13/03/2026
Mónika Kiss első ultrája. Azt kérdezte, hogy jó-e ez a beszámoló, mikor nem is beszél benne a futásról.
Nekem jobb lett a napom, azzal, hogy hangolódtam Móni élményére, és egy új mentális technikát is tanultam belőle.
Neked mit ad Móni beszámolója? (Köszi, ha megírod kommentben, szerintem olvassa. 😉)
"Első ultra - BSZM 51.3 km - egy ultra hosszú beszámolóval
Ez most nem annyira a futás fizikai részéről, mint inkább a lelki tusáról szól, de nekem most ebben volt a fő tennivaló.
Hogy kerültem én ide?
Soha nem gondoltam magamra úgy, hogy egyszer ultrafutó leszek. De még 2 héttel ezelőtt sem.
Amikor Viki és a férjem - aki a fő-fő futótársam is egyben - néhány hete egymástól függetlenül bemondták ezt a számot (50 km), akkor kapásból rávágtam, hogy biztos, hogy NEM és nem csak kérettem magam.
Aztán jött az a sikeres maraton két hete, ahol nem azt éreztem a végén, hogy hozzátok a hordágyat, hanem egészen jól voltam és a következő napokban sem úgy mozogtam, mint egy asztronauta… Akkor kicsit elgondolkodtam.
Mikor, ha nem most. Rengeteget készültem ezen a télen, próbáljuk meg! Viki rábólintott én meg 2 hétig keringtem magam körül: “ez most tényleg??” “képes vagyok én erre?? “én, mint ultrafutó??”. Annyira sok elbizonytalanodásom volt, hogy végül Vikivel már nem is beszéltem előtte, úgy éreztem, hogy magamban kell helyre tennem a dolgot, és elhinni magamról, hogy képes vagyok rá. Azt éreztem, hogy valójában csak ez hiányzik hozzá. Hogy ne legyek kish*tű, hogy higgyek magamban.
Már szombaton ott voltam a versenyen, kísértem a férjemet, drukkoltam Zsuzsiéknak. Végigizgultam, ahogy egy futótársam küzdött az elemekkel élete első maratonján. Amikor felhívott, hogy fel tudom-e venni kocsival Fövenyesen, mert lehet hogy kiszáll, akkor minden “átfutott” rajtam. Minden korábbi bizonytalanságom felerősödött. Tudtam, hogy ő is rengeteget készült, irtó magabiztosan érkezett. Aztán amikor vártam rá a váltóponton és megszólalt a Prodigy “Smack my bitch up”, akkor átlendültem. Rájöttem, hogy nem én esek ki, nem nekem van melegem, nem én telefonáltam, hogy ki akarok szállni. És jól seggbe rúgtam magamat olyan prodigy-sen és ráeszméltem, hogy majdnem túlempatizáltam és magamra vettem másnak a küzdelmét. Rossz jelnek tekint***em az ő majdnem kiszállását+az is benne volt a “rajtcsomagomban”, hogy a férjem sérülten érkezett a kétnapos egyénire, egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy végigmegy. Amúgy végül mindketten lefutották, a barátnőm szintidőn kívül, de mi ujjongva vártuk a célban és ő is elégedetten ment haza.
Valójában a futásom előtt egy nappal, azon a fövenyesi váltóponton várva “nyertem meg” ezt a futást a Prodigy-s pillanatban. Utána már csak erre kellett emlékeztetnem magamat - még párszor elmondtam, hogy nem nekem van melegem, nem nekem van melegem..nem nekem…stb 🙂
Aztán….aztán vasárnap elindultam és futottam 51,3 km-t :D Érdekesmódon még a pályán is azzal veszt***em sokat, hogy túl empatikus vagyok. Volt egy nagyon szimpatikus pár, akik kétnapos egyéniben futottak együtt és nagyon rámtapadtak. Ők már nagyon kivoltak és eléggé átragadt rám az a mindjárt-meghalok fíling, amiben ők voltak. Vagy 10 km közös futás után jöttem rá, hogy hallo, még csak az első harmadában vagyunk, nekem egyáltalán nem ebben kell lennem, szóval beraktam a zenét és leváltam róluk először lélekben, aztán fizikailag is.
Még barátkozom ezzel az “ultrafutó” címkével, ami állítólag rámtapadt tegnap, főleg látva az ottani öreg rókákat, nagyon nem egy ligában játszunk, de a távot megettem és nem rontottam el vele a gyomromat. 🙂
Nagyon köszönöm Vikinek, hogy úgy készít fel egy marathonra, hogy végül ultra lesz belőle :D
És köszönöm Zsuzsanna Uzon és Poórné Szép Mariannanak, hogy megvártak a célban, nagyon jólesett! Ők egyébként mindig olyan kisimultak voltak, mint akik épp kezdik a versenyt, ha rájuk néztem, az abszolút erőt adott. Itt is gratula nektek!!"
