25/10/2025
💟
"Ha 5 éves korában nem fegyelmezed a gyereket, 15 évesen majd megmutatkozik rajta. Akkor már nem lesz vicces…”
Szembe jött velünk ez a poszt, ami ezzel a mondattal indít és alatta ilyen kommentek:
„Így igaz. Nem hiába mondták a nagyszülők: egyik kezedben a bot, a másikban a kenyér... és egyensúlyozz!”
Te jó ég...
Senki nem tud minket meggyőzni arról, hogy verni a gyereket rendben van.
Senki nem tud meggyőzni arról, hogy a múlt nevelési stratégiái „rendben” voltak.
Ha rendben lettek volna, ma nem élnénk ennyire szorongó, depressziós, beteg világban. Nézed a híreket? Ez a hatalmas szigor micsoda mentálisan, lelkileg "egészséges" társadalmat szült...
Maximálisan egyetértünk azzal, hogy a gyereknek kell nemet mondani, és kellenek a határok, mert a határ adja meg a biztonságot.
De az nem mindegy, hogyan húzzuk meg azt a határt. Erről itt írtunk:
https://www.facebook.com/share/p/14FwioB11bx/
A munkánk során újra és újra azt látjuk, hogy azok a gyerekek, akiket „fegyelmezetlennek” neveznek, otthon igenis „fegyelmezve” vannak: megszégyenítik őket, szájukra vágnak, sarokba állítják, büntetik.
Ezek a gyerekek nem határ nélküliek, épp ellenkezőleg.
A határhúzás náluk agresszióval történik.
És mivel a gyerek nem azt tanulja meg, amit mondunk, hanem amit teszünk, ő is ugyanazzal a mintával reagál majd: dühvel, kiabálással, agresszióval.
A gyerek, akinek nem tisztelik az érzéseit, azt tanulja meg, hogy az érzései nem fontosak.
Ha egy 3 éves gyereket megvernek, mert nem tudja kezelni a stresszt, akkor azt tanulja: a fájdalmat és a tehetetlenséget el kell nyomni.
De a gyerek idegrendszere ekkor még nem képes önszabályozásra, neki minta kell, nem büntetés.
Hogyan is várhatja el egy szülő a tiszteletet a gyerekétől, ha ő maga se képes tisztelni, hogy a gyerekben zajlik valami...
Egy gyerek, aki még csak tanulja az érzéseit kezelni, nem „rossz”, csak tanul.
Ha egy szülő kezet emel rá, az nem fegyelmezés, hanem a tehetetlenség pillanata. Nem lenne érdemes inkább elgondolkodni azon, hogy ha a gyerek „rosszul viselkedik”, vajon nem pont azért történik, mert még nem kapott elég jó mintát arra, hogyan vezesse le a feszültségét biztonságosan?
Ha a szülő képes nyugodtan jelen maradni a gyerek nehéz érzései mellett, az az idegrendszeri biztonság alapja lesz.
Az ilyen gyerek, akit félelemmel fegyelmeznek, soha nem fogja tisztelni azt, aki bántotta.
Mert a tisztelet nem félelemből nő ki.
Egy ilyen gyerek vagy agresszívvé válik, hiszen ezt a mintát látja, vagy befelé fordul, és a fájdalmát saját maga ellen fordítja.
Nemrég ült nálunk egy fiatal anyuka, aki rákos.
A beszélgetésünk alatt kiderült, hogy gyermekkorában rendszeresen kapott pofonokat, megszégyenítést.
Tele volt elfojtott fájdalommal, mert sosem volt szabad sírnia, dühösnek lennie.
A teste végül átvette azt, amit a lelke nem bírt tovább hordozni.
És pont az a szülő fél a gyerekétől, aki erőből fegyelmez, mert a fizikai bántalmazás gyakran nem „nevelési eszköz”, hanem a kontrollvesztés reakciója.
