24/02/2026
A Jó és a Rossz megkülönböztetéséről írtam az évindító plébániai hírlevélbe.
https://szentlaszlodomonkos.webnode.hu/l/szent-laszlo-hirlevel-###i-evfolyam-1-szam/
Az élet legnagyobb harca a Jó és a Rossz között zajlik. De hogyan különböztetjük meg őket?
Az ember hinni szeretne a Jóban. Egy igazságos világban. Az emberek megbízhatóságában. Abban, hogy rajtunk múlik, mennyire közelítjük meg Isten képmásaként a tökéletességet.
Ez a vágy biztonságot ad a kontrollérzeten keresztül. De közben vakká is tehet. Szeretnénk elhinni, hogy minden rossz félreértés. Hogy minden bántás mögött csak sebzettség van. Hogy ha mi elég jók vagyunk, a világ is jóvá válik körülöttünk.
Csakhogy a valóság nem mindig az, amit szeretnénk, hogy legyen. Néha épp a jóra törekvés rontja el a dolgokat. A tökéletesség például elérhetetlen, így nem fakad belőle az elégedettség nyugalma. Mivel nem lehet sem megállni, sem hibázni, a maximalizmus inkább feszültséget szül, mint örömöt.
A legegyszerűbb példa erre, amit sok család átél: a szülő jót akar a gyerekének. Hogy sikeres legyen, boldoguljon az életben. Mi tűnik ehhez a legnyilvánvalóbb útnak? A kiváló iskolai teljesítmény. De ér annyit a szülő elvárásainak való megfelelés, az izgulás, egy rosszul sikerült dolgozat miatti elkeseredés, mint amennyi eredményt, életben való beválást valóban hoz? Vajon az a jó szülő, aki veszekszik a gyerekével, hogy tanuljon? Sajnos a gyerek felé az üzenet sok esetben az lesz, hogy ő nem elég jó.
Ez egy jóindulatú, hétköznapi helyzet, de súlyosabb esetekre is igaz: a Rosszra sokszor nincs ráírva, hogy az.
Álarcot visel – a jószándékét, a jó emberét… és amikor már épp gyanút fognánk, elbagatellizáljuk. „Á, biztos csak viccelt. Én vagyok túlérzékeny.” Így jóhiszeműnek gondolhatjuk magunkat – mert szembenézni vele fájdalmas lenne. Különösen akkor, ha nem véletlen balesetekkel vagy elkerülhetetlen szenvedéssel találkozunk, hanem olyan helyzetekkel, ahol az ártás nem puszta tévedésből fakad. Amikor nem csupán gyengeségről van szó, hanem arról, hogy valaki saját érdekeit a másik rovására érvényesíti. Például manipulál, azaz elhiteti velünk, hogy mi akarjuk azt, ami valójában neki jó. Nagy csalódás utólag ráébredni az értékesítők hátsó szándékaira például, amikor olyat sóznak ránk, olyan áron, amit eszünk ágában sem volt megvenni.
Sokszor még ekkor sem fogjuk fel, mi történt valójában, mert a valóságvizsgálat nehéz. Mentális energiabefektetést és lelkierőt igényel. De ha nem ismerjük fel a valós veszélyt, nem tudunk védekezni ellene.
A Szentírás szerencsére nem relativizálja a gonoszságot. Bármelyik részéből hozhatnék példát, de a jelenleg zajló Fiat90 lelkigyakorlatra való tekintettel a Zsoltárok könyvéből hadd idézzek:
„Gonosz ember melletted nem marad meg,
a hamisak nem állhatnak meg szemed előtt.
Gyűlölöd valamennyi gonosztevőt,
a hazudozókat mind elpusztítod.” (Zsolt 5,5–6)
A zsoltárban a „gonosz” és a „hazug” az ismétlés révén egymás szinonimájává válik. Rossz tehát az, ami nem igaz.
A hamisság nemcsak szavakban jelenhet meg. Megjelenhet egy ember önmagáról alkotott pozitív képében is – erősnek, erkölcsösnek, különlegesnek láttatja magát. De amikor ez a mesterségesen fenntartott kép fontosabbá válik az igazságnál, a külvilág már nem korrigálhat. A kritikát támadásként, a visszajelzést árulásként éli meg. Ha a világ tükröt tart, nem önvizsgálat következik, hanem a tükör összetörése.
Enyhébb esetben a sértődés az a reakció, amely haraggal bünteti azt, aki ellenvéleményt merészel megfogalmazni; súlyosabb esetben az a személy, aki őszinte véleményt fogalmazott meg, „ghosting” – szellemmé, magyarosabban fordítva köddé válás – áldozatává válik. Ez az a jelenség, amikor valaki váratlanul, magyarázat nélkül szakítja meg velünk a kapcsolatot. Ezt néha lélektani gyilkosságként is aposztrofálják, mert az illető kiírt minket a belső világából, ami igencsak megsemmisítő élmény.
