22/04/2026
Csodás írás rólunk, segítőkről💜
Kering mostanában egy kis videós mém a Facebookon.
A vendég ránéz a segítőre, és azt mondja neki: bárcsak annyira rendben lenne az életem, amennyire a tiéd. A segítő pedig csak nagy szemeket mereszt, és lassan félrenéz. Ebből tudható, hogy a támogató pontosan tudja, hogy ez egy hamis elképzelés.
Attól, hogy valaki emberekkel foglalkozik, másokat kísér, segít, tart, lát, ért, még rohadtul nem következik egyenesen az, hogy az ő élete makulátlanul rendben van. Nem következik belőle, hogy minden kapcsolata harmonikus, minden döntése jó, minden sebe begyógyult, minden hiánya betöltődött, minden fájdalma megszűnt, és hogy estére kisimult arccal, belső békében lebegve réved a naplementét nézve. Ez egy szép mese lenne, csak nem igaz.
A segítő is ember. A segítő szerep, amit akkor élünk, amikor mások hozzánk fordulnak tudásért, megérteni vágyásból, keresve az utat a kilátástalannak ítélt helyzetekből, vagy csak szimplán érdeklődők, ugyanúgy szerep, mint a szülőszerep, a munkahelyünkön végzett munkánk szerepe, a gyerekszerep, bármilyen szerep, amit nap, mint nap megélünk az életünkben. Ettől még emberek vagyunk hozott családi terhekkel, felmenőktől cipelt örökségekkel, saját vakfoltokkal, saját triggerpontokkal, saját veszteségekkel, saját nehézségekkel, saját nyomorultabb napokkal.
Mi is csattanunk, vitázunk, megbántódunk. Félreértünk dolgokat, és minket is gyakorta félreértenek. Vannak napjaink, amikor elegünk van az emberekből, a vitákból, a panaszból, a fájdalmakból, van, hogy nem látjuk a színeket a világban, csak szürkeséget. Nekünk is vannak pillanataink, amikor hiányzik valami, amit semmilyen tudás, semmilyen gyakorlat, semmilyen rálátás nem pótol. Nekünk is van félelmünk, szorongásunk, hiányérzetünk, fájdalmunk. Vannak betöltetlen rések az életünkben. Álmaink, amelyeket nem mindig kapunk meg. Vágyaink, amelyek nem mindig teljesülnek. És igen, mi is sírunk. Mert az erő nem ott van, ahol nincs könny, sőt. A könnyek segítenek, kioldanak, megkönnyebbülést hoznak. Nekünk is.
Valahogy sok ember fejében az él, hogy aki segítő, annak már túl kell lennie mindenen. Mintha a mások támogatása, bizonyos tudás megszerzése, a gyakorlat, a hozott anyag automatikusan együtt járna azzal, hogy ő már megoldotta az életet, és mindenre IS tudja a választ. Mintha a segítői szerep valami végállomás lenne, ahol már elhagytuk a sebeinket, itt már nincs bénázás, tévedés, nincs visszaesés, nincs megingás.
Pedig dehogynem.
Nekünk is van Szaturnuszunk. Nekünk is ott vannak a piros vonalak a képleteinkben, a nehézségek, a sorsirány, amit nekünk pont olyan nehéz fókuszban tartani, mint bárki másnak. A Szaturnusz az a terület bennünk, ahol súly van, felelősség van, korlát van, kemény tanulás van, sorsszerű nyomás van. Ahol nem lehet lazán átsunnyogni. Mert ott áll az ajtóban, feltartott lámpással, ami bevilágítja, amit már nagyon szeretnénk magunk mögött hagyni, ő pedig rámutat, szó nélkül az ágy alatt hagyott porcicákra: takarodj vissza és takaríts ki rendesen! Majd, ha kész vagy, és mindenhol tisztaságot teremtettél, mehetsz tovább.
Ott áll, ahol az élet számon kér, visszafog, próbára tesz, érlel, és ha pont a tudásunk miatt meg akarjuk úszni, mert mi már akkora ászok vagyunk, hogy nem látjuk a hegy tetejét az orrunktól, akkor bizony keményen meg is gyötör.
És nekünk is van Chironunk. Az a pont, ahol olyan seb van, amit életek óta hordozunk. Ami soha nem fog begyógyulni, soha nem tűnik el teljesen, csak megtanulunk vele élni, érteni, hordozni, gyógyítgatni, tisztelettel átszeretgetni, és nem belehalni minden egyes újabb aktiválódáskor a megérintésébe.
