11/11/2025
Tegnap egy nyomtatott női magazinnak adtam szakértői interjút. (A Nők Lapjanak, na.)
A magányról, magányosságról beszélgettünk. Az USA tisztifőrovosa magányossági-válsághelyzetet hirdetett évekkel ezelőtt. Mintha 15 cigit szívnál el egy nap, úgy hat rád a magány, mondja.
A magam, mondjuk így, privilegizált közegében sokszor felvetettem ezt a témát az elmúlt fél évtizedben. A privilegizált itt azt is jelenti, hogy a társadalom, gazdaság stb. különféle válságai relatíve sokára gyűrűznek be az életünkbe, hisz egy darabig rendelkezésre állnak a korábbi védőhálók. Egyéni, családi, baráti, ismerősi, kollegiális védőhálók és így tovább.
Szóval olyan öt-hat éve biztosan beszélek a magányról, mint egészséget veszélyeztető állapotról, ami egyre több ember alapélménye Magyarországon is. Hogy szeretnék kapcsolódni, de nem sikerül. Vagy mert nincs kihez. És emiatt szégyenkezek, elbújok. Ezt az utóbbi években még el lehetett azzal ütni, hogy nincs igazam, és aki akar, az tud találkozni másokkal, hisz őneki nincs ilyen problémája. (Ez egy tipikus vakfoltos, privilegizált reakció egy probléma felvetésekor.) Tucatnyi előadást tartottam a témában, sokszor multicégek teljes kollektívája részére.
Most fordul a kocka: egyre több ismerősöm osztja meg szégyenkezve, hogy egy-két hét is eltelik anélkül, hogy valódi találkozásokban venne részt. Ugyanerről számolnak be a klienseim is.
Könnyű lenne ezt az egészet az okoseszközökre fogni, hogy azok rontanak el minket, de ez nem volna igaz. A kapcsolataink is menedzselendő problémák lettek, de egy 45 perces naptárbejegyzés alatt még összekülönbözni sem lehet.
A jelen kor társadalma a felmerülő strukturális problémákat mindig privatizálja: a “mi problémánk”-ból a “te problémád”-at csinál. Ahol vesztesek és győztesek vannak, ott a győztesek holnap is szeretnének abban hinni, hogy nekik kel majd fel a nap. Akinek meg nem, az valamit jól elrontott, és csak azért jut osztályrészéül a szenvedés.
Ezért van, hogy aki épp rosszul jár, szégyent él át, a nehézségeiről igyekszik szót se szólni, mert azonnal megérkeznek a győztesek, akik kioktatják, mit kellett volna jobban csinálnia. Akkor nem lenne vesztes.
Sokkal érdekesebb volna egymásra nézni, és azt mondani, megszívtuk. Hogy nekünk van egy közös problémánk, és ez akkor is így van, ha most épp te szenvedsz. Mert épp te váltál el, te szakítottál, te morzsolódtál le valamilyen okból.
Egy szolidárisabb, visszakapaszkodást automatikusan segítő társadalomra volna szükség, ami nem ítélkezik, hanem megkapaszkodási felületet ad a kinyújtott kezeknek.
Cikk a következő Nők Lapjában. Riszpekt nekik, hogy beszélnek róla.
www.schellgergely.hu