A hamis énkép fenntartásán áll vagy bukik ugyanis az illető identitása, ezért olyan megveszekedetten harcol érte, mintha az életéért küzdene. Ez pusztító erejűvé válik.
Mivel a valóságot nem lehet tartósan meghamisítani, aki mindenáron ragaszkodik torz és mesterséges képéhez, annak előbb-utóbb meg kell semmisítenie mindazt, ami ellentmond ennek. Az ilyen működés közelében a másik ember lassan elveszítheti a saját valóságérzékelését. Kételkedni kezd abban, amit lát és érez. Bűntudata lesz azért, mert kimond valamit. Magyarázkodik, miközben ő maga sem érti, miért; azaz észrevétlenül átkerül a felelősség az ő oldalára.
A sátáni erők jelenlétét a negatív érzelmekről ismerhetjük fel: az irracionális bűntudat klasszikusan ezek közé tartozik. Vékony a mezsgye a káros önostorozás és az egészséges önkritika között, és csak az Igazság ismerete segíthet eldönteni, valóban bűnt követtünk-e el, vajon a másik megszégyenítő reakciója biztosan a mi szégyenünk-e.
Amikor az énkép öncéllá válik, az emberi kapcsolatok sem a másikért vannak, hanem a tükrözésért. Ilyenkor a beszélgetések nem párbeszédek, hanem monológok. A kérdések nem kíváncsiságból hangzanak el, hanem ellenőrzési célból.
A másik ilyenkor elveszíti emberi mivoltát, és funkcióvá lesz: projekciós felületté vagy visszaigazolásra szolgáló eszközzé. Ez a dehumanizálás nemcsak ellentétes érdekek konfliktusában fájdalmas, hanem ártatlan hétköznapi helyzetekben is, mert a szíve mélyén mindenki érzi, ha nem az embert látják benne, hanem csak használják valamire.
Ilyen az, amikor valaki olyasvalamit tulajdonít neked, ami neked álmodban sem jut eszedbe, őrá azonban nagyon is jellemző. Vagy amikor kínosan vigyázol arra, hogy minden megnyilvánulásod összhangban legyen azzal, amilyennek a másik szeretne látni téged – azaz szerepet játszol, mert ha önmagadat adnád, abból baj lenne. Ez a tárgyiasítás utat nyithat az embertelen bánásmódnak, amely hidegségéről és kegyetlenségéről, a részvét hiányáról ismerszik meg.
Egy keresztyén ember számára ilyen helyzetben jelentkezik az egyik legsúlyosabb erkölcsi dilemma: hogyan legyünk jóindulatúak azokkal, akik rosszindulatúak velünk?
Gyakran idézik: „hurt people hurt people” – a sérült emberek sérülést okoznak. Ez igaz. Ezzel lehet együttérezni. Ezt meg lehet bocsátani. De figyelem!
„Meddig ítéltek még hamisan,
és meddig vagytok még tekintettel a gonoszok személyére?” (Zsolt 82,2)
Nem minden rombolás fakad ugyanis pusztán sérülésből. Ami embertelen, az már nem pusztán gyengeség, hanem annak túlkompenzálása: hatalomvágy. És ha az elkövetővel érzünk egyet, ki érez együtt az áldozattal?
Ez nem csak pszichológiai alapvetés; a 82. zsoltár is így folytatja intését:
„Szolgáltassatok igazságot a szűkölködőnek és az árvának,
juttassátok jogához a nyomorultat és a szegényt!” (Zsolt 82,3)
Az elfogadás nem jelenti azt, hogy ne határolódnánk el a bántástól. A megbocsátás nem jelent önfeladást. A jóság nem jelent naivitást. A Jó az Igaz melletti kiállás.
„Boldog az az ember, aki nem követi a gonoszok tanácsát.” (Zsolt 1,1)
Ez nem gyűlöletre hív, hanem tisztánlátásra. Amihez hozzátartozik, hogy ne higgyük el: az álnokság árán elért eredmények tartósak és boldoggá tehetnek.
„Ne irigykedj az elvetemültekre,
ne féltékenykedj a gonosztevőkre;
mert mint a fű, csakhamar elszáradnak.” (Zsolt 37,1–2)
Az igazságot nem nekünk kell kikényszerítenünk. A Gonosszal nem közelharcot kell vívni. Az nem a mi szintünk.
„Tárd fel az Úr előtt utadat, bízzál benne, ő majd eligazít.” (Zsolt 37,5)
A mi feladatunk az, hogy felismerjük: „ez nincs rendben, ez helytelen, ez hazugság”. Nem szépíteni a valóságot, hanem nevén nevezni. Ami nem igaz, az nem jó – még akkor sem, ha jóság mögé rejtőzik.
Isten nem kertel. Azt várja tőlünk, hogy ismerjük fel a Rosszat.
Erre képesnek lenni: kegyelmi ajándék.
https://szentlaszlodomonkos.webnode.hu/l/szent-laszlo-hirlevel-###i-evfolyam-1-szam/
