Megoldások Mártival

Megoldások Mártival Te ismered a saját problémádat, és a saját megoldásodat - még ha most nem is hiszed el. Abban tudok segíteni, hogy megtaláld.

"Már régebb óta ki szerettem volna próbálni ezt az önismereti csoport formát, mert nagyon érdekelt, hogy hogyan juthatok...
16/02/2026

"Már régebb óta ki szerettem volna próbálni ezt az önismereti csoport formát, mert nagyon érdekelt, hogy hogyan juthatok el egy testi tünetből önmagam mélyebb megértéséhez, és egyáltalán, vajon jobban megértem-e magam?

Pszichodráma tapasztalatom már jócskán volt, nagy vonalakban volt elképzelésem arról, hogy hogyan fog történni a folyamat és hogy a legfőbb feladatom az, hogy átadjam magam annak, amit érzek. Ez egyébként is az egyik fő tanulási feladatom.
Konkrét témát/tünetet vittem, és volt egy félelmem is vele kapcsolatban. Mégpedig az, hogy volt már egy-két értelmezés a fejemben, és tartottam attól, nehogy ezek az értelmezések határozzák majd meg a játékomat. Hát nem így lett. Sőt, azért vagyok különösen hálás a játékomnak, mert egy új szemszögbe helyezte a tünetemet. Nem a korábbi értelmezéseim mutatkoztak meg hasonló formában, hanem találtam egy teljesen új szempontot. Amire eddig egyáltalán nem is gondoltam.

Ez segít abban, hogy egy új fonallal egy olyan téma felé forduljak mélyen és őszintén, amiről eddig nem is gondoltam, hogy lenne vele bármi dolgom.
Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy más játékában mennyivel könnyebb volt érezni, míg a sajátomban sokkal jobbal féltem érezni azt, amit érzek. Kicsit nehezebb volt beleengednem magam a saját játékomban megélt érzésekbe.

Márti nagyon figyelmesen kísért, nagyon jól érezte, hogy mikor mennyi teret adjon és amikor kellett, kivárt. Végig biztonságban éreztem magam a vezetésed alatt. Köszönöm szépen a napot és a segítséged, kísérésed!"

Ha te is kedvet kaptál, kipróbálnád a SzomatoDrámát, vagy kérdésed van, keress privát üzenetben, vagy írj a gyor.legyott@gmail.com címre.
Az alkalmak időpontját igyekszem a jelentkezők igényeihez igazítani.

A tudatosságrólAhogy az alkoholnál és szerhasználatnál is nehéz meghúzni a határt, mikortól beszélünk függőségről, az él...
29/01/2026

A tudatosságról

Ahogy az alkoholnál és szerhasználatnál is nehéz meghúzni a határt, mikortól beszélünk függőségről, az élet számos más területén is felmerülhet ez a kérdés.
Egészséges-e valamilyen szokásom, viselkedésem, vagy már problémás? Ráadásul míg az alkoholnál, kábítószerhasználatnál törekedhetünk a teljes megvonásra (absztinenciára), addig ez például az evésnél, testedzésnél, internethasználatnál, munkánál, és még nagyon sok helyzetben nem megoldható.

Ilyenkor lenne fontos a tudatosság, hogy átgondoljuk, miért is tesszük épp azt, amit teszünk.

Ebben az írásban inkább kérdéseket igyekeztem megfogalmazni, hiszen a válaszokat mindenki magának tudja megadni.
Dolgozni jobbára mindannyiunknak kell. Van, akinek örömet jelent a munka, van, akinek csak a megélhetést. Lehetnek olyan helyzetek, időszakok, amikor nagyobb szeletet hasít ki az életünkből, mint amennyit esetleg szeretnénk. Ám az is előfordulhat, hogy mi magunk döntünk úgy, hogy még többet dolgozunk. Nem tudjuk letenni a céges telefont, becsukni a gépet, nem tudunk kikapcsolni. Valóban szükség van erre? Valóban összedől a munkahelyem, ha pár órán át nem vagyok elérhető? Biztosan szükség van folyamatosan rám? Nagyon nehéz ezeket a kérdéseket feltenni, és még nehezebb őszintén válaszolni rájuk. Ha a magánéletem elől menekülök a munkába, ha csak akkor érzem értékesnek magam, amikor épp fontos tevékenységet végzek, ha már rég fontosabb a cég, mint a család és a barátok, már elég nagyot kellene váltani.
A tudatosság, ha merek ránézni, miért is vállalok olyan sokat, ha legalább kicsit merek a motivációm mögé benézni, már elindíthat egy folyamatot, ami egy egészségesebb működés felé vihet.

