Gyógyítsd meg magadat

28/10/2025

"Honnan lehet eldönteni, hogy az érintett függő gyógyulásban van, vagy elindult a végleges gyógyulás folyamata?"

A válasz egyszerre bonyolult és egyszerű.

Egyszerű annak, aki tudja, hogy mi volt az a biológiai konfliktus, amely elindította a konfliktus-aktív fázist.
A biológiai konfliktus viszont egy olyan ezredmásodpercnyi sokkélmény, amin sokan hajlamosak átlépni.

De van még esélyünk arra, hogy szembe nézzünk a valósággal:

Óriási segítség, ha a konfliktus-aktív fázist, azaz a lelki-szervi-agyi alkalmazkodást és biológiai túlélő mechanizmust felismerjük.

Mert ha a konfliktus-aktív fázist felismerjük, akkor minden bizonnyal azt is észrevesszük, amikor annak vége van. 🙂

Akkor van vége, ha megoldottuk a túlélő üzemmód beindításáért felelős biológiai konfliktust.

Honnan vesszük észre, hogy megoldottuk a konfliktust?
Onnan, hogy megnyugodtunk.
Megnyugodtunk, és leesett a kő a szívünkről.
Megkönnyebbültünk, mert az azt megelőző, megterhelő időszaknak vége.
Mert már tudjuk, hogy soha többé nem fordulhat elő velünk az, amitől stresszállapotba kerültünk.
Vagy tudjuk, hogy ha elő is fordul mégegyszer (mert ilyen az élet), akkor sincs már ránk hatással.
Vagy azért nincs ránk hatással, mert már nem érdekel minket, vagy azért, mert MEGTANULTUK, HOGY HOGYAN KELL ELJÁRNI HASONLÓ ESETBEN.

A természet azzal számolt, hogy egy-egy kihívásnak köszönhetően, a stresszes időszakban új készségek birtokába kerülsz. Olyan készségek birtokába, amelyek megoldáshoz vezetnek, és amelyek ezentúl örökké segíteni fognak neked - MERT ÁLTALUK ERŐSEBBÉ, BÖLCSEBBÉ VÁLTÁL.

Ezzel szemben ha "csak megúsztad" az egészet, akkor a megnyugvás nem teljes. Az lehet csak egy részmegoldás, egy kompromisszum, amely nem hozta el számodra a végleges megkönnyebbülést.
Ez a függő gyógyulás.
Függőben marad a gyógyulás, melynek során a regenerációra jellemző tünetekkel találkozunk ugyan, ám ez nem múlik, hanem fokozatosan egyre több erőnket elveszi, emellett nagy valószínűséggel egyéb szervek, szövetek is alkalmazkodni kezdenek.

Fontos ismerni, felismeri azt, hogy mi zajlik bennünk!

(Török Gabriella)

"Honnan lehet eldönteni, hogy az érintett függő gyógyulásban van, vagy elindult a végleges gyógyulás folyamata?"

A válasz egyszerre bonyolult és egyszerű.

Egyszerű annak, aki tudja, hogy mi volt az a biológiai konfliktus, amely elindította a konfliktus-aktív fázist.
A biológiai konfliktus viszont egy olyan ezredmásodpercnyi sokkélmény, amin sokan hajlamosak átlépni.

De van még esélyünk arra, hogy szembe nézzünk a valósággal:

Óriási segítség, ha a konfliktus-aktív fázist, azaz a lelki-szervi-agyi alkalmazkodást és biológiai túlélő mechanizmust felismerjük.

Mert ha a konfliktus-aktív fázist felismerjük, akkor minden bizonnyal azt is észrevesszük, amikor annak vége van. 🙂

Akkor van vége, ha megoldottuk a túlélő üzemmód beindításáért felelős biológiai konfliktust.

Honnan vesszük észre, hogy megoldottuk a konfliktust?
Onnan, hogy megnyugodtunk.
Megnyugodtunk, és leesett a kő a szívünkről.
Megkönnyebbültünk, mert az azt megelőző, megterhelő időszaknak vége.
Mert már tudjuk, hogy soha többé nem fordulhat elő velünk az, amitől stresszállapotba kerültünk.
Vagy tudjuk, hogy ha elő is fordul mégegyszer (mert ilyen az élet), akkor sincs már ránk hatással.
Vagy azért nincs ránk hatással, mert már nem érdekel minket, vagy azért, mert MEGTANULTUK, HOGY HOGYAN KELL ELJÁRNI HASONLÓ ESETBEN.

