09/03/2026
A múlt héten kétszer is feljött a reziliencia kérdése, és azóta is foglalkoztat.
Mi van akkor, ha az alkalmazkodóképesség – amiről mindig azt halljuk, hogy szupererő – néha éppen ellenünk fordul?
Hétfőn a WMN podcast felvételén voltam, amelynek a címe az volt: Hogyan maradhatunk mentálisan épek egy zaklatott világban, és miként építhetünk rezilienciát. Hesna Al Ghaoui mondatai nagyon elgondolkodtattak. Aztán tegnap egy családi beszélgetésben is előkerült a téma, majd amikor ma reggel is ezzel a kérdéssel ébredtem, elkezdtem összeszedni, mi minden foglalkoztat most ezzel kapcsolatban.
Leginkább azt halljuk, hogy a lelki alkalmazkodóképesség egy szuperképesség. És ez valóban sokszor így is van: segít megküzdeni a stresszel, a veszteségekkel és a változásokkal. De egyre több kutatás foglalkozik azzal is, mikor válhat problémássá az alkalmazkodás. Ma olyan gyorsan változik körülöttünk a világ, hogy sokszor azt érezzük: csak akkor vagyunk elég jók, ha mindenhez azonnal alkalmazkodunk. Ha lépést tartunk, ha bírjuk a tempót, ha mindig rugalmasak vagyunk. Közben könnyen elveszíthetjük a kapcsolatot a saját határainkkal.
Sok munkahelyen például a feszültség és a túlterheltség szinte természetes állapottá válik. Ha valami nem működik, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy talán mi nem vagyunk elég jók. Ilyenkor inkább túlórázunk, még egy kicsit jobban alkalmazkodunk, még egy kicsit többet vállalunk. A magánéletben is gyakran előfordul, hogy inkább alkalmazkodunk, minthogy konfliktust vállaljunk. Inkább elviselünk helyzeteket, csak hogy ne kelljen kiállni magunkért.
Ennek a mintázatnak gyökerei gyakran korábbra, a gyerekkorunkra nyúlnak vissza. Gyerekként sokan azt tanultuk meg, hogy a békét, a szeretetet vagy a biztonságot úgy tudjuk fenntartani, ha alkalmazkodunk. Ha csendben maradunk. Ha nem okozunk konfliktust. Ha elfogadjuk azt is, ami valójában nem esik jól. Ez a működés akkor segített bennünket az alkalmazkodásban, hiszen gyerekként sok mindent nem tudunk megváltoztatni, nem tudunk helyzetekből kilépni. Felnőttként viszont már nem mindig szolgál minket.
Gyerekként én is tanultam, hogyan alkalmazkodjak a nehéz, néha kifejezetten határátlépős helyzetekhez. Elég jól ki is fejlesztettem a saját lelki alkalmazkodó képességemet. Ez sok helyzetben előrevitt, és valóban erősnek éreztem magam. Közben azonban egy idő után azt vettem észre, hogy egyre távolabb kerülök magamtól: az érzéseimtől, attól, hogy mi az, ami valójában jó nekem, és mi az, amit inkább mások elvárásai alakítanak.
Ma már könnyebb kimondani: néha az igazi erő nem abban van, hogy még egy kicsit kibírjuk, hanem abban, hogy észrevesszük: itt az ideje határt húzni.