Egyértelmű: ha éhes vagyok, eszem. De mi van akkor, ha nem vagyok éhes, csak annyira csábító az a süti (chips, rágcsa…) A film is izgalmasabb, ha közben jár a kezem a táltól a számig.
Ugyanígy ehetek azért, mert feszült vagyok, vagy szomorú. Valami hiányzik, magam sem tudom, mi – hátha épp egy hatalmas szelet süti! Sikerült valami? Akkor jár a jutalom, ami szintén lehet extra adag kaja. Ahogy unalmamban is nyitogathatom a hűtőajtót, hátha az elmúlt 20 percben termett ott valami izgalmas.
Ha tudatosan figyelek magamra, megpróbálom azonosítani azt, miért is nyúlok valami étel után, érdekes felfedezéseket tehetek, amiken érdemes elgondolkodnom.

Ugyanígy érdemes a „Miért” kérdést feltenni magunknak, mikor leülünk a számítógép elé. Dolgozom vele? Fontos levelet írok? Tanulok? Valami valóban fontos, értelmes dolgot teszek?
Vagy esetleg ezzel kivonulhatok egy kellemetlen helyzetből, félbeszakíthatok egy beszélgetést, vitát?
Ha unatkozom, biztos hogy ez a legjobb cselekvés, amivel elfoglalhatom magam? Természetesen lehet ideje, létjogosultsága egy-egy jó netes játéknak, filmsorozatnak. Ám időnként könnyebb leülni a gép elé, mint nekiállni egy régóta halogatott feladatnak, még ha ezt nem is tudatosítjuk magunkban. Előfordult-e már, hogy leültünk egy-egy részt megnézni a kedvenc sorozatunkból, és 3-4 óra múlva vettük észre, hogy a sokadiknál tartunk?

Vajon teszünk fel magunknak kérdéseket a közösségi média használatunkkal kapcsolatban? Az ismerőseink, netes „barátaink” közül hányan vannak, akik mellett simán elmennénk az utcán, nem ismernénk meg egymást? Akiknek pedig a nevére is, arcára is emlékszünk, vajon leülnénk-e vele egy kávéra, egy beszélgetésre? Akik valóban fontosak közülük, azokkal vajon beszélgetünk is, vagy azt gondoljuk, ha látjuk a közösségi oldalon, hol nyaral és mekkorák a gyerekei, akkor már kapcsolódunk is hozzá?
Amikor tovább osztunk egy-egy posztot, felteszünk valami saját tartalmat, mit várunk? Valami érdekeset szeretnénk másoknak is a figyelmébe ajánlani? Esetleg megerősítésre van szükségünk? Vagy épp nagyon rosszul érezzük magunkat, és abban bízunk, hogy mások like-ja, visszajelzése majd kicsit elviselhetőbbé teszi a napot? Jó lenne legalább így, virtuálisan kapcsolódni valakivel?
Vannak-e valódi, hús-vér barátaink, akikkel időnként valóban találkozunk, megöleljük egymást, és odafigyelve beszélgetünk?
Rossz érzés lehet szembesülni azzal, hogy bár van pár száz, akár pár ezer „ismerősöm”, nincs, aki eljöjjön velem egy moziba, vagy egy sört meginni, aki megkérdezné, hogy vagyunk, és meg is hallaná a választ. Ezért inkább nem is gondolkodunk ezen – pedig lehet, hogy érdemes lenne.

Nagyon hasonló a helyzet a sporttal, bármilyen hobbival, de még akár az olvasással is. Megvan a létjogosultságuk, helyük az életünkben. A kérdés a mennyiség, és a motiváció.
Azért megyek edzésre, mert a mozgás szerves része az életemnek, úgy érzem jól magam, ha energikus vagyok? Vagy inkább addig sem kell máshol lennem? Esetleg akkor vagyok elfogadható, ha kilókban és centikben megfelelek valamilyen elvárásnak?
Azért olvasok (rajzolok, zenélek, táncolok…), mert kikapcsol és feltölt, vagy azért, hogy ezzel meneküljek valami más elől?

