12/12/2025
Vida Ágnes pontosan és érthetően foglalta össze a bántalmazás pszichológiai hatásait, amit fontos megérteni - nemcsak a Szőlő utcai eset kapcsán, de most amiatt is.
A Szőlő utcai eset kapcsán a sok együttérző hozzászólás mellett láttam olyanokat is, hogy "megérdemlik" és "mi is felnőttünk így".
Nos: nincs igazuk azoknak, akik így gondolják.
Sőt sokszor maguk is bántalmazott gyerekek voltak.
Az agyunk azt véli normálisnak "alapnak", amit gyerekkorában megszokott.
Ha a pofon és a fenékrecsapás volt az, akkor azt.
De a bántalmazást nem szabad normalizálni semmilyen formában. Nem nevelési eszköz, hanem olyasvalami, amit rombol: mélyen, láthatatlanul, gyakran egy életre.
👉 A kisgyerek idegrendszere törékeny. Még épül, formálódik. A szülő viselkedése szó szerint átalakítja az agy fejlődését.
A félelem, a kiszámíthatatlanság, a megszégyenítés és a fájdalom olyan idegpályákat erősít, amelyekre később a felnőttkori szorongás, elkerülés, dühkitörések vagy kapcsolati káosz épül. A bántalmazott gyerekekből gyakran bizonytalan vagy dezorganizált kötődésű felnőttek lesznek, akik:
- nem tudnak bízni,
- szélsőségesen reagálnak,
- félnek az intimitástól, miközben kétségbeesetten vágynak rá,
-nehezen szabályozzák az érzelmeiket,
- sokszor olyan párkapcsolatokba kerülnek, amelyekben újra aktiválják a gyerekkori traumákat.
👉 Sokan mondják: “Engem is így neveltek, mégis rendben vagyok.”
Nem, nem vagyunk rendben attól, hogy túléltük. Ez nem az egészség, hanem a túlélési mechanizmusunk bizonyítéka. Sok felnőtt épp azért bagatellizálja a bántalmazást, mert magában is elfojtotta annak hatását. A generációs minták pontosan így öröklődnek tovább: kimondatlan, feldolgozatlan sebekkel.
A bántalmazás minden formában pusztít:
- a fizikai bántás rombolja az idegrendszer biztonságérzetét,
- a lelki bántalmazás megtöri az önértékelést,
- a megalázás szégyenhez és önutálathoz vezet,
- az érzelmi elhanyagolás ürességet, magányt és kötődési zavarokat okoz.
👉 Ne tévesszük szem elől: a gyermekbántalmazás neurológiai trauma.
A stressztől az amigdala túlérzékennyé válik, a döntéshozásért és önszabályozásért felelős prefrontális kéreg alulműködik, a stresszrendszer “beragad”.
Így alakulhat ki a komplex poszttraumás stressz zavar (CPTSD):
nem egyetlen esemény okozza, hanem a folytonos félelemben élés. A gyerek arra tanul rá, hogy a világ veszélyes, ő maga pedig tehetetlen.
👉 A bántalmazó felnőtt gyakran nem gonosz csak tehetetlen. Nem ura a saját érzelmeinek, nem tudja szabályozni a dühét, frusztrációját. Sokszor ő maga is bántalmazott gyermek volt. A bántalmazás nem a gyerekről szól, hanem a felnőtt érzelemszabályozási hiányosságairól.
De az ok nem teszi indokolttá a t***et. A gyerek pedig semmiképp sem felelős érte.
👉 Miért ne “neveljünk" bántalmazással?
Mert egy akadályozott idegrendszerű, bizonytalan kötődésű, traumatizált gyerekből nem lesz sem stabil gyermek sem stabil felnőtt. A hatásai évtizedek múlva is érezhetőek:
- magasabb depresszió- és szorongásszint,
- önértékelési zavarok,
- párkapcsolati bizalmatlanság,
- kimondatlan szégyen,
- önszabotáló életmód,
- nagyobb esély függőségekre,
- alacsonyabb teljesítmény és önbizalom munkahelyen,
- és szinte minden esetben: továbbörökített bántalmazás.
A társadalom pedig ezt a terhet viseli: több beteg ember, több instabil kapcsolat, több válás, több idegrendszerileg kimerült szülő, kevesebb érzelmileg egészséges gyerek. Ennek a súlya óriási.
👉 És hogy egy kisebb "odacsapásból" mi lesz?
Egy olyan felnőtt, aki nem érti, miért fél az intimitástól.
Aki túlreagál vagy alulreagál.
Aki nem tud bízni.
Aki saját gyerekével is bizonytalan lesz.
Aki hordoz egy sebet, amiről azt hiszi, már rég begyógyult: de valójában sosem.
A Szőlő utcában a gyerekek bár büntetésből vannak ott de nehéz helyről jönnek.
Éppen ezért kellene még inkább óvni őket.
Ők már így is traumatizáltak. Már így is vittek magukkal annyi fájdalmat, amennyit egy gyereknek soha nem lenne szabad. Nem ezt érdemlik.
Nem “rossz gyerekek”, hanem sebzett gyerekek. Nem attól illeszkednek majd be a társadalomba, hogy "jól megtanulták" mit nem szabad, hanem attól, hogy segít***ek nekik a gyógyulásban.
Senki nem érdemli, hogy bántsák.
Különösen nem egy gyerek.
És különösen nem olyan gyerek, aki már így is túl sokat élt át.
Nem szabad normalizálni a bántalmazást.
Nem szabad hallgatni róla.
És nem szabad úgy tenni, mintha nem lenne következménye az egyéni sorsokra vagy a társadalomra. Mert van.
Életre szóló.
(Vida Ágnes pszichológus)
