20/07/2025
Ismerős az érzés, amikor tudod, mit kellene tenned… mégsem teszed?
Ismerős ez a kérdés?
A legtöbben legalább egyszer szembesültünk már vele. Amikor egy hang belül megszólal: „Tudod, hogy ez így nem jó. Miért nem változtatsz?”
És mégis… újra ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat.
Újra egy olyan kapcsolatban, ahol nem tisztelnek.
Újra egy döntés előtt, ahol magad ellen szavazol.
Újra túl sokat adsz, miközben belül síri csend van.
Ez az önsorsrontás.
Nem tudatos. Nem akarat kérdése. Nem arról szól, hogy valaki „gyenge” vagy „felelőtlen”.
Az önsorsrontó viselkedés mögött mély, gyakran tudattalan minták húzódnak meg. Gyermekkori beidegződések, lojalitás a szülők sorsához, félelmek a leválástól, bűntudat a boldogságért.
Sokszor nem a jelenhez tartozik. Nem a mostani önmagad dönti el, hogy újra ugyanabba a gödörbe lépsz – hanem valaki benned, aki egy régi fájdalmat hordoz, egy másik történet emlékét, vagy épp azt a meggyőződést, hogy „nekem nem lehet jobb”.
Vannak, akik inkább alulmaradnak, csak hogy ne árulják el azt a szülőt, aki szenvedett.
Vannak, akik önkéntelenül büntetik magukat, mert tudattalanul úgy érzik: nem szabad boldognak lenniük, ha mások nem lehettek azok.
És vannak, akik folyton olyan helyzeteket vonzanak be, ahol megerősítést nyer: „nem vagyok elég jó”.
De a minta felismerhető.
És ami tudatossá válik, azon lehet változtatni. Nem egyik napról a másikra. Nem varázsütésre. De minden őszinte felismerés egy lépés a szabadság felé.
Ahhoz, hogy új sorsot válassz, először meg kell látnod, hogy a régi nem a tiéd.
Ha úgy érzed, hogy mindig ugyanazokba a körökbe térsz vissza, érdemes megvizsgálni: ki életét éled valójában? Mi áll az önszabotázs hátterében?
A válasz talán mélyebb, mint gondolnád – de felszabadítóbb is, mint hitted.