ADHD kikötő

28/01/2026

Ismét itt...

Abban talán már egyetértés van magam (rutint utáló) és önmagam (rutint kereső, de szokásokat nehezen kialakító) ellentmondásos lénye között, hogy az ihlet és a posztolás gyakoriságában kénytelen vagyok elfogadni az „amikor jön, akkor jön” elvet. Hát most megint jött. 😏

Az utolsó bejelentkezés óta volt pár történés, van is félig kész mondanivalóm már papírra vetve, de most egyelőre csak megosztom egy LinkedInre is kitett írásom, ami a nagy változás miatt született: újra lett állandó munkám.

És hogy mi a relevanciája ADHD témakörben? A folytonos elutasítás, a sikertelenség, a „nem vagyok elég jó” ismétlődő érzése kísérte végig az egész álláskeresői időszakot. A jó öreg visszautasítási érzékenység...

Ismerős az érzés? Ha igen – akár állást keresel, akár más sikertelenség gyötört meg –, a bejegyzés végén vár egy üzenet.

🔥 7 hónap a pokolban...
..amit most szélnek eresztek ezzel az összefoglalóval.

Íme, 2025 álláskeresői valósága rage apply nélkül:

📨 91 jelentkezés
🔇 53% néma csend
🛑 34% automata elutasítás
📞 9 screening call
🎤 5 online és 8 személyes megbeszélés
👻 3 interjú után ghosting
🧩 2 assessment center
🧠 4 személyiség- és kognitív teszt
🏆 2 ajánlat és egy nehéz választás

Fun facts:

🚫 0% interjú konverzió LinkedIn-ről.
🧱 A szakmai irányváltás szinte lehetetlen.
📚 Az önképzés csak átmeneti menedék.
💀 Ha 10 napon belül nincs reakció: halott ügy.

Személyes megélések:

🧩 Legjellemzőbb munkáltatói hozzáállás:
Teljes kockázatkerülés és a perfect fit hajszolása.

✨ Legfélrevezetőbb hirdetések:
Vezetői vagy döntési felelősség nélküli "manager" pozíció.

🎁 Legmeglepőbb benefit:
Korlátlan céges víz.

🤯 Legabszurdabb karrieroldal kérdés:
Hogyan alkalmazza az önmotivációt és eltérő gondolkodást termékspecifikus kihívásnál? (max. 200 karakter)

🏋️‍♂️ Legkeményebb felvételi eljárás:
2 napos Assessment Center.

📝 Leghasznosabb visszajelzések:
Személyre szabott elemzések az AC-k után.

⏱️ Leghaszontalanabb időtöltés:
Személyes találkozóra elmenni úgy, hogy a CV-ből már látszottak a kizáró okok.

🐌 Leglassabb visszajelzés:
4 hónap.

⚡ Leggyorsabb válasz:
10 másodperc („After careful review...").

💔 Legnagyobb csalódás:
Volt kolléga általi ignorálás.

🤗 Legjobb interjú élmény:
Felszabadultan dumálni, és behozni a valós személyiségem.

🔄 Legelhanyagoltabb kérdés:
Mik az elvárásai a felettesével szemben?

🎲 Legkreatívabb kérdés:
Mit tenne, ha nyerne a lottón?

🧨 Legtörékenyebb válasz:
Diplomatikusan átkeretezni a toxikus környezetet.

🦄 Legkárosabb illúziók:
A tökéletes CV és a tökéletes jelölt.

🧙‍♂️ Legbosszantóbb jelenség:
Az empátiahiányos megmondóemberek zsibongása, akik a körülmények ismerete nélkül is tudják a tutit.

🌿 Legnehezebb kihívás:
Megőrizni a mentális egészséget.

🖤 Legveszedelmesebb érzés:
Senkinek sem kellek.

💚 Legfontosabb napi támasz:
Tücsköt kézenfogva elkísérni az iskolába.

🛟 Legváratlanabb mentőöv:
Alkalmi, kemény fizikai munka.

🏕️ Legdurvább mood boost:
Vadkempingezés a Csobánc tetején.

🥰 Legboldogabb pillanat:
A telefonhívás, hogy engem akarnak.

És hogy mit tanultam?

Ne fogadj meg minden jótanácsot, mert mindegyikre jut egy ellentétes is.

Azért elmondom én is a frankót: minden szubjektív. Még ha át is jutsz 3-4 körön, és egy egész bizottság dönt rólad, akkor sem lesz objektív az értékelés.

Színház az egész világ, a casting pedig sokszor igazságtalan...

Senkit sem biztatok az egyéni felelősségvállalás és önreflexió feladására, de fontos kimondani, hogy nem csak a keresőn múlik a siker. És aki minden elvárásnak és javaslatnak meg akar felelni, azt mentális nyomorba taszítja a keresés terhe.

