11/02/2026
TENNI vs. ENGEDNI
Ma már mindenre van szakember. Embernek, állatnak egyaránt.
Minden online és személyes előadásunk, konzultációnk azzal kezdődik, hogy összehasonlítjuk a humán és az állategészségügyi rendszert és képet.
Mindig arról beszélünk, hogy azzal, hogy az emberi életmódunk egyre jobba eltér a természetes igényeinktől, a velünk élő állatokat visszük magunkkal ebbe az „eltérésbe”.
Nem meglepő, hogy a domesztikált állatok egészségügyi helyzetében ugyanazok a mintázatok jelennek meg, mint az embereknél.
Járványszerűen terjedő krónikus betegségek pl. allergia, anyagcsere problémák, tünetkezelés protokollok alapján, szakterületi ellátás holisztikus megközelítés helyett, a kiváltó okok feltárásának hiánya, amiből elégtelen valós megoldások születenek - vagyis nem születnek.
Ez az alap környezet, amiben sok, nyilvánvalóan jószándékú ember keresi az u.n. alternatív megoldási lehetőségeket.
És ebből a környezetből születnek pl. a kutya kineziológusok, az állati aromaterapeuták, lélekgyógyászok, az új és újabb „természetes” eszközök és „természetes” megoldások.
És nagyon jó, hogy léteznek és támogatnak.
De fel kell tennünk a kérdést, hogy miért van rájuk ekkora szükség?
Miért van ekkora hangsúly a „csináláson”?
A javításon, a kezelésen, a hangoláson, a korrigáláson, a rákenésen, szabályozáson és beállításon.
Miért kell nekünk mindent egyre jobban tudni, miközben magának az állatnak egyre kevesebb teret adunk az önkifejezésre?
Miért hangzik el egyre ritkábban a kérdés: az állat élhet-e úgy, ahogy természete szerint kellene?
Kap-e elég mozgást és teret?
Valódi fajtársi kapcsolatban él-e?
Megfelelő-e a táplálkozása?
Éri napfény?
Érinti a földet?
Hozzájut gyógynövényekhez?
Van tere az idegrendszerének megnyugodni?
Szükség esetén nyilvánvalóan az állat iránti szeretetből fordulunk szakemberhez.
Aggódunk. Segíteni akarunk. A legjobbat akarjuk.
De ez a szeretet félreértelmezetté válhat és hiába várjuk a várt javulást, ha közben nem vesszük figyelembe az állat valódi fiziológiás és viselkedési igényeit.
Mert a szeretet nem csak törődés, a szeretet felelősség.
Felelősség azt is kimondani, hogy nem biztos, hogy még egy, vagy egy újabb kezelésre van szükség.
Lehet, hogy térre. Mozgásra. Társakra. Szimatolásra. Nyugalomra. Egy kis patacsatára és kiabálásra, vicsorgásra. Egy jó nagy szaladásra. Békére és békében hagyásra.
A kiegészítő módszereknek előkelő helyük van az állatok mellett is és minél inkább mentes a kemikáliáktól, minél inkább serkenti az öngyógyító folyamatokat, annál jobb.
Mi is használunk illóolajokat, energetikai támogatást és ha kell, gyógyszert is.
De ezek mindig másodlagosak. Első a környezet, a fajspecifikus igények kielégítése.
Mert minél stabilabbak és értelmezhetőbbek az alapok, annál kevesebb egyensúlytalanságnak lesz tere.
Mert a box soha nem gyógyít. A mozgás igen.
A hiányzó társakat nem lehet terápiával, illóolajjal pótolni.
A krónikusan túlterhelt idegrendszert a legtermészetesebb hatóanyaggal sem lehet csak kívülről kisimítani.
Az igazi szakértelem nem abban van, mit teszünk hozzá az állathoz.
Hanem abban, hogy merünk-e elvenni abból, ami nem természetes számára.
Kevesebbet tenni, többet engedni.
Gyönyörű és nemes feladat a gondolkodó embernek ezt megtanulni.