És sokszor pont innen tudunk mások fájdalmához is kapcsolódni. Nem azért segítünk, mert makulátlanok vagyunk, hanem nagyon sokszor azért, mert tudjuk, milyen az, amikor valami belülről szakad. Aki velem találkozott, beszélt már, tudja, hogy elég gyakran saját életemmel példálózok, nemigen van olyan életterület, ami érintetlen lenne nálam, szóval van mivel példálózni. Mert én úgy vélem, attól könnyebb lesz a másiknak, ha tudja, hogy én is megjártam a hadak útját. És soha nem mondtam és mondom, hogy nálam mindig minden rendben van. Mert olyan nincs. Nem lehet. Viszont sokszor azt gondolom, hogy pont azért dob az élet megoldandó nehéz feladatokat, hogy ezen keresztül is tudjak segíteni, megértetni. Megértetni azt, hogy nincs mindenre megoldás például. Elfogadás, önmagunkhoz való könyörület van.
Aki a segítő hivatást választja, amögött többnyire amúgy is erős sérülés van, mert az ember pont azért kezd ilyesmivel foglalkozni, hogy magát megváltsa. Idővel persze kiterjed, mert ráébred, amit tud, és tapasztal, azzal tán másoknak is segíthet.
Mi nem egy mennyei VIP-páholyban ülünk, ahonnan tisztán rálátunk az emberiség nyomorára, miközben velünk semmi rossz nem történik. Ugyanabban a világban élünk, mint mindenki más. Nekünk is van párunk, családunk, rokonaink, környezetünk, akik a saját terheikkel, saját sérüléseikkel, saját ügyetlenségükkel, saját meneküléseikkel és saját nyomorukkal evickélnek. És ez ránk is hat, mert mi sem steril üvegbúra alatt élünk. Nekünk is lehet olyan társunk, családtagunk, szerettünk, akivel nehéz. Nekünk is lehet olyan élethelyzetünk, amit egyszerűen nem lehet szépen kibeszélni magunkból. Mi sem vagyunk kívül a sorson. Legfeljebb jobban felismerjük bizonyos működések természetét. De az, hogy felismerünk valamit, még nem jelenti azt, hogy egy mozdulattal meg is oldottuk.
Sőt, sokszor éppen az a nehéz, hogy látjuk. Látjuk a miérteket, a mintákat, a következményeket. Látjuk azt is, hogy miből mi lesz. Ettől lehet könnyebb a saját életünk, de a másikéra rálátni, és nézni, hogyan halad nyílegyenesen a saját vesztébe, azt is el kell viselni valahogy. Ha nem fűz hozzá érzelmi kötelék, úgy könnyebb nyilván, de ha megkedveled, vagy éppen hozzád nagyon közeláll, úgy sokkal nehezebb. Ezért van, hogy sokan nem engedik közel magukhoz a vendégeiket, nem lesznek vendégekből barátságok, mert akkor azonnal megváltozik a viszony. Nem kellesz már, mint segítő, sokszor már csak lelki szemetesláda maradsz, mert te elbírod, meg neked könnyű, meg nézd már meg léci, neked ez nem nagy meló… Hogy milyen érzelmi, hangulati megélésünk van mindemögött, az persze általában már senkit nem érdekel. Szóval néha csak nehezebb azzal a képességgel, amit magas szintre fejlesztünk.
Mert a tudatlanság legalább tud könnyű lenni ellenben a rálátással, ami nem könnyű, csak pontosabb.
Az ember néha szívesebben lebegne a boldog tudatlanság állapotában, mint hogy ilyen élesen lássa, mi történik benne, körülötte, másokban, kapcsolatokban, családokban, történetekben. Nemzetben, hazában. Világban. Univerzális rendben.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy sok segítő eleve érzékenyebb az átlagnál. Nem mind, és nem is kell idealizálni ezt, de vannak valóban hiperérzékenyek. Ők mélyebben érzékelnek, finomabb rezdüléseket fognak. A szavak mögé látnak. Több rétegben értelmeznek. A dolgok nem a felszínen mennek át rajtuk, hanem bizony nagyon mélyre mennek. Ez egyrészt ajándék, másrészt óriási teher. Mert nemcsak a szépet látjuk mélyebben, hanem a töréseket is, a hazugságot is, a hiányt is, a kimondatlan fájdalmat is. Nemcsak a fényt, a tisztát, hanem a sötétet, az eltagadottat, elrejteni vágyottat is. És ebbe bele lehet fáradni. Ez pokoli idegrendszeri túlhasználat.