A természet azzal számolt, hogy egy-egy kihívásnak köszönhetően, a stresszes időszakban új készségek birtokába kerülsz. Olyan készségek birtokába, amelyek megoldáshoz vezetnek, és amelyek ezentúl örökké segíteni fognak neked - MERT ÁLTALUK ERŐSEBBÉ, BÖLCSEBBÉ VÁLTÁL.

Ezzel szemben ha "csak megúsztad" az egészet, akkor a megnyugvás nem teljes. Az lehet csak egy részmegoldás, egy kompromisszum, amely nem hozta el számodra a végleges megkönnyebbülést.
Ez a függő gyógyulás.
Függőben marad a gyógyulás, melynek során a regenerációra jellemző tünetekkel találkozunk ugyan, ám ez nem múlik, hanem fokozatosan egyre több erőnket elveszi, emellett nagy valószínűséggel egyéb szervek, szövetek is alkalmazkodni kezdenek.

Fontos ismerni, felismeri azt, hogy mi zajlik bennünk!

Tarts te is velünk januártól a Germán Gyógytudomány tanfolyamokon, ahol fokozatosan egyre inkább felismered, hogyan is működsz, hogyan is állj magadhoz (és másokhoz). 🙂
Gyakorló napjainkon pedig a tanfolyamot végzett egykori résztvevőket várjuk szeretettel. ❤
(Török Gabriella)

25/08/2025

🧠 Túl sok az ADHD-s gyerek.
Vagy mégsem?
Régen is volt izgága, kezelhetetlen, figyelmetlen, hirtelen haragú, rendetlen vagy túl sokat beszélő gyerek – csak nem hívtuk őket betegségnek. Egyszerűen csak azt mondtuk: "nem bír megülni a fenekén" vagy "be nem áll a szája".
A mai világ azonban más. Itt a túlmozgás, figyelemzavar vagy hiperaktivitás már diagnózis. Megpecsételés. Pecsét a gyerekre – és a szülőre is.
És innentől kezdve úgy tekintünk a gyerekre, mintha beteg lenne. Először csak furcsán nézünk rá. Aztán másképp bánunk vele. Aztán ő is másképp kezd viselkedni – mert elhiszi, hogy baj van vele.
És ettől valóban baj lesz.
De nem vele – hanem azzal, amit hiszünk róla, és amit el is hitetünk vele.

🔄 Miért zaklatottak a gyerekek?

A legtöbb gyerek nem azért nyugtalan, mert beteg. Hanem azért, mert túlterhelt. Mert stresszes. Mert olyan környezetben él, ahol az idegrendszer nem tud pihenni.
És ehhez jön még az, amit kevesen mernek kimondani:
A mai gyerekek többsége nem alszik jól, nem emészt jól, nem kapja meg azokat a mikrotápanyagokat, amikből az idegrendszere fel tudna épülni.
Miért? Mert nem esznek rendesen. Mert nem rágják meg. Mert gyorsan bekapják. Mert nincs idő, nincs nyugalom, nincs evés kultúra.
És ha stresszes az emésztés is rossz, akkor az agy sem működik jól.
De ezt az orvos nem mondja el. Csak azt, hogy milyen betűkkel rövidítjük a tüneteket. ADHD, ADD, SPD, BTM, STB. Mint valami betűleves.
Csak sajnos ettől még nem fejlődik, nem lakik jól a gyerek, érzelmileg és testileg is leépül.
Idegrendszeri egyensúlyhoz nem gyógyszer kell. Hanem alvás. Nyugalom. Emésztés. Kijárás. Figyelem. Jelenlét. Mozgás. Egyszerűség.
És egy olyan világ, ahol van idő befejezni egy mondatot.

