05/11/2025
Töprengése újabb szelete 🤔
Amikor tükörbe nézek… nem csak magamat látom.
Mostanában sokat gondolkodom azon, hol tévedtem el útközben.
Magamat hol hagytam el.
Hol lettem túl halk, túl erős, túl fáradt, túl alkalmazkodó — vagy épp túl sok.
És mikor felejtettem el, hogyan kell igazán szeretni magam.
Ha valaha tudtam egyáltalán.
Lányos anyaként egyre tisztábban látom, hogy miközben tesszük a dolgunk, hol jól, hol rosszul, ők figyelnek.
Lágyan, csendben, ítélkezés nélkül.
Tanulják a rezdüléseinket. A szavainkat.
A hallgatásainkat. A sóhajainkat. A túléléseinket.
Azzal, hogyan szeretünk.
És azzal is, hogyan nem.
És aztán egyszer csak ott van előttünk a pillanat, amikor felismerjük magunkat a gyerekünkben.
Egy mondatban.
Egy lehajtott tekintetben.
Egy önkritikában.
Egy rosszul megválasztott kapcsolatban.
Egy túl nagy teherben, amit nem kellett volna cipelnie.
És belénk villan:
„Úristen… ezt tőlem tanulta.”
Vagy: „Miért nem látja, mennyire gyönyörű, mennyire elég?”
És belül megszorul valami… mert tudjuk, hogy egyszer mi sem láttuk úgy magunkat.😳
De ahogy egyre mélyebbre nézek, van bennem egy másik felismerés is:
Nem biztos, hogy amit akkor tettem, rossz volt.
Nem biztos, hogy amikor magamat választottam, hibáztam.
És az sem biztos, hogy amikor azt hittem, „jól csinálom”, az valóban jó volt.
Nem akarom magam felmenteni, nem erről szól.
Csak látni szeretném az igazság több oldalát:
Mi van, ha a szülőséget nem lehet jól vagy rosszul csinálni?
Mi van, ha ez nem fekete-fehér?
Mi van, ha nem is az a kérdés, hogy mit kellett volna másképp,
hanem, hogy most hogyan tudok másként jelen lenni?
Mi van, ha ők pontosan azért jöttek, hogy azt tapasztalják, amit általunk lehet?
Hogy nekik is épp olyan feladat ráébredni önmagukra, mint nekünk?
Akár velünk, akár nélkülünk.
Akár általunk, akár a saját választásaikból.
Hol ér véget az én felelősségem?
És hol kezdődik az övék?
Mi van, ha ez nem is rólam szól…
és közben mégis minden rólam szól?
Mi van, ha nem róluk szól…
és közben mégis minden róluk szól?
Mi van, ha a feladat nem az, hogy tökéletes példák legyünk,
hanem, hogy élő példák legyünk?
Emberek, akik keresnek, tanulnak, hibáznak, változnak.
Hol kezdődöm én, és hol ér véget az én felelősségem?
Hol kezdődnek ők, az ő döntéseik, az ő útjaik?
Mi van, ha ez az egész csak egy tapasztalás?
Egy közös tanulás.
Egy egymásra ébredés.
És talán…
talán nem is az számít, hogy jól csináljuk vagy rosszul.
Mi van, ha ez mind tényleg, csak tapasztalás?
Egymásban, egymásért.
Növekedés. Ébredés.
Nem tökéletesen, hanem igazán. 🤔
Mert ők nem minket akarnak lemásolni,
hanem a saját lényükben virágozni.
És talán ehhez néha nem az kell, amit mi szeretnénk, hanem az, hogy merjenek mást választani.
Hogy hadd váljanak olyanná, akiknek lenni születtek, még akkor is, ha az nem hasonlít ránk.
Talán ez is a szeretet egyik formája:
engedni, hogy ők Ők legyenek,
És talán nem az a lényeg, hogy hibáztunk-e,
hanem hogy most látunk, jelen vagyunk.
És onnan indulunk tovább, mélyebben, tisztábban, őszintébben.
Mit tehetek azért, hogy amikor ők tükörbe néznek, azt mondják:
„Értékes vagyok. Szép vagyok. Elég vagyok.”
Mit mutathatok nekik?
Talán azt, hogy a nő nem csak ad… hanem mer kapni is.
Nem csak tűr… hanem mer megszólalni.
Nem csak szeret másokat… hanem szereti önmagát is.
Nem csak túlél… hanem él. És örül. És ragyog.
És lehet, hogy nem tudom mindig jól csinálni.
Hogy néha még tévedek, botlom, kételkedem.
Nem vagyok kész.
Nem is akarok annak látszani.
De itt vagyok.
Jelen vagyok.
Figyelek.
És hajlandó vagyok, újra meg újra
a szeretetet választani.💕💗💕
És szeretnék minden nap
egy picit igazabb lenni önmagamhoz…
Ez minden.
Szeretettel, Ancsa 💫