16/12/2025
2025 Vallomás.
„Az erősnek hitt emberek törései gyakran láthatatlanok.”
2025 volt az az év, amikor először igazán megláttam,
hogy 44 éven át mennyi mindent cipeltem el.
Mindig tudtam, hogy sokat bírok.
Testből szinte bármit.
Lélekből is – legalábbis ezt hittem.
Az idegrendszerem erre állt rá:
figyelni, monitorozni, jelen lenni másoknak.
Szeretni úgy, hogy közben mindig elérhető vagyok.
Felvenni a telefont akkor is, amikor már nem kellett volna.
Megszakítani a saját folyamataimat, pihenésemet, töltődésemet, mert valakinek szüksége volt rám.
És én mentem… mert nekem ez a szeretet…
Nem is az volt a legnagyobb baj, hogy sokat adtam.
Hanem az, hogy túl sok felé voltam egyszerre.
Túl sok emberhez, túl sok történethez, túl sok felelősséghez.
Mintha huszonöt irányba tartanám magam szét.
És mindez – észrevétlenül – mindig a sajátomból vett el.
Voltak kapcsolatok, amelyek rengeteget adtak.
Tanítottak, formáltak, nélkülük nem lennék az, aki vagyok.
Ezért hálás vagyok. 🙏🏼
De közben nem figyeltem magamra.
Másokra csúcsra járattam a figyelmemet.
Magamra… alig.
Kívülről az látszott:
„Ő erős.”
„Ő úgyis megoldja.”
„Ez neki könnyű.”
„Ezt a Réka kisujjból kirázza.”
“O, neki nem kell segítség!”
És valóban, soha nem is kértem.
És soha, egyetlen egyszer sem mondtam ki, hogy
nem bírom.
Belül viszont történt valami.
Csendben.
Láthatatlanul.
A lélekben. A testben.
Mert ennek a „mindent elbírok” működésnek
fizikai ára is volt.
Ez a működésem nem most született.
Gyerekkoromból jön.
Amikor tizenkét évesen az én dolgom lett “megtartani” az édesanyám.
Ott tanultam meg együttrezegni mások fájdalmával.
Ott tanultam meg, hogy ha figyelek, ha nyugalmat teremtek, akkor talán biztonság lesz.
Ez akkor életmentő volt.
Ma már nem az!
Tizenkét éves voltam, amikor a cipelés nemcsak lelkileg, hanem testileg is összeroppantott.
A gerincem akkor mondta ki először azt,
amit én nem tudtam: ez túl sok.
A gerincbetegségem nem véletlen.
Egy Szomatizált emlékeztető.
A testembe írt történet arról, hogy túl korán, túl sokat, túl egyedül cipeltem.
Ezt a fájdalmat életem végéig hordozni fogom.
Nem büntetésként.
Emlékeztetőként.
De a mondat ott maradt még ekkor is…
És amikor a környezetem nem veszi figyelembe
a fizikai állapotomat, amikor nem tiszteli a határaimat,
amikor nem vagyok annyira fontos, hogy a gerincbetegségemről is tudomást vegyen –
az nagyon sokat tanított magamról…
Mert a test nem felejt.
És én sem felejthetem el többé magam.
2025 a 9-es szám éve volt.
A lezárásé. Az elengedésé.
És én ebben az évben itt hagyom:
– az önfeláldozást,
– a mindenkinek való folyamatos jelenlétet,
– azt a hitet, hogy az értékem abból fakad,
mennyit bírok még el –
testből, lélekből, csendben.
Megtanultam nemet mondani.
Időt kérni a válaszra.
Figyelni a testemre.
Figyelni a lelkemre.
Megtanulni különbséget tenni aközött,
hogy mire mondok igent zsigerből –
és mire mondok igent valódi belső kapcsolódásból.
Mert annak, hogy mindent elbírok, ára van.
És ezt az árat már nem vagyok hajlandó tovább fizetni!
Ez volt az utolsó összeroppanásom…
Nem azért, mert mostantól erősebb leszek.
Hanem mert végre magam mellé álltam.
Ami velem jön tovább, az nem a túlélés.
Hanem a kapcsolódás – önmagamhoz.
2026 már nem a cipelésről szól.
Hanem arról, amit az “újból” választok.
2026-ban nem kevesebb leszek.
Hanem igazabb, mint valaha…
Réki
