28/11/2025
Amikor sérüléseket kompenzálunk, magunk is elhisszük hogy rendben vagyunk.
Ez nem tudatos, ösztönös.
A szorongás szinte megszokott lesz, és jól bevált eszközökkel evickélünk a fájó, de mélyen bújó hegeken.
Érdemes figyelni a mechanizmusainkra és rákerdezni a miértre! 👌
Sokat segít ha tudod mi van bent, így idővel egyensúlyba kerülhetünk, és tényleg szebb lesz az élet...✨
⬇️
Mikkel fedi el egy alacsony önértékelésű ember a belső szorongását?
/ Ha ugyanis nem tudja sem gyógyítani sem elfedni már, akkor jön a depresszió..../
Íme több tipikus kompenzációs minta, amit ilyen embereknél gyakran látni.
Sőt sokszor több is az eszköztárukban van!
A jelek:
1. Túlzott bizonyítási kényszer – mindent meg akar mutatni, hogy „ő is elég jó”. Nem mer hibázni.
Túlórázás, maximalizmus, állandó készenlét mindenki számára, nem mondhat nemet, mert akkor nem szeretik , nem fogadják el.
2. Folyamatos dicsekvés, túlzás – sikerek felnagyítása.
– apró eredményekből nagy történeteket csinál
– állandóan azt hangsúlyozza, mit és hogyan ért el az életben.
Dicséretekre vadászik. Nem bírja sokáig "lájkok nélkül..."
/Ne keverjük ide a reklámokat egy cég, vagy vállalkozó esetében../
3. Mások lenézése vagy kritizálása – a saját értéktelenség érzését úgy próbálja csökkenteni, hogy másokat „kisebbre húz” hogy ő jobbnak tűnjön.
Legtöbbször számára gyengébb, vagy visszahúzódó emberekkel veszi körül magát, akik felnéznek rá.
Cinizmus, lekicsinylés, gúny, túl sok negatív kritika, mintha ő mindent jobban tudna.
4. Áldozatszerep – „mindenki bánt engem”, „velem mindig ez történik”. Nem én tehetek róla, hogy szerencsétlen vagyok.
A felelősség hárítása, a tehetetlenség felnagyítása. Állandó panaszkodás.
Ha foglalkoznak velem, sajnálnak, akkor talán számítok valamit.
5. Túlzott kontroll – mindent irányítani akar, mert belül bizonytalan.
Nem tudja elengedni a dolgokat, mindent szabályozni próbál, soha nem jó amit más javasol, mindent felülír, mindenbe beleszól.
6. Túlkényszeres segítés, önkéntesség, vagy „mindenkiért én felelek” szerep.
Azért segít túl sokat, hogy értékesnek érezhesse magát.
Ezt csakis úgy, hogy mindenki tudjon róla.
Ha nem segít látványosan, nem látják hogy ő is létezik, haszontalannak érzi magát.
7. Kapcsolati kapaszkodás – függő viselkedés: nem tud egyedül lenni!
Bármit elvisel egy kapcsolatban, csak ne maradjon egyedül. A legtöbb nárcisztikus bántalmazó ilyen párt talál magának.
Ha sikerül is kilépni egy ilyen kapcsolatból, addig amíg a seb, a valódi ok belül még kezeletlen, ismét belefuthat ilyen kapcsolatba.
8. „Tökéletesség” látszatának fenntartása . Mindig rendezett, divatos vagy elegáns külső. Tökéletesnek látszó, kifelé hibátlan élet.
A komoly pozíciók és a társadalmi elismertség egy fontos életbenmaradási stratégia.
Ez nem hivatásszerű választás: akkor is kell, ha belebetegszik.
Semmi etikai csorba, vagy emberi gyengeség nem lehet, inkább a szőnyeg alá söpörjük.
Ha ciki helyzetekbe kerül, nem tudja kezelni, nem tud rajta nevetni, ideges és zavart lesz, ...vagy dühös.
– belül szorongó és önkritikus, ettől természetesen legtöbbször boldogtalan.
9. Ellenkező pólus: túlzott magabiztosság, harsány, nagyhangú, domináns, hedonista, az élet császára, lehetőleg kirakatba helyezve.
Ez csak védelmi stratégia.
Gyorsan és nagyon megsértődik, ha kritika éri, vagy nem ismerik el.
10. Gyakori szerepcserék is lehetnek – egyik nap „én tökéletes vagyok”, másik nap „én egy senki vagyok” – ezek hullámzások, amik szintén a belső bizonytalanságot takarják.
Természetesen vannak egészségesen működő emberek is akik rosszabb napjaikon egyik másik módszerbe kapaszkodnak átmenetileg. De akiben állandóan ott van még a sérülés, ott sokszor látszanak ezek a minták.
Szorosan ide kapcsolódó írás:
⬇️
"Ha valakibe gyermekkorában mélyen beleégették a kisebbrendűségi érzést, a szégyenérzetet, akkor önmagában nem lesz elég az, hogy felnőttként mások megdicsérik őt és kedvesek hozzá.
Ezek a visszajelzések esetleg adnak valami pillanatnyi jó érzést, de ahhoz, hogy az önmagáról alkotott kép gyökeresen megváltozzon, ennél több kell.
Amíg lyukas az a zsák, bármennyit töltünk bele, alul kifolyik, és végül megint üres lesz.
Számos nagy művész is abban a cipőben jár, hogy amíg szól a vastaps, el tudja hinni magáról, hogy valaki, de amint lejön a színpadról, ismét nyomorúságos senkinek érzi magát.
Az önmagunkról alkotott alaphiedelmek módosítása adott esetben évekig tartó kemény önismereti munkát jelent.
Ha ennél egyszerűbb volna, akkor az emberek csak beugranának ebédszünetben a pszichológushoz (ahogy egyesek kiszaladnak a munkahelyükről 'egy kis feltöltésre'), a szakember megveregetné a vállukat, hogy higgye el, ön nagyszerű, értékes ember – és máris minden elrendeződne.
Sajnos ez nem így működik – ha igazán mély sebződésről van szó, akkor a torz alaphiedelmek eredetéig kell visszanyúlni, és azokat szép lassan, fokozatosan visszabontani, átírni.
Ez elsősorban belső munka – a környezet ugyan adhat kívülről pozitív megerősítéseket (és jó is, ha ad), de pusztán más emberek visszajelzései alapján nem lehet másmilyenné válni.
Ezt azoknak is érdemes tudniuk, akik a szerelmüktől várnák azt, hogy törölje el minden sérelmüket, építsen fel bennük egy teljesen új világot, és hitesse el velük, hogy ők jók.
Egy másik ember erre nem képes – ő ahhoz tud kapcsolódni, ami bennünk már megvan, amilyenek már vagyunk.
Noha valóban biztathat minket, bátorságot önthet belénk, megerősítheti az önbizalmunkat, a küzdőszellemünket – de csak akkor, ha ezekből valami már létezik BENNÜNK!
Kívülről nem tudja megteremteni, ami belül nincs kidolgozva." /Dr. Almási Kitti/