Kitartás, egyszer tényleg kisüt a nap! 🌄

Zárásként egy üzenet azoknak, akik most benne vannak a darálóban: NEM a te hibád, hogy ma ilyen az álláspiac.

19/10/2025

Pár gondolat arról, amikor a külvilág észlelése és a belső valóság nem fedik egymást.

Azt hiszem, már kellően sokszor hallottam az ehhez hasonló reakciókat, és eleget elmélkedtem rajta, hogy engem már ne triggereljenek. De sokan vannak, akiknek

15/10/2025

Ma egy kicsit strukturáltabb vizekre evezünk:

https://adhdkikoto.hu/rsd-es-munkakereses-amikor-az-elutasitas-duplan-faj/

Mostantól kezdve a weboldalon is megjelennek írások, amiket ide is bemásolok. De sebánat, az önreflexiós könnyedségek sem fognak elmaradni. :)

Először is tisztázzuk: mi a csuda az az RSD?

29/07/2025

Rég jártam itt – de talán ettől lesz igazán autentikus ez az oldal. :D Viccet félretéve: sok minden történt az elmúlt hónapokban, és nem volt meg az a nyugodt pillanat, amikor visszanézve elmesélhettem volna, hogy mi zajlott a Kikötő mögött.

Ott hagytam abba, hogy nagyon közel álltam ahhoz, hogy felálljak. Nem meglepő módon végül tényleg megléptem. Igaz, nem impulzívan, az asztalra odacsapva, hanem előre megtervezve. Márciusban kétszer is elkapott a gyász, betegszabadságon tengődtem, és otthon pihegve arra jutottam: nincs erre szükségem. A pénzre persze igen, de arra nem, hogy újra valaki más kénye-kedvének próbáljak megfelelni. Tisztességesen, emelt fővel jöttem el. Próbáltak marasztalni, de túlnőttem már azon, hogy ígéretekkel tartsanak meg. Felmondtam, munkanélküli lettem. Az intuíció vezetett a semmibe – valami, amiben egyre inkább kezdek megbízni. És szerencsém van, mert otthon is megkaptam, és megkapom a támogatást ehhez. Hálás vagyok ezért.

Volt bennem egy kis félsz, hogy vajon a produktivitás iránti igényem nem taszít-e depresszióba, de az első hetek meglepően felszabadultan teltek. Áprilisban szinte egyáltalán nem foglalkoztam az álláskereséssel. Próbáltak visszacsábítani a korábbi munkahelyemre, de azt éreztem, nem azért jöttem el, hogy pár hónap múlva visszaforduljak. Helyette inkább magammal foglalkoztam: elmentem néhány napra a Mátrába túrázni, s habár rövidebbre sikerült a tervezettnél, de így is nagy élmény volt. A következő a vadkemping lesz – a sátor már megvan. Csücsökkel is csináltunk alacsony költségvetésű fiús nyaralást, szóval élményekből nem volt hiány.

Június elején részt vettem egy szervezetfejlesztő tréneri kiválasztási folyamaton – két teljes napot vett igénybe, és éppen csak lecsúsztam róla. Abban maradtunk, ha lesz még hely, számítanak rám. Jó lenne, de önmagában erre nem építhetek: nem lehet csak arra várni, ami talán sosem valósul meg. Így hát elkezdtem valami máson is dolgozni: megcsináltam a Kikötő weboldalát – erről majd egy külön bejegyzésben bővebben. 😊 Addig is, nézzetek rá: www.adhdkikoto.hu

Pár hete visszamentem a dokimhoz, mert egy ideje azt tapasztaltam, hogy a memóriám igencsak gatya lett. Nem, nem kiégett-depressziós, hanem a szenilitás érzése csapott meg. Felmenőknél előfordult ugyan Alzheimer, de mondtam magamban, azért nekem kicsit korai lenne. :D Végül úgy tűnt, az Elontril nagyon ritka mellékhatásával álltunk szemben, úgyhogy gyógyszert váltottunk. Most még tesztidőszak van, de a memóriám már javult, a mellékhatásokat még várom...

A frissített agy viszont igazán jól jött a záróvizsgánál. Igen, megcsináltam, megszereztem a másoddiplomámat, szervezetfejlesztő tréner lettem!

Én, akinek 10 évig tartott megszereznie az első diplomát.
Én, aki megfogadta, soha az életben még egyszer vissza nem ül az iskolapadba.
Én, aki évtizedekig elhitte magáról, hogy a nehézségeket csak a saját lustaságának köszönheti.
Én, aki... aki végre büszke magára.

