Hogy megtapasztaljam önmagam olyannak, amilyennek Isten megteremtett. Ha röviden visszatekintek az elmúlt 25-30 évemre, hogy mi mindennel foglalkoztam, milyen sokfelé próbáltam ki már magam (voltam színész, kozmetikus, jelenleg gyógypedagógus-logopédus, craniosacralis biodinamika kezelő, ez utóbbi „szerelem hivatás”), akkor leginkább az tűnik ki, hogy az ember és ember közti kapcsolódás a közös nevező. Mindegyik színtéren teljes hittel voltam jelen. Milyen érdekes, hogy innen, ebből a pillanatból visszatekintve olyan, mintha nem is rólam, hanem egy közeli ismerősömről elmélkednék, pedig nem, nagyon is bennem vannak azok a részek, nevezzük aspektusoknak, akik akkor, ott, abban a múltbéli időpillanatban megéltek valamit. Azt hiszem, így az életem felénél járva elmondhatom, hogy kezdem kapiskálni a jelenlét fontosságát. Értékelni tudom mindazt a sokszínű tapasztalást, ami formált, alakított, hogy most olyan lehetek, amilyen. Hogy milyennek is látom magam? Hmmm… erre a kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni. Ami legelső válaszként felötlik bennem az az, hogy hiszek. Hiszek az emberi jóságban, hiszek a feltétel nélküli szeretetben, hiszek az egymás iránti alázatban, tiszteletben, hiszek a szerelemben, hiszek az örökkévaló létezésben. Hiszek a hivatásomban, hogy általa az emberek olyan tapasztaláshoz juthatnak önmagukról, amely figyelmüket saját belső világukra, szervezetük csodálatos működésére irányítja, ezáltal kinyitva egy kaput az önismeret, önelfogadás és önszeretet birodalmába.