Nekünk is kell határokat húzni. Nekünk is vannak helyzetek, amikor túl puhák vagyunk, túl megértőek, túl engedékenyek ott, ahol már rég keményebben kellene lépni. Nekünk is vannak gyenge pontjaink. Nekünk is vannak rosszul beidegződött reflexeink. Nekünk is van olyan, hogy pontosan tudjuk, mit kellene tenni, és mégsem tesszük.
Néha nekünk sincs erőnk. Néha nekünk sincs kedvünk. Néha mi is elfáradunk a saját szarunkban való totyakolásban. És néha mi magunk szarunk bele dolgokba, ahogy bárki más, mert egyszerűen nincs már miből sem elvenni, sem adni. Ezt lehet szépíteni, csak minek. Aki szemében ettől kevésbé vagyunk hitelesek, az a hazugságot vágyja, egy vágyképet valami angyali magasztosról. Az én/mi fajtánk azonban már túl van azon, hogy hazugságokkal fárassza magát. A hazugság mindig egy olyan háló, amiből nem lehet kievickélni. Köréd tekeredik, és megfojt.
Az élet tengerén mi is csak evezünk a kis csónakunkban. Kiszolgáltatva a viharoknak, a szélnek, tűző napsütésnek. Mert nem mi irányítjuk ezeket. Nem tudjuk megakadályozni a vihart, a hőséget, nem tudjuk irányítani a napsütést és a felhőket.
Talán annyi előnyünk van, hogy valamivel jobban rálátunk arra, mitől és mikor jön a vihar, és hová sodorhat. Talán hamarabb észrevesszük a jeleket magunkon, és a külvilágon. Talán jobban hallgatunk a belsőnkre, amely kiváló iránytű, hogy merre legyen az arra. Mert mi lesz, ha amarra. Talán hamarabb felismerjük, hogy egy döntés milyen következményekhez vezethet. De ettől még nem leszünk időjárás-istenek. Ugyanúgy megázunk. Ugyanúgy kifáradunk. Ugyanúgy megcsap a hideg. Ugyanúgy megijedünk néha, mert ugyanúgy magunkra vagyunk utalva sokszor, és fogalmunk sincs mi lesz, mi legyen a következő lépés.
A különbség szerintem nem ott van, hogy egy segítőnek tökéletes-e az élete, hanem ott, hogy mit kezd a saját tökéletlenségével. Hogy amikor már az összes eszköze elfogyott, képes-e fel-adni, felfelé, a Sorsnak, az Égieknek, a bármilyen Láthatatlan Tényezőknek: tessék, kérlek segítsetek megtalálni a megoldást, mert nekem már elfogyott a tudásom, erőm, akaratom.
Talán ott van különbség, hogy van-e annyi önismerete és becsülete, hogy észrevegye, mikor fogy el. Mert az tényleg nem elfogadható, ha valaki másokat kísér, közben ő maga totál padlón van, elvesztette az objektivitását, és már csak a saját sérüléseiből tud reagálni. Olyankor meg kell állni. Kimondani: nem tudok segíteni. Nem tudom megoldani. Nincs rá kompetenciám. Nem hősködni kell, nem tovább feszíteni a húrt, nem játszani az örök bölcset, hanem visszahúzódni. Szükség esetén nyalogatni a sebeket, visszatérni a saját klauzúrába, csendben maradni. Töltődni. Magunkkal foglalkozni. Mert amikor a segítő már a saját fájdalmán keresztül néz mindent, akkor nagyon könnyen elvész a tiszta rálátás. És onnantól nem segít, hanem vetít.
Igen, ebbe a hivatásba bele lehet reccsenni. A sok látott, hallott, átélt, végigkísért fájdalomba simán bele lehet roppanni. Ki is lehet égni. Vagy megkeményedni. El is lehet fáradni úgy, hogy az ember már csak rutinból működik, jelenlét nélkül. Ez már a veszélyzóna. Mert egy valóban rutinos, tapasztalt segítő nemcsak azt látja, hogy mi oldható, hanem azt is, mikor nincs megoldás arra, amit a másik akar. Ha nincs remény arra a verzióra, amibe a másik kapaszkodik. Ha valamiben hiába reménykedik és öli bele az energiáját, nem fog megtörténni. Mikor valami végleg elveszett, és már nem tér vissza többé. Ha valami végleg eltört, sőt soha nem is volt meg.