Vissza a jelenbe: elkezdtem tudatosan cikkeket írni a LinkedIn-re, pozicionálni magam. Írok a neurodiverzitásról is, talán az ezzel kapcsolatos tudatosságot be tudom majd vinni máshova is. Ha érdekel, itt találtok meg: https://www.linkedin.com/in/acsernay

Egyre közelebb állok ahhoz, hogy meglépjem, amit régóta érzek: vállalkozóként kell folytatni, legalább részben. Persze, a tartalékok egyre fogynak, de még nincs akkora vész. Az álláspiac most amúgy is minden eddiginél keményebbnek tűnik, így nyár közepén pláne. Dögvész. Képzem hát magam online, olvasok, írok, tréning programot tervezek. Ennél többet nem tudok most tenni. De egyelőre bírom mentálisan, és ez már fél győzelem. 😊

CSERNAY ÁBEL Tréner, coach, diagnosztizált ADHD-s Az ADHD nem divathóbort vagy kifogás a lustaságra, nem gyerekkori huncutság vagy egyszerű szétszórtság, hanem egy életre szóló idegrendszeri sajátosság. Hatása lehet a munkahelyi teljesítményre, a motivációra, a társas kapcsolat...

03/03/2025

Újratervezés…?

Hónapokkal ezelőtt ott hagytam abba, hogy... nos, fogalmam sincs már. Az első pár hétben kicsit zavart, hogy megszakadt a publikációs folytonosság, de eljutottam oda, hogy már nem presszionáltam magam mások érdeklődése (elvárása?) miatt, és hagytam pihenni a dolgot. Lesz ahogy lesz, olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. Most éppen van valahogy.

Két hónapja kezdtem az új munkahelyemen, és az elején igazán belevetettem magam a sűrűjébe. Az első 1-2 hétben minden nap hulla voltam, a korai kelésre idő volt átállni. Most már tulajdonképpen élvezem is, hogy a korábban megszokottnál 1.5 órával korábban ébredek, mert minden reggelre megvan a stabil rutin. Ez jót tett, mint ahogy a pörgés és az emberek közelsége is. Egy elég zajos környezetbe kerültem, de ez valahogy hetekig nem tudott kibillenteni - annyira lekötöttek a feladatok, hogy a munkán kívül nem volt lehetőségem semmire sem koncentrálni. Hamarabb érkezem, se reggeli, se ebédszünet, megállás nélkül nyomom, mert eredményeket akartam elérni. Nincs még szezon a melóban, de így is hajtás van - igazán zűrös időszakban kerültem ide. Az őskáoszt vettem át, ahol papíron és szájhagyomány útján terjednek az infók, a digitális világ még messze van. Persze ez egy jó kihívás, rá is buktam rendesen, hogy na, majd én itt rendet vágok. Látom én a hibákat, okos fiú vagyok, csak akarni kell, ugye?

Igen ám, de mi van, ha benyomják azt a bizonyos gombot? Azt a gombot, ami felidézi az elmúlt éveket, évtizedeket. Nem vagy elég jó, nem felelsz meg az elvárásoknak, nem az a lényeg, hogy mit csinálsz jól, hanem mit rosszul. A főnököm sajnos hamar kimutatta a foga fehérjét, és ma elég közel álltam ahhoz, hogy elsétáljak. Tart még a próbaidő, azonnal szabadulhatnék... Egyre kevésbé tűröm az igazságtalanságot, az indokolatlan lecseszést. Régebben még elhittem, hogy én vagyok a hibás, de most már nem tudnak megvezetni. Tudom, hogy jól csinálom, gyorsabban átláttam és rendszereztem a kupit, mint mások tették volna. Ez az egyik erősségem. Kézzelfogható eredményeket hoztam, de az zavar, hogy fikarcnyi pozitív visszajelzés sincsen. Mondhatnám, ez nem rólam szól, nem az én hiányosságom, de azért mégis csak jól esne, ha látnám a törekvés elismerését. Ma lassabban mozogtam, hosszabban étkeztem, és szabad szemmel látható időt töltöttem felesleges ide-oda sétálgatással. Ez a vég látványos kezdete...

Nyilván benne volt a pakliban, hogy valami nem fog stimmelni, az első hetekben mondogattam is, hogy nem merek még örülni. Hát beütött a krach, hamarabb is, mint gondoltam. Most mi legyen? Felelősségteljesen gondolkodva ismét összeszoríthatnám az első és a hátsó pofámat, aztán kitartok, míg menthetetlenül el nem hullok a munkaképtelenségben.

Elkezdtem körbenézni a piacon, önéletrajzot frissíteni, hátha jön valami. De igazából már egyre nehezebben futom le ezeket a köröket. Néha azt érzem, nem is vagyok való vállalati alkalmazottnak, és hogy nem ez az én dinamikám. Júniusban végzek az 1 éve elkezdett szervezetfejlesztői tréner képzéssel – meglepő módon az érdeklődés lankadatlanul tart -, és akkor talán nyílik valami lehetőség, hogy váltsak, és irányba állítsam a küldetéshajót. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz ténylegesen...

