10/02/2026
Ma vajon mennyivel jobb a helyzet?
1973-ban nyolc teljesen egészséges ember sétált be a pszichiátriai kórházakba szerte az Egyesült Államokban.
Egyikük sem volt beteg.
Senki sem vette észre odabent.
David Rosenhan pszichológus kísérlete volt, hogy megválaszoljon egy nyugtalanító kérdést.
Megbízhatóan felismerik-e a szakemberek a mentális egészség és a mentális betegség közötti különbséget?
Hogy kiderítse, Rosenhan nyolc átlagos embert toborzott.
Az Egyesült Államok öt különböző államában, egy tucatnyi intézményben próbát tettek, és mindannyian azt állították a betegfelvételkor, hogy hangokat hallanak, amelyeket egy velük azonos nemű személy suttog nekik. Az „üres” és az „üresség” szavakat, valamint puffanások zajait hallották – legalábbis ezt mondták, hogy meggyőzzék az orvosokat, tényleg mentális problémákkal küzdenek.
Mind a nyolcat felvették.
Abban a pillanatban, ahogy beléptek a kórházba, abbahagyták a színlelést
, teljesen normálisan viselkedtek, és a kontrollokon arról számoltak be, hogy már nem hallanak hangokat. Ennek ellenére továbbra is kapták a gyógyszereket, de azokat nem szedték be – a kutatási beszámoló szerint mintegy 2100 darab pirulát köpködtek ki vagy húztak le a vécén a kísérlet ideje alatt.
Hétnél diagnosztizáltak skizofréniát.
Az egyiknél mániás depressziót.
A személyzet egyetlen tagja sem azonosította őket egészségesnek.
De a betegek igen.
Valódi betegek odamentek hozzájuk és azt suttogták: „Te nem vagy olyan, mint a többiek. Nem tartozol ide. ”
A betegnek ítélt emberek látták azt, amit a képzett szakemberek nem.
Az átlagos tartózkodás 19 nap volt.
Egy ember 52 napig volt kórházban. ⏳
Minden nap megerősítette ugyanazt az igazságot. Ha egyszer felcímkézik, a valóság már nem számított.
Rosenhan legendássá vált, „On being sane in insane places” (Épelméjűként őrült helyeken) című tanulmánya 1973. január 19-én jelent meg a Science folyóiratban.
A pszichológus ebben foglalta össze a kísérlet tanulságait, és arra is ügyelt, hogy az önkéntesekről semmilyen olyan adat ne szerepeljen benne, ami felismerhetővé tenné őket. A cikk főbb állításai közé tartozik, hogy
lehetetlen megállapítani, hogy ki őrült és ki épelméjű egy olyannyira őrült helyen, mint amilyen egy pszichiátriai osztály;
az orvosok nem tudják megfelelően diagnosztizálni a betegségeket, csak címkéznek és a diagnózisok nem pontosak;
nem azért nem jöttek rá, hogy ki az álbeteg, mert nem állt módjukban, hanem egyszerűen szerinte az orvosok nem fektettek ebbe elegendő energiát;
a többi páciens sokkal könnyebben meg tudta állapítani, hogy kik az álbetegek közöttük;
a személyzet inkább címkézett valakit tévesen betegnek, minthogy egy beteg embert véletlenül egészségesnek nyilvánítson;
az ápolók és az orvosok gyakran félreértették a páciensek viselkedését, és úgy interpretálták azt, hogy az alátámassza a diagnózisokat;
a kezelés alatt álló személyek rendszeresen váltak verbális vagy akár fizikai bántalmazások áldozatává a kórházban;
illetve hogy a deperszonalizáció és a hatalmi visszaélés jellemző a pszichiátriákon.
Ezek után felháborodott a pszichiátriai világ. Az egyik kórház kihívta, hogy küldjön új álbetegeket, bízva benne, hogy elkapják őket.
Rosenhan beleegyezett.
A következő hónapokban a kórház 41 állítólagos imposztort azonosított.
Rosenhan nem küldött senkit. Egyetlen ember sem.
A következtetés elkerülhetetlen volt.
A diagnózis nem mindig tényeken alapult. A kontextus és az elvárás formálta.
Ez a kísérlet felülbírálta a klinikai címkékbe vetett vak bizalmat, és komoly változásokat kényszerített a mentális betegség diagnosztizálásában és kezelésében.
De a mélyebb lecke még ma is nyugtalanító.
Az érzékelés jobban eltorzíthatja a valóságot, mint maga az őrület.
És néha a legveszélyesebb illúzió azoké, akik szerint ők nem tévedhetnek!!
A Rosenhan kísérlet