A szülő fél attól, hogy elveszíti a hatalmat, hogy a gyerek akarata, viselkedése „felülírja” az övét.
A verés ilyenkor a tehetetlenség és a saját gyengeségtől való félelem kivetítése.
És igen, sokan mondják: „De a szülő nem lehet barát!”
Miért ne lehetne?
Egy barátot is lehet tisztelni.
Nem a „szülőt” kell tisztelnie a gyereknek, hanem az embert benne.
Aki hiteles, aki elismeri a hibáit, aki tud bocsánatot kérni, és akitől meg lehet tanulni, hogy az érzések nem ellenségek, hanem üzenetek.
A gyerek nem a szavainkból, hanem a példánkból tanul.
Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő képes uralni a saját indulatát, akkor ő is megtanulja.
Ha azt látja, hogy a felnőtt a feszültséget agresszióval oldja, akkor ő is így fog reagálni.
Nem a pofon hiánya nevel „rossz” gyereket, hanem a kapcsolat hiánya...
És amikor valaki azt mondja:
„Én már előre félek, milyen világ lesz ezekből a gyerekekből…”
akkor szeretnénk azt mondani:
Hogy........🫣
Szóval, hogy igenis csodálatos gyerekek nőnek most.
Érzékenyek, okosak, kíváncsiak, igazak.
Nem „rosszak”, hanem emberiek.
És jaj ne játsszuk már a tökéletest...
Ha a boltban sír vagy hisztizik, nem „rossz gyerek”.
Lehet, hogy fáradt, túlterhelt, vagy épp próbálja kifejezni azt, amit még nem tud szavakba önteni.
Az idegrendszere még tanulja, hogyan kell szabályozni az érzelmeket, ehhez türelmes, elfogadó felnőttekre van szüksége, nem büntetésre.
És egyáltalán miért nem tudnak az emberek az állandó ítélkezésről leszokni? Egyáltalán miért kell azt vizslatni, hogy a másik mit csinál? Majd egy egész generációt beskatulyázni pár kiragadott helyzet alapján nagy...
Ha valamit szeretnénk, az az, hogy a gyerek ne féljen a szüleitől, hanem kapcsolódni akarjon hozzájuk.
Mert ha egy gyerek kapcsolatban van a szüleivel, nem kell félnünk a kamaszkorától.
A szeretetből húzott határokat tudni fogja, hogy érte vannak...
És ez az, amit semmilyen „bot és kenyér” nem tud helyettesíteni...
A szeretettel teli nevelés határokkal együtt nem engedékenység, és nem „mindent ráhagyás”.
Azt jelenti, hogy a szülő érti a gyerek viselkedése mögötti szükségletet, és úgy állít határt, hogy közben a gyerek érzelmi biztonsága megmarad.
A határ nem arról szól, hogy a gyerek féljen, hanem arról, hogy tudja, mire számíthat.
A szeretetteljes nevelésben a szabályokat következetesség, nem büntetés tartja fenn.
A szülő nem kiabál, nem megszégyenít, hanem elmagyaráz, jelen van, és minta arra, hogyan kell viselkedni.
Az ilyen, érzelmileg biztonságos, következetes nevelés mellett nőnek fel a legkiegyensúlyozottabb, együttműködő és felelősségteljes gyerekek.
Ez nem engedékeny, nem kemény, hanem kapcsolódó és irányt mutató...
A gyerek viselkedése, csak tünet...
Ha azt szeretnénk, hogy jól viselkedjen, előbb nekünk kell megértenünk, mi zajlik bennünk és mi zajlik benne.
Ez a munka csendes, mély...
De sokkal több bátorság kell hozzá, mint megütni...
Szóval ha 5 éves korában nem veszed komolyan az érzéseit, ha nem segítesz neki levezetni, 15 évesen majd megmutatkozik rajta. Akkor már nem lesz vicces…🤷♀️
Szerző: Léterő
Kép forrása: Internet