25/11/2024

Szolgálati közlemény #2: keresek olyan ADHD-st (lehet akár erős sejtés alapján öndiagnosztizált is), aki hajlandó lenne egy kb. 30 perces online "interjúra" a figyelem témakörrel kapcsolatban. Az előző kérdőívhez kapcsolódik a kutatás, de itt sokkal inkább a miértek és megélések lennének terítéken. A feladatom beadási határideje e hét vége (nyilván utolsó pillanatban kell összeszednem magam), így mindenképpen az elkövetkezendő napokban lenne szükségem egy bátor jelentkezőre. :) Ha tudsz segíteni ebben, írj egy privát üzenetet. Köszönöm előre is!

20/11/2024

Egyelőre csak szolgálati közlemény: egy kis segítséget kérek kérdőív kitöltéshez - rendes bejegyzés meg hamarosan jön :)

A nevem Csernay Ábel, és az Óbudai Egyetem Szervezetfejlesztő Tréner képzésének keretei közt az Oktatáslélektan tárgyhoz készítek felmérést. A kutatás elsődleges célja, hogy megvizsgálja, milyen hatással van a telefon a figyelemfenntartásra, illetve hogy az eredményekben jelen...

08/10/2024

Ez is megy a levesbe

Ha szó szerint történne, akkor jó lenne az irány, de hát nem a levesbe, hanem túl sokszor a szemetesbe megy az étel. Szemmel látható a kár. Nagyon zavar a dolog, szégyenkezem miatta. De hát ki tudna ellenállni egy akciós gránátalmának, egy érdekes felvágottnak, egy ritkán kapható fonnyadt szívsalátának? Ki tudja, mire lesz jó - vendégvárónak, ínyenc meglepetésnek, kompótnak, alátétnek, akárminek.

Gyakran megesik a túlraktározás, és ami sok, az sok. Látom én, hogy mással is előfordul néha, de azért nem ugyanaz kidobni 2 kiflit vagy egy fél csomag húst. Jó, azt mondjuk általában sikerül átmenekíteni a fagyasztóba, de voltak már minősített esetek. Pedig a bolti polcok előtt állva igenis tudatosan választom ki, hogy a rendszeres termékek közül melyiket vegyem meg, minek van jó ár-érték aránya. Még kuponozni és pontot gyűjteni is szoktam...

ADHD-val gyakori kihívás az impulzív vásárlás, a halogatás és a feledékenység. Ezek kombinációjából lesz a hetekig tárolt, ”majdjóleszvalamire”, de végül megpenészedett étel. Eltartott egy darabig, mire intuitív módon összeállt a kép, hogy mit tehetnék. Késői diagnózissal szerintem egyébként nagyobb az esélye, hogy ösztönösen jönnek a megoldások, de lehet, hogy ez csak önámítás.

De a lényeg, akkor racionalizáljunk. Tény, hogy relatíve sok kaja megy kárba. A sok kajának pedig sok hely kell - hát legyen kevesebb a hely! Ha nem fér be annyi étel, akkor a veszteség is mérséklődni fog. Voilà, kiszedtem egy polcot a hűtőből. Egyből 20%-os kapacitás csökkenés - de jó szellős lett! Kivágtam a polcot abból a hűtőből, amit napokon (heteken?) át vizslattam vásárlás előtt, hogy elég nagy lesz-e, van-e benne elég polc, befér-e minden, ésatöbbi. De most jobban átlátni, és lőn, tényleg nincs akkora pazarlás. Kis lépés az emberiségnek, hatalmas ugrás az ADHD-snak.

Elkezdtem tudatosan kerülni az impulzív bevásárlásokat. Kell egy meghatározott recept, és ha nem szerepel benne, akkor nem rakom a kosárba az alapanyagot. Listával megyek, nincs olyan, hogy jaj de szép, majd használom valamire! Nem, nem megy másként. A bevásárlások egyre tudatosabbak: vagy tartósat veszek, vagy olyat, ami 2-3 napon belül tuti elfogy. A mennyiséget azért néha elmérem, megesik, hogy 3 személynek egy 6 fős adagot főzök. De a koncepció nagyjából működik, örömbódottá’.

Aztán megnyitom az AliExpress-t, és szembejön egy 70-es évek stílusú fali kulcstartó, amire nyilván hatalmas szükségem van. 8 dollárért a hülyének is megéri! 2 hét múlva megjön, de már nem is tudom, éppen mit hozott a futár. Az uborkaszeletelő 2000-et, vagy a hamis Legót, vagy a kulcstartót. Persze kicsit sarkítottam, és azért jó pár hasznos dolog származik onnan, amiknek jó helye van, és olcsóbbak is voltak, mintha helyben vettem volna. De tény, hogy van még hova fejlődnöm tudatosságban. Próbálkozom rendületlenül, most például letöröltem az AliExpress alkalmazást. Ha nem tudom megnyitni, nincs is mire költeni.

