23/07/2025
Sokan élnek együtt pánikrohamokkal anélkül, hogy tudnák, valójában mi történik velük. A test egyszer csak jelez: gyorsul a szívverés, elszorul a mellkas, levegőt alig kapni. A világ hirtelen idegen lesz, mintha valami láthatatlan belső vészjelzés kapcsolna be. És mire a test üvölt, addigra a lélek már rég suttogott, csak nem hallottuk meg.
A pánik nem hisz a finom szavakban. Azért jön, mert valami tarthatatlan. Mert túl sokáig voltunk túl erősek. Mert nem húztunk határt ott, ahol kellett volna. Mert benne maradtunk helyzetekben, kapcsolatokban, szerepekben, amelyek lassan széthúzták a belső tartószerkezetünket. És amikor már nem tudjuk kimondani, hogy elég volt, akkor kimondja helyettünk a test.
A pánik nem az ellenségünk, hanem az utolsó szövetséges, aki már nem hajlandó tovább hallgatni. Jelzi, hogy valami bennünk védekezik, mert nem bírja tovább. Nem mindig tudjuk rögtön megérteni, mit akar mondani, de már az is számít, ha nem akarjuk elhallgattatni. A tünet kezelése fontos, de a kérdés nem ott kezdődik, hogy hogyan nyugtassuk le magunkat, hanem ott, hogy miben nem vagyunk többé nyugtathatók. A pánik nem akar ártani. Csak végre azt szeretné, hogy odanézzünk. Őszintén.
