05/09/2025
Az kommentelésrül.
Írok majd egy hosszabbat is a kommentelésről, mint jelenségről, lehetőségről, műfajról, szelepről és ártalomról.
Ez most csak egy rövid.
Tele vagyunk csalódással és vággyal. Régről hordozzuk ezeket. Szeretnek aktiválódni. Mi meg azt szeretnénk, ha azok, akiket megfigyelhetünk, vagy akiket csak úgy véletlenkedve feldob az információs tenger, kielégítőek, tartalmasak, megnyugtatóak, kifogástalanok lennének. De nem azért, mert NEKIK azt kívánjuk, hogy ilyenek lehessenek, hanem mert MAGUNKNAK van rá szükségünk, hogy a látványuk, a példájuk, a teljesítményük, a létük gyógyítsa az életünket.
Ezért olyan könnyű csalódni. Sokszor érezzük, hogy ideálisnak kéne lennie azoknak az előbukkanó másoknak, mégpedig azért és avégett, hogy ebben a kakkantyúviharban kicsit megnyugodhassunk, összeszedődjünk. És rendre nem azok.
És akkor teret adnak ezzel az egyszerre nem elég szerény, nem elég látványos, nem elég kevés, nem elég sok, nem elég ilyen, nem elég olyan tulajdonságaikal, hogy beléjük lépjen a fantáziánk. A fantáziánk, amiben a saját kielégületlen, megdolgozatlan, frusztrált részecskéink, érzelmeink, veszett és elveszett vágyaink, tört személyiségrészeink, ezmegazunk kering, mint egy megnyugtatóan sosem gravitáló, integrálatlan, földet éretlen univerzumban.
És akkor ezt beléjük kommentelhetjük. Akit tetten értünk. Ő lesz a bennünk élő hülye, állat, csoda, szörny, akarnok, tévelygő, szidalomfogó, minket is elbíró rohadék. Mert amikor kommentelünk, nem csak arra vágyunk, hogy beletehessük a nagy, lompos projekciónkat a célszemélybe, hanem arra is, hogy kibírjon minket. Hogy meg is szabaduljunk egy részünktől, hátha örökre odatapad ahhoz a másikhoz, és akkor freestyle-ban röpülhetünk tovább. De az is kell, hogy szeressenek minket mégis, bírjanak ki mégis, hadd legyünk genyók, és közben hadd legyünk elfogadva, hadd legyen erősebb identitásunk a szembenállással meg az azonosulással.
Én is vágyom erre - ritka, prím napokon meg is lépem azt, amit nagyon nem kéne - de többnyire egy dolgot fixen tudok: hogy én nem ismerem azt a mindenkori őt. Amikor azt hiszem, hogy ismerem, és megmondanám neki, hogy TUDOM ÁM, MILYEN VAGY, SŐT: TUDOM HOGY KI VAGY! (utóbbi a súlyokkal telibb), akkor eszembe jut, hogy nem tudom. És akkor nem csinálom. Pedig kedvemre való lenne.
Köszi a figyelmet. Az AI kép Kerezsi Laci készítménye 🙂