Megkaptam, hogy miért nem írok már jó ideje - hiszen annyi témát összeszedtem már! Rendben, nekiállok. Első lektorálás: - Jó, de nem így kéne írni. Sőt, ezt nem is kéne beletenni. Bocsi, de érthetetlen, nem tudom követni. Ne haragudj, de ez nem jó - tudod, hogy megmondom, ha tetszik, eddig tök jókat írtál!

Pedig csak elkezdtem véletlenszerűen összeömleszteni Wordbe a gondolataimat. Megfontolatlanul megmutattam a vázlatot – hát szörnyű látvány lehetett, nem kétlem. Nagy munka összeszedni, és koherens módon rendezni, hosszú órák mennek el rá, hogy kiadjon 3 percnyi olvasnivalót. Olyan, mint a főzés: ott gubbasztok a tűzhely fölött egy fél délelőttön át, hogy aztán percek alatt pusztítsák el az eredményt. :D

Szóval drogos katyvasz van a fejemben, elveszek a gondolatokban, mindenbe belekapok, több témát szövök bele a bejegyzésbe, mint ami követhető lenne. Próbálok összeszedett és lényegre törő lenni, ne legyek terjengős, újraírom, átfogalmazom, szenvedek - nehéz úgy prezentálni, hogy egy ”normális” embernek is átmenjen az üzenet. Rossz érzés, amikor nem tudom átadni, hogy mi van a fejemben. Hát ezért nem megy csak úgy a blogolás.

RSD – Rejection Sensitivity Dysphoria. Nehéz pontosan lefordítani, talán az elutasításérzékenységi diszfória a legjobb kifejezés. Egy ADHD-ra nagyon is jellemző érzelmi állapot, amelyben az emberek rendkívül érzékenyen reagálnak az elutasításra vagy a kritikára, gyakran fájdalmas és túlzott érzelmi reakciókat kiváltva. Innen folytatjuk.

28/09/2024

Léhűtő

2012. június, BME D épület 4. emelet. A vizsgaidőszak utolsó előtti napján öltönyben, 35 fokban várakozom két sorstársammal az irányítástechnika pót-pót vizsgára. Nekik túl jó lett az írásbelijük, gyanúsak voltak, visszahívták őket ellenőrzésre. Én csak szimplán elhasaltam kétszer az írásbelin, kikönyörögtem egy utolsó utáni szóbeli vizsgalehetőséget. Az első srác bemegy, másfél órán át nem ad életjelet. Meggyötörve jön ki: - Megbuktattak. Következik a másik delikvens, eltelik újabb másfél óra. Kegyelem kettessel átengedik. Már dél van, nem ettem még semmit, a gatyámban csorog a víz.

Behívnak, alig bírok leülni, idegességemben fél percenként nyúlok a vizespalackhoz. – Ne aggódjon kolléga, nem az élete múlik rajta! – próbálnak nyugtatni. Rektori engedéllyel vettem fel a diplomamunka mellé három tárgyat. A tizedik év végét írjuk, nincs tovább, nincs több halogatás. A szakdolgozatra már megvan az aláírás, nyelvvizsga p**a, szigorlatok készen, már csak ez a tárgy hiányzik az abszolutóriumhoz. Ha ez nem sikerül, 10 év megy a levesbe. – De, bizony az életem múlik rajta. Fél kettőkor egy dicséretes hármassal távozom. 12 év elteltével is vissza-visszatérnek álmaimban az események - ez már alighanem örökre velem marad.

A diplomaosztóra nem mentem el, szégyelltem, hogy ilyen sokáig húztam a tanulmányokat. Nem volt családi ünneplés és dicséret, csak csendben beugrottam a tanulmányi osztályra átvenni a papírokat. Két indexet kaptam összefűzve, mert csak így fért bele a sok félév. A végső verdikt egy 4-es lett, legalább ezt nem szúrtam el annyira. Nem hülyegyerek, tud ő, ha akar...

Mire iskolába mentem, alapvetően ismertem a számokat, néhány műveletet már el tudtam végezni. Akkor még érdekelt ez a világ, a dolgok csak később fordultak rosszra. Második osztályban iszonyat munka volt, hogy a helyesírásomat valahogy helyrerakjuk, aztán elkezdtem egyre többet olvasni, és ez hozta magával azt is, hogy nem csak a szókincsem bővült, hanem a helyesírásom és fogalmazási készségem is erős javulásnak indult. Az írásom külalakja viszont pocsék maradt, semmi nem segített - a számokat például a mai napig szabálytalanul írom.

