család, a kifejezést szívből utáltam. A környezetemben nem sok szeplős ember volt, így azt is inkább valami rosszfajta furaságnak éltem meg. Ehhez jött az iskola kezdéssel a szemüveg/pápaszem, ami szintén megviselt, majd az úszás miatt a rövid haj és később a fogszabályzó. Kislányként ez remek leosztás, amik miatt sosem tudtam magamra szép kislányként gondolni, illetve a folyamatos étkezéssel kapcsolatos piszkálódásnak köszönhetően is rengeteg belső bizonytalanság volt bennem a saját testem miatt. Az első terapeutám, aki családi barát csak annyit kérdezett a végtelenül szorongó, vékony egyetemistától, aki ott ült előtte: "még mindig kövér gyerekek vagyunk?"

A külső visszajelzéseknek köszönhetően, hogy valami nem oké a testemmel aztán olyan jól sikerült tudattalanul internalizálni ezt a narratívát, hogy lett 4 autoimmun betegségem, lisztérzékenységtől a pajzsmirigyig. Már nem kellett a külső hang, bántottam magamat belülről. Nem azért, mert ez volt a saját tapasztalatom, vagy ne adott volna örömöt a testem, ne működött volna megfelelően, hanem mert a külső visszajelzésekből az jött, hogy ez a fizikai burok nem elég jó.

Ez az egész folyamat aztán önálló életre kelt, nem voltam otthon a testemben, nem tudtam mit kezdeni a nőiességemmel, akkor sem, amikor elég egyértelmű visszajelzéseket kaptam a férfiaktól, hogy tetszem nekik. Zavarban voltam, nem értettem a vonzalmukat, nem hittem el, hogy lehetek szép nő és néha ma is zavarba jövök egy-egy pozitív reakción. Sokáig direktben bántottam is a testem, addikciókkal a túltolt jógázástól a szerhasználatig, mindenféle változatos módokon hagytam figyelmen kívül, mi lenne jó neki, a testemnek. Hosszú évek terápiás munkája van benne, hogy legalább nullán legyek, de ha nem vagyok jó passzban, akkor törékeny az egyensúly.

Pedig akármilyen is az esztétika, a testem funkcionálisan jól működik, értem dolgozik minden nap és csomószor hozzásegít fontos tapasztalásokhoz, élményekhez. Igyekszem rá figyelni, nem bántani sokat, megadni neki, amire szüksége van, vagy ne adj’ isten, szeretni. Ahogy Anthony Bourdain mondta: „Testünk nem templom, hanem sokkal inkább vidámpark. Jó mulatást!” – az igazság valahol a kettő között van, mert egyszerre templom és vidámpark is egyben, kell rá vigyázni, de élvezni is kell.

És hogy ne legyen egyszerű, ehhez a folyamathoz kapcsolódik az öregedés is, hogy a testünk folyamatosan változik, egyrészt vannak természetes folyamatok, a hormonok megváltozása, képességek csökkenése, sérülékenység, fizikai változások, a vitalitás csökkenése, amihez gyakorlatilag folyamatosan alkalmazkodni kell. A testünkkel való kapcsolat nem egy konstans viszony, hanem egy folyamatosan változó, alakuló nexus, gyakorlatilag minden nap más és más, ezért jó, ha van egy folyamatos párbeszéd saját magunkkal.

Nagyon remélem, hogy eljutunk oda társadalmilag, hogy senkinek nincs joga a másik testét kritizálni, megjegyzéseket tenni rá, becsmérelni, magáénak tekinteni, rendelkezni felette, etc.. És ez ugyanúgy vonatkozik olyan teljesen hétköznapi dolgokra, mint a másik kinézete, öltözködése, vagy a beleegyezéses szex.

A video alapján elég egyértelmű, hogy felnőttként rontjuk el a saját gyerekeinket, így jó lenne szülőként megérteni és elfogadni, hogy a gyerekeinknek saját önálló élete van és szabad akarata, ők nem a mi meghosszabbított részünk, hagyjuk őket békében felnőni, hogy a saját útjukat tudják járni, mert Jung óta tudjuk, hogy „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.”. A gyerekek nem lesznek sosem olyanok, amilyennek a szülő elképzelte/szeretné őket, nem ez a dolguk, hanem hogy a saját életüket éljék.

Kéretik mások testével tisztelettel és elfogadással bánni. A sajátunkat pedig élvezni a lehető legteljesebb módon! Olyan apró, hétköznapi dolgoktól kezdve, mint hogy tudunk egy mély levegőt venni, simogatja az arcunkat a szél, hogy az erős vagy éppen rozoga lábaink felvisznek minket a templomtoronyba, a hegy tetejére és ott körül tudunk nézni, hogy meg tudunk nyugtatni valakit egy öleléssel, vagy csupán egy meleg szempillantással, hogy örömet tudunk okozni másoknak egy simogatással vagy a szavainkkal, ezek mind-mind a testünk csodái, éljük meg őket, élvezzük, tapasztaljuk meg, milyen klassz vidámparkunk van! ;)

Tweet: http://ctt.ec/eYsSu | Facebook: http://on.fb.me/1vfL4drLike us on Facebook: www.facebook.com/jubileemediaThese days it is so easy to feel insecure abo...