👥 Amiről senki nem beszél – pedig szinte minden gyerek viszi a hátán:
A gyerek nemcsak a saját feszültségét cipeli – neki még nincs is olyan –, hanem azt, amit a szülei egymásra zúdítanak.
Elég az is, ha anyagi gondok miatt siránkoznak, vagy emiatt egymást hibáztatják. A gyerek ezt látja, érzi és tudja.
Sokan nem veszik észre, de az egyik leggyakoribb forrása a gyerekkori stressznek az, amikor a szülők egymást szidják a gyerek jelenlétében.
Nem számít, hogy külön élnek-e vagy együtt. Ha az anya azt mondja a gyereknek (vagy csak mellette): „Az apád egy lusta dög”, „egy alkoholista barom”, „egy semmirekellő kretén” – az a gyereknek fáj. Mert az az ő apukája.
És ugyanez fordítva: ha az apa azt mondja a gyereknek: „Az anyád egy buta kurva”, „egy hülye hisztis picsa”, „egy agyalágyult liba” – az ugyanúgy fáj. Mert az az ő anyukája.
A gyerek mindkettőt szereti. Külön-külön is. És ha azt látja, hogy az egyik bántja a másikat – akkor önmagában sérül. Mert nem tudja feldolgozni. Mert ő nem tud választani. Elmondani sem tudja, beleszorul, még az is lehetséges, hogy gyakori fülgyulladásai lesznek, mert ezeket hallja, és torokgyulladásai, mert elmondani sem tudja, mert kinek?
A szomszédnak mondhatod, hogy egy ótvar ribanc, vagy hogy egy kibaszott kretén. De a gyerek előtt soha.
Sokszor még a nagyszülő is beszáll: a nagymama szidja az apukát vagy a volt menyét – a gyerek előtt, akinek mindkét szülője fontos lenne.
És ez a belső konfliktus – hogy „kit szabad szeretnem?” – az egyik legerősebb idegrendszeri feszültség. A gyerek nem tud elmenekülni. Csak viseli. És később tüneteket mutat.

Sokszor nem azért nyugtalan, figyelemzavaros vagy agresszív egy gyerek, mert vele van baj – hanem azért, mert a környezete bántja azt, akit ő szeret.
Ezért lenne óriási szükség tudatos szülői kommunikációra – főleg a gyerek jelenlétében. Mert a gyerek nem csak a szavakat hallja. Hanem a feszültséget is átveszi.
Ha ezzel tisztában lennének a felnőttek, talán kevesebb gyerek lenne „kezelhetetlen” – és több lenne, aki végre felszabadultan gyerek lehet.
🕒 Egy nap a gyerek életéből:
• Későn fekszik, mert még „kell egy kis TikTok lefekvés előtt”.
• Fáradtan kel, sietve befal valamit (ha eszik egyáltalán), talán útközben.
• Az iskolában zaj van, stressz van, rohanás van, a tananyag értelmetlenné válik számára.
• Ebédet, vacsorát telefontól, játéktól elszakítva, sietve kapkodja be.
• Délután ahelyett, hogy fát mászna, futna vagy megnyugodna: digitális dopaminfröccsök egész estig – játék, videó, chat.
• Este újra digitális üzemmód, megint későn alvás.
És csodálkozunk, hogy nem tud figyelni? Hogy nem tanul jól?

⚠️ Ez nem „betegség” – ez érzelmi és valódi tápanyaghiány

A gyerek agya nem hibás, csak nincs miből működjön:
• nincs hasznosuló tápanyag, mert nem emészt rendesen, mert nem rág, mert rohan, mert stresszel;
• nincs regeneráció, mert nincs alvás;
• nincs belső motiváció, mert az agy saját dopaminrendszere kiég a mesterséges ingerektől;
• nincs belső béke, mert a gyerek nap mint nap átveszi a felnőttek feszültségeit otthon: hallgatja a veszekedéseket, érzi a kimondatlan haragot, és csendben cipeli azt, amit nem tud megérteni – és amit nem lenne szabad neki cipelnie.
És erre mit csinálunk?
• Elvisszük szakemberhez,
• kap egy diagnózist, általában ADHD
• esetleg egy gyógyszert,
• és közben egy szó sem esik arról, hogy a gyerek stresszes és tápanyaghiányos.
A tünetek nem mindig betegségek. Néha csak jelek.
És ha időben észrevesszük őket, lehet, hogy nem "kezelni" kell a gyereket – hanem megérteni.
És hagyni, hogy újra gyerek lehessen.
És amíg ezt nem mondjuk ki, addig csak a gyereket próbáljuk megjavítani – ahelyett, hogy végre kimondanánk: a szülő az, aki nap mint nap elhanyagolja a gyerek alapvető szükségleteit.
Szidják egymást a gyerek füle hallatára, nem rágatja meg vele az ételt, nem figyel rá, nem teremti meg a nyugalmat, nem zárja le a képernyőt, nem tanítja mozgásra, rendes alvásra, és nem veszi észre, hogy a gyerek agya szó szerint éhezik. Ezzel a saját gyereke jövőjét rombolja le – csendben, fokozatosan, de könyörtelenül.

Forrás: Dénes Bereczki