A nyelvtannal mindig is megmaradt az ambivalens viszonyom. Azt éreztem, nekem elég, ha választékosan ki tudom magam fejezni, és ezt normális minőségben papírra is tudom vetni. Az érettséginél semmit nem tanultam nyelvtanra. Semmit. Emlékszem, a vizsgán a szépirodalmi stílust húztam. Nem voltam hajlandó megszólalni, hiába noszogattak, hogy legalább pár szót mondjak a kettesért. Nem és nem. Sercegett az egyes, így aztán hiába az ötös írásbeli, az év végi jegy hármas lett. Vitt pontokkal felvételiztem, ez a megbotlás éppen elég volt ahhoz, hogy egyetlen ponttal lecsússzak a közlekedésmérnökiről. Talán jobban jártam volna, ha az összes helyről lecsúszom...

Szüleim mindketten mérnökök, így volt egy ki nem mondott elvárás, hogy hasonló értékű végzettséget szerezzek. Elvileg lehettem volna bármi, választhattam volna szakmunkát is, de éreztem, hogy nem arra szántak. Papírjaim szerint gépészmérnök vagyok, de nem mondanám, hogy ezzel valósítottam volna meg önmagamat. Tény, hogy a műszaki terület nem áll messze tőlem, de az a sok elméleti anyag, ami ezzel járt, nem nyűgözött le. Talán jobban jártam volna, ha tényleg hülyegyerek vagyok...

Nemrégiben csináltam a munkahelyemen egy numerikus és kognitív tesztet. 98-as percentilis értéket értem el, magyarán az összehasonlító csoport 98 százalékánál jobban teljesítettem. Elvégeztem online a Mensa HungarIQa IQ tesztjét, ami az eredmény alapján javasolta, hogy vegyek részt egy rendes tesztelésen. A képességeim tehát megvannak, ezért sem állt össze olyan sokáig a kép. Persze, ki tudhatta akkor, mi áll emögött. Az impulzív viselkedésemmel voltam tinédzserként pszichológusnál, de akkoriban még aligha volt nem csak köztudatban, hanem szakmai körökben ismert az ADHD. Hogy mi lett volna, ha... azon felesleges lamentálni. Nem úgy lett.

A szüleim igyekeztek mindenben segíteni, mindent megtettek, hogy sikeresen elvégezzem a tanulmányaimat. Nem tudom, mit éreztek volna igazán, ha elbukom az egyetemen. Rettegést, hogy most mi lesz velem? Sajnálkozást, mert elpocsékoltam a tehetségem? Bűntudatot, hogy nem tudtak segíteni? Szégyent, mert ezt sem tudtam megugrani? Haragot, hogy csak elfecséreltem a pénzt és az időt?

Pár hónapja azt mondta a pszichológusom, igenis legyek büszke az eredményeimre! Sok ADHD-s kiesik az oktatásból, mert nem tudják magukat átrágni azon a keretrendszeren, amit a neurotipikusokra méreteztek. Legyek büszke, hogy mégis kitartottam. Legyek büszke, mert sokkal több erőfeszítésbe került – még ha a külvilág pont az ellenkezőjét is gondolta. Most már próbálom nem szégyellni.

Tudom, hogy nem a szüleim tehetnek a nehézségekről. Tudom, hogy mindent megpróbáltak a legjobb tudásuk szerint. Jót akartak, még akkor is, ha a tudásuk nem volt elég kiterjedt. Nem haragszom, mert nem tudhatták, mivel kell küzdenem. Csak az fáj, hogy azt érzem, ennyi idő elteltével már nem nagyon tudják elfogadni azokat a válaszokat, amiket találtam. Talán sosem fogom megtudni, mindezek ellenére büszkék-e rám. Talán csak nem tudják kimutatni. Talán...

Tegnap tanultam a fiammal, első osztályos, sok a házi. Vagy csak ő oldja meg lassan? Okos és ügyes, hihetetlen szókincse van, igazán büszkék vagyunk rá. Láttam, hogy küszködik néhány feladattal, és közben felismerni véltem pár mintát a saját gyerekkoromból. Megpróbáltam segíteni neki, hogyha konvencionális úton nem megy, miként álljon neki a megoldásnak. Már most stresszeli magát, próbálna megfelelni. Tudom, többet kell dicsérni, bátorítani, és elfogadni, ha nehézségei vannak. Az ADHD örökölhetőségét 80% körülire teszik - figyelni fogok rá.