És mégis ott kell maradni a másik mellett úgy, hogy közben nem adhatsz neki hamis reményt. (Sajnos sokan ezt teszik, mert a segítőnek is könnyebb, ha úgy megy el a vendége, hogy reményt adott neki. Annak felelősségét felvállalni, hogy kimondod: ennyi és ebből nem is lesz több, nem egyszerű dolog. ) De valahogy mégis tartani kell. Mégis valahogy embernek kell maradni a másik fájdalmában. Na, ebbe lehet igazán belefáradni.
És igen, olykor végérvényesen ki kell lépni a másik drámájából saját magunk védelmében. Ami ettől nem válik könnyebbé, mert a lelkiismeret azért ott van: magára hagytam… Sokszor persze pont ez a magára hagyás kell, hogy önnön erejébe vetett hitét visszakapja.
Szóval ebbe így jobban bele lehet fáradni, mint a spirituális idézetek gyártásába, az egészen biztos.
Talán annyival vagyunk előrébb, hogy a jeleket hamarabb észrevesszük magunkon. Hogy van annyi rutinunk, hogy a reménykedésen túl a valóságot is meglássuk. Hogy nem rohanunk csukott szemmel, vigyorogva, teljes lendülettel egyenesen a vesztünkbe. Legalábbis jobb esetben nem. Hogy törekszünk arra, hogy ne károsítsuk a testünket, a szervezetünket, ne ártsunk magunknak, másoknak, a világnak, más élőlényeknek öncélúan. Hogy törekszünk a tisztaságra belül és kívül, mert tudjuk, hogy milyen ára van annak, ha nem törekszünk rá. Több-kevesebb sikerrel persze, mert emberek vagyunk. És ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni: emberek vagyunk. Nem beavatott félistenek. Nem érinthetetlen csodalények. Emberek.
Vannak kríziseink. Nekünk is vannak olyan élethelyzeteink, amikor nem tudunk adni, csak kapaszkodni szeretnénk. Olyankor mi is egymáshoz fordulunk. Olyankor nekünk is kell az a néhány értő, tudó ember, aki megtart kicsit, továbbtaszigál. Olyan segítő, olyan szakmabeli társ, aki nem a saját nyomorából reagál, hanem valóban képes objektíven ránézni arra, amiben vagyunk.
A segítőnek is kell néha segítő.
És egy normális segítő ezt pontosan tudja is magáról. Nem szégyelli, nem titkolja, nem játssza a mindentudót, hanem tudja, hol az a pont, ahol már neki is szüksége van külső szemre.
Szerintem hitelesnek lenni nem azt jelenti, hogy valakinek tökéletesen rendben van az élete. Nekem inkább az a hiteles, aki nem hazudik arról, hogy nincs rendben minden. Hogy nem pózol hamis fényességben. Hogy nem adja el magát olyannak, mint aki már mindenen túl van. Hogy nem csinál úgy, mintha őt már nem érintené veszteség, fájdalom, hiány, kétség, csalódás, félelem, fáradtság, keserűség. Tudja, hogy ugyanúgy ember, mint bárki más, csak talán több munkát tett abba, hogy lássa magát, és több felelősséget vállal a cselekedeteiért, gondolataiért, szavaiért, és gondosan ügyel arra, hogy kire mit tesz. Figyel rá, hogy ki mit bír el, és milyen hatással van másokra.
Nem tökéletes élet kell tehát ahhoz, hogy másoknak segíteni tudjunk, hanem az igazság, az igaz életünk a maga őszinteségével. Meg persze önfegyelem, és felelősségvállalási képesség, és határhúzás, és mélységes alázat a hozzánk fordulók nehézségei iránt. Képesség arra, hogy amikor elfáradt, megsérült, megzuhant, akkor ne tolja rá mindezt arra, aki segítségért jött hozzá, hanem hátralépjen.
Szóval nem, a segítő élete sincs mindig rendben. Sokszor kurvára nincs. Csak jó esetben van benne annyi tudatosság, hogy ezt észrevegye, és ne akarjon a Telihold éjszakáján áldott holdvízzel nyakon öntve szent hazugságot gyártani.
Én speciel sokkal többre tartok egy ilyen embert, mint azt, aki kifelé makulátlan fénylést mutat, szigorúan elrejtve azt, hogy belül már rég omlik a vakolat.
(A kép, és szöveg szerzői jogi védelem alatt áll, osztani csak innen az oldalról, köszönöm szépen, ha betartod ezt.)