Mindenki megtalálhatja a saját kérdéseit, ahogy a válaszait is. Ha teljesen rendben vagyunk magunkkal, az életünkkel, bátran fel tudjuk tenni ezeket a kérdéseket magunknak. Ám ha már ebben is óvatoskodunk, akkor biztos, hogy érdemes elgondolkodni, jó irányba tartunk-e.

Ha a fenti kérdések eldöntéséhez, vagy akár a változtatáshoz segítségre van szükséged, keress bizalommal!

Ez az írásom korábban a Színes Fogadó Tér - Emberarcú függőség cikksorozatában jelent meg.

Elmondhatatlanul jó érzés játékvezetőként részt venni egy-egy SzomatoDráma alapélményen. Megmutatni, továbbadni azt a mó...
10/01/2026

Elmondhatatlanul jó érzés játékvezetőként részt venni egy-egy SzomatoDráma alapélményen. Megmutatni, továbbadni azt a módszert, amit annyira szeretek, és ami nagyon sokat segített nekem az elmúlt években. És persze még mindig tanulok én is új dolgokat ilyenkor, akár a SzomatoDrámáról, akár magamról.

Ha te is kipróbálnád, de nem akarsz hosszabban elköteleződni, vagy Budapestre utazni, Győrben is van rá lehetőség.
Keress bizalommal, az időpontot pedig igyekszem a résztvevők lehetőségeihez igazítani.

Ismét elindult egy új SzomatoDráma Alapélmény Budapesten, és ismét együtt dolgozunk Oláh Katával, ami számunkra nemcsak szakmailag, hanem emberileg is egy örömteli térbe való megérkezést jelent.

Budapesten mindig nagyobb csoporttal dolgozunk, most egy 24 fős alapélmény csoporttal, amelyhez játékvezetők és hospitáló játékvezető tanulók is csatlakoznak. Így a résztvevők nemcsak egy tanfolyamra érkeznek, hanem egy valóban megtartott, sokszereplős segítői térbe lépnek be. A segítői jelenlét aránya egészen kivételes, hiszen 24 főre 7 játékvezető és 8 játékvezető tanuló jut, ami azt jelenti, hogy szinte minden egyes emberre több figyelő, kísérő tekintet, finom odafordulás jut.

Sokan elsőre talán azt gondolják, hogy egy negyven fő körüli önismereti tér túl nagy létszámú lehet, pedig a SzomatoDrámában a lényegi folyamatok mindig kis csoportokban zajlanak, páros játékokban, négy-öt fős szőnyegeken, ahol most gyakorlatilag négy résztvevőre majdnem három segítő jut. Ez a struktúra rengeteg személyes figyelmet, jelenlétet és valódi megtartást ad, és nem véletlen, hogy a bizalom és a biztonság már nagyon hamar, szinte tapintható módon megszületik a csoportban.

Tegnap ezt különösen mélyen megéltük. A kinti mínusz tíz fok miatt átmeneti fűtési nehézség adódott a helyszínen, amire azonnali, gondoskodó válasz érkezett: plédekkel, forró teával támogattak minket egész nap (de szerencsére a fűtés napközbenre összeszedte magát😊).

És volt ebben valami jelképes üzenet is, mert amikor egy csoport elindul, sokszor mi magunk is rétegekkel, kabátokkal, védelmekkel érkezünk, és idő kell ahhoz, hogy ezeket lassan letegyük, hogy megmerjük nyitni a szívünket és a lelkünket egymás és önmagunk felé.

Számunkra mindig egészen megható látni, ahogy egyetlen nap alatt elkezd történni valami finom, mégis nagyon látványos belső átrendeződés, ahogy az emberek arca fellazul, a tekintetük élőbbé válik, a kisugárzásuk megváltozik, és mintha belülről kezdenének el ragyogni.

Ahogy a nehéz, zárkózott rétegek lassan letisztulnak, és előbukkan az a természetes, belső fény, amely mindig is ott volt, csak eddig védelem mögé húzódott. Ezekben a pillanatokban különösen erősen érzékelhető, honnan indul egy ember, és hová érkezik meg rövid idő alatt, és ez az átalakulás újra és újra teljesen lenyűgöz bennünket.

Dr. Buda László álma, azt hiszem, egy ilyen tér lehetett, ahol a segítői jelenlét nem eseti elem, hanem a működés természetes alapja, ahol a figyelem, az odafordulás és a megtartás nem külön hozzáadott érték, hanem maga a közeg.