26/09/2024

Mások álma

Felmondtam. 11 évet töltöttem el corporate környezetben, ebből 8-at ugyanannál a cégnél, 6-ot ugyanabban a pozícióban. Állítólag nem túl gyakori ADHD-val, hogy ilyen sokáig kitartson egy munkahely. Ennyi idő után már ismerem a rendszer működését, tudom minden visszásságát, elismerem minden előnyét. Jóváhagyások, fejlesztések, előrelépés, változások – bürokratikus katyvasz, amiben olyan lassan történik bármi is, mintha csak az okmányirodába mennék. Egy örökkévalóság akármit elérni. De kiszámítható. Tudom, hogy mit lehet és mit nem, mi az időkeret, mibe érdemes beleállni, mibe nem. Ez egyrészt biztonságérzetet ad, de közben végtelenül irritálja a cselekvésre és impulzusokra vágyó énemet.

Két év. Ennyi ideig tart őszintén a lelkesedés. Ennyit bírok egyhuzamban jelentősebb változás nélkül, és utána menthetetlenül kiégek. Ha jól számolom, öt alkalommal mentem át ezen. Az első még nagyon lassan kúszott be, sokáig nem tűnt fel, hogy mi készülődik. Aztán szép lassan szinte munkaképtelen lettem. Viszonylag hamar kikecmeregtem belőle – megesik az ilyen, gondoltam én. Eltelt még egy év, ismét kiégtem. Kicsit gyorsabban jött és lassabban ment, de még mindig próbáltam úgy felfogni, hogy ez normális. És mindez még háromszor megismétlődött – a legutolsó már egy éve tart, megállás nélkül.

Megöl a home office. Hiába utazom viszonylag rendszeresen, ez nem ugyanaz, mintha lenne egy helyi kollektíva. Reggel felkelek, és az íróasztalomat, az irodámat látom meg először. Egy laptop mögé kényszerítettem magam, és a forgószéken kéne levezetni az energiáimat.

A munkahelyemen nem nagyon veszik észre a dolgot – valamiért elégedettek velem. Én magammal már nem annyira, leginkább amiatt, mert tudom, többre lehetnék képes. Talán jól maszkolok a kollégák előtt, meg jönnek az eredmények is, és szerencsére inkább nyáron, a holtszezonban tör rám a kiégés. Nyári depressziónak hívom, amikor kevés a munka, nem tudom eléggé lefoglalni magam, és a szokásosnál is nehézkesebbnek érzek mindent.

Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem. Ha nem lettek volna ezek a kiégéses periódusok, talán sosem derült volna fény az ADHD-ra. Azt hiszem, folyamatosan próbáltam egy olyan környezetbe beilleszkedni, ami nem rám lett szabva. Próbáltam megfelelni egy olyan szülői elvárásnak, ami a mai napig nem képes gondolkodásmódjában elfogadni a különbözőséget. Tarts ki, ne mondj fel, a hosszútávfutók járnak jól. Vannak nehéz időszakok, szorítsd össze a segged, túl kell lenni rajta. De már nem tudok többször feléledni... Az ismerősök néha nem értik, még ha nem is mondják ki nyíltan. Jó nevű cég, nemzetközi pozíció, tisztességes fizetés, gyönyörű céges autó. Mi kell még? Hülye vagy?!

Kaptam egy állásajánlatot. Hazai családi vállalkozás, 180 fokos fordulat. Minden nap korán be kell járni, nem multis közeg, alig lesz angol nyelv, más a miliő, és nem a gép előtt kell ülni egész nap. Pörögni kell, nem csak elméletben, hanem fizikailag is. De oda az eddig felépített reputáció és kapcsolatok, oda a rugalmasság, oda a megszokás. – Apa, hiányozni fognak veled a közös reggelek!

Amikor bejelentettem a cégnél, hogy elmegyek, bepánikoltak. Ki veszi át a munkám, hogy oldják meg az emberhiányt? Ígértek magasabb fizetést. Itt egy projekt, tessék, csak maradj! Áhh, nem kell ez nekem, nem látom benne a perspektívát. Igazad van, nem volt komoly ajánlat, itt egy másik lehetőség. Átszervezünk mindent, nagy kihívás, csiribú-csiribá. Megkísértenek, de közben dühös vagyok rájuk. Hiszen én többször jeleztem, hogy baj van, mindig elmondtam a gondom. Ég a ház, miért csak most oltjátok?! Ez nem fair, hogy ebbe a helyzetbe hoztok! Mint egy nárcisztikus szerető, aki visszaszív, amikor bajt érez. Dühös vagyok magamra, hogy ennyi ideig hagytam égni a házat.

A környezetemben a többség támogat abban, hogy váltsak, örülnek nekem. Különben is, mit veszíthetsz? – kérdik. Még koccintottunk is rá. Gratulálunk! A feleségem repes az örömtől, hogy végre talán visszakaphatja azt az embert, aki nem káposztaként üli végig a munkanapot. De közben szorongok. Fel kell adnom a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a flexibilitást. Cserébe megkapom a változást, a lehetőséget a fejlődésre, és hogy újra visszailleszkedjek a való világba - nem egy kristálypalotában lennék elszeparálva. Elindulhatok azon az úton, amit az elmúlt egy évben megtanultam. Megértettem, mire és miért van szükségem.

