22/11/2025
Az empátia akkor csúszik félre, amikor már nem csak átérezzük a másik állapotát…
hanem elkezdjük magunkra húzni az ő lelkének kabátját, még akkor is, ha az ránk túl nagy, túl nehéz vagy teljesen idegen.
Én is sokáig így éltem. Annyira együtt éreztem valakivel, hogy lassan átvettem az ő szerepét, az ő fájdalmát, az ő félelmeit, és közben észrevétlenül elvesztettem a saját lépteimet.
Pedig az empátia nem másolás.
Nem beöltözés.
Nem az önmagunk feladása.
A valódi empátia épp az, hogy látom a másik sebét, de nem tépem fel a saját bőrömet, csak hogy hasonlítsunk.
Mert ha mindketten vérzünk… ki fogja bekötni a másikat?
Van az empátiának egy csendes, alattomos oldala is, amiről kevesen beszélnek.
Amikor már nem csak beleérzünk, hanem felelősséget vállalunk a másik érzéseiért, mintha a miénk lenne.
Amikor azt hisszük: akkor szeretünk jól, ha velük együtt zuhanunk.
Csakhogy amikor valaki helyett élünk, helyett érezünk, helyett omlunk össze, akkor nem empatikusak vagyunk, hanem láthatatlanul feladjuk önmagunkat.
És ezt sokszor nem rossz szándékból tesszük, hanem mert valamikor régen megtanultuk:
ha valaki körülöttünk szenved, nekünk is szenvednünk kell, különben „nincs bennünk empátia”.
De ez egy mélyen torz minta.
Mert ha elégszer alkalmazzuk, azt vesszük észre, hogy mindenki más érzéseit jobban ismerjük, mint a sajátjainkat.
Hogy mindenkit próbálunk megtartani, miközben alattunk reped a talaj.
És itt jön még egy súlyos félreértés:
a tévesen használt „együttérzés”.
Sokan azt hiszik, az együttérzés azt jelenti, hogy együtt szenvedünk.
Hogy ha a másik sír, nekem is sírnom kell.
Hogy ha ő megrogyott, akkor nekem is térdre kell esnem.
Mintha az lenne a szeretet csúcsa, hogy lemásoljuk a másik fájdalmát.
De ez nem együttérzés — ez együtt-összeomlás.
Ez nem kapcsolódás, hanem két ember közös zuhanása ugyanabba a sötétbe.
A valódi együttérzés nem az, hogy belemászunk a másik sebébe,
hanem az, hogy jelen vagyunk mellette, miközben megőrizzük a saját erőnket.
Mert ha a másik tűzben áll, nem akkor segítünk, ha beugrunk mellé a lángok közé,
hanem akkor, ha kívül maradunk, hogy ki tudjuk húzni onnan.
A valódi empátia és valódi együttérzés kéz a kézben jár —
de egyik sem arról szól, hogy feladjuk a saját fényünket.
Épp ellenkezőleg: arról szól, hogy megtartjuk, hogy a másik láthassa benne a kiutat.
És ott van a másik oldal is…
Hányszor vártuk el valakitől, hogy ha mi rosszul vagyunk, akkor ő is legyen rosszul?
Hányszor bélyegeztünk valakit „hidegnek”, csak mert nem omlott össze velünk együtt?
Pedig lehet, hogy épp az a szeretet és empátia, hogy ő stabil marad.
Hogy nem veszti el a fényét akkor sem, amikor mi épp sötétben botorkálunk.
A valódi empátia nem arról szól, hogy együtt pusztulunk,
hanem arról, hogy együtt gyógyulunk.
Nem az a szeretet, hogy lemásoljuk a másik fájdalmát —
hanem az, hogy megértjük, kísérjük, támogatjuk,
miközben önmagunkat sem veszítjük el.
A valódi empátia csendes, tiszta és szelíd.
Nem hangos, nem drámai, nem önfeladó.
Csak ott van —
jelen, figyelve, megértve,
de nem elmerülve.
Mert csak az tud igazán együtt érezni,
aki közben saját magát is megtartja.
---
Zöld Attila
Lélekszínező
2025