Csak az elvárásoknak nem felelek meg. A legősibb elvárásoknak, amiket otthonról hozok. Szörnyülködés és elutasítás volt a jussom, amikor elújságoltam a hírt. Nem jól döntök, nem elég jó, ahogy csinálom, nem gondoltam át rendesen - ez zúg a fejemben. Gyerekként nem értettek, de felnőttként próbáltam megfelelni. Teljesítettem, még ha majdnem beledöglöttem is – a családommal együtt.

Álmokat kergettem, amik nem az enyémek. De tovább kell lépnem. Az önismeret néha kegyetlen dolog - évtizedes berögződéseket kell felrúgni, és megérteni, hol az elakadás. Sosem késő, vége a maszkolásnak!

18/09/2024

Elvesztetted az érdeklődésed, ugye!? – nevetett fel a feleségem, miután megkérdezte, hogy mi lesz a következő bejegyzésben. Üveges szemmel bámultam rá: - Nem tudom, össze kell szednem a gondolataimat, hogy miről írjak. Egyszer, majd, valamikor. Ej, ráérünk arra még... Az oldal meg közben jól eltűnik a süllyesztőben. :D

Azt hiszem, az egyik legnehezebb dolog, hogy stabil, állandó szokásokat alakítsak ki – legyen az bármennyire is hasznos és kis erőfeszítést igénylő dolog. Hiába, amikor elkalandozik a figyelem vagy lankad az érdeklődés, a legnagyobb elhatározás is semmibe vész. Vegyünk például egy egyszerű reggeli rutint, a gyógyszer és a vitaminok bevételét. Mindent megteszek, hogy a lehető legkézenfekvőbb legyen: a konyhapulton tartom a feltűnő, szivárvány színű kapszulatartót, aminek egy-egy rekesze egy-egy napi adagot tartalmaz. Szinte csak egy mozdulat lenne, de mégis elmaradozik, mert valami közbejön. Máris beveszem, csak előbb eszem pár falatot. Mindjárt, de ezt a telefont még elintézem. De hova tettem? Iszom még egy kávét. De jó ez a macskás videó! És már lassan vége a munkaidőnek, amikor észreveszem, hogy végig ott lapult érintetlenül egy karnyújtásnyira a laptop mellett.

Ezt a nagy halogatósdit és elfelejtősdit próbálnám kordában tartani a Sticky Notes segítségével, alaposan lejegyzem a fontosabb tennivalókat. De amit megcsináltam, sokszor elfelejtem kihúzni a listáról, így láthatatlanul csúsznak le a befejezetlen/el sem kezdett feladatok. Kíváncsiságból lepörgettem, és az aktuális napi teendőim között találtam még tavalyit is... Próbálkoztam azzal is, hogy emlékeztetőt állítok be a telefonon a különböző tevékenységekre, de rövid idő alatt felbosszantott a sok értesítés. Na ja, bármilyen váratlan kis zaj az őrületbe tud kergetni, ha éppen koncentrálni próbálok valamire – a lenémított, de minden egyes üzenetre rezgő telefonokkal az élen.

Azt már megfigyeltem, hogy produktivitásban a reggeli időszak a legjobb, van egy 2-3 órás időablak, amíg szuperfókuszált tudok lenni. A home office előtti időkben mindig korábban jártam be dolgozni, hogy amikor üres az iroda vagy mások még ébredeznek, zavartalanul tudjak haladni a dolgommal. Reggelente tombol a dopamin, hétvégén is csúcsteljesítményen pörgök: kipattanok az ágyból, gyorsan elmosogatok, lefőzöm a kávét, összeütök valami reggelit, és felkukorékolok mindenkit. Ébresztő! És minden egyes alkalommal képes vagyok elcsodálkozni, ha ebből morgás van. 😊

Aki most azt mondja magában, hogy a halogatáshoz és feledékenységhez nem kell ADHD-snak lenni, annak igaza van. A különbség csak annyi, hogy ezek milyen gyakran és milyen mértékben jelentkeznek, illetve mennyire vannak hatással a mindennapi életre. A legextrémebb példa talán a tanulmányaimmal kapcsolatos, de annak szentelek majd egy külön bejegyzést.

Az elmúlt két hétben egyébként kaptam jó pár visszajelzést, amiért nagyon hálás vagyok! Az egyik közülük az volt, hogy olyan hosszasan írok, hogy alig lehet végigmenni rajta. Hát tessék, ez most egy rövidebb téma lett. És még én vagyok figyelemzavaros... :D