Számunkra mindig mély élmény újra és újra megtapasztalni, ahogy az emberek nem egyedül, hanem másokon keresztül, kapcsolódásban, biztonságban és figyelemben találnak vissza önmagukhoz, és ahogy ebben a közös térben megszületik valami nagyon emberi, szavakkal nehezen megfogható.

És, ha mégis tennék egy próbát, hogy leírjam, azt három szóban tenném: a valódi emberi szépség.❤️

Ez a SzomatoDráma tere, és hálásak vagyunk, hogy ismét megnyithattuk.

Szeretettel,

Várhegyiné Judit

/A képen két oktatónk: Judit és Kata, a játékvezetők és a játékvezetői képzés néhány hospitáló hallgatója látható./

Túlélni vagy megélni?Sokan ábrándoznak arról, hogy majd egyszer jól lesznek, és minden kerekké válik körülöttük. Szalad ...
07/01/2026

Túlélni vagy megélni?

Sokan ábrándoznak arról, hogy majd egyszer jól lesznek, és minden kerekké válik körülöttük. Szalad a szekér a munkában, a párkapcsolatuk mesés, megteremtik az anyagi biztonságot, ki tudják élni a hobbijukat, egészségesek lesznek, és mindezt persze egyszerre szeretnék. Pedig az élet nem ilyen.
Ha csak ezt tudjuk sikeres, jó életként látni, akkor folyamatos csalódás lesz a részünk.

Van, hogy az egyik terület épp jól megy, a másik meg sehogy. Vagy épp az összes egyszerre omlik ránk. Ha nagyjából rendben is van körülöttünk az élet, akkor aggódni kezdünk, hogy mi fog elromlani. Vagy éppen nem rossz a helyzet, csak nem is jó, és keressük, hol is vagyunk a saját életünkben. Én is átéltem azt az érzést, hogy én csak vagyok, az élet pedig elmegy mellettem.

Rengeteg ága, iránya van a pszichológiának, lélektannak, de szinte mind foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, és különböző nevekkel fogja meg. Én inkább a saját érzéseimet, tapasztalataimat próbálom megfogalmazni.

Vannak kegyelmi pillanatok, amikor úgy tudunk jelen lenni az életünkben, hogy csakis egyetlen eseményre, történésre fókuszálunk, megéljük, hogy ez a mi életünk. Mondjuk egy gyermek születése általában ilyen élmény, de pl. egy esküvőn már lehet érzésben, gondolatban másfelé járni. Tanulható, hogy ne a múltban járjunk, vagy a jövőt tervezzük (vagy épp rettegjünk tőle), de azért ez idő- és energiaigényes feladat. Gyakran kispóroljuk saját magunkat az életünkből.

Tetszik, nem tetszik, a múltunk, a neveltetésünk, a későbbi tapasztalataink mind befolyásolják a döntéseinket, még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy ezeket szabadon hozzuk meg. És bár nem feltétlenül kell odáig visszanyúlnunk a változtatáshoz, de a működésünkre azért érdemes ránézni.

Ehhez adhat segítséget egy-egy jó könyv, előadás, vagy épp egy külső szemlélő, barát, társ.

Én addig éreztem azt, hogy elmegy mellettem az élet, amíg sodródtam, másokhoz igazítottam a dolgaimat. El kellett kezdenem felvállalni a felelősséget, döntéseket hozni. Odafigyelni arra, hogy ne automatán, robot-üzemmódban működjek, hanem a saját igényeim vezessenek. Akár olyan apróságokban is, hogy ma zuhanyozni van kedvem, vagy beülni egy kád vízbe, aztán tudatosan egyre több, és komolyabb helyzetben figyelni a belső hangra, és kiállni mellette.

A pszichológia megkülönbözteti, hogy valaki sikerorientált, vagy kudarckerülő. Számomra úgy tűnt, hogy ezt könnyű felismerni. De tudtam úgy kudarckerülő lenni, hogy az sikerorientáltságnak tűnjön, és ezt nagyon sokáig nem vettem észre. Kiléptem a komfortzónámból, feszegettem a határaimat – látszólag. Egyre többet akartam elérni abban, amiben tudtam, hogy jó vagyok. És közben messziről kerültem azokat a lehetőségeket, amikben bizonytalan voltam magamban.

Volt a fejemben tudattalanul egy elképzelés, hogy az életnek hogy kell működnie, és én hogy vagyok biztonságban. Ha képben szeretném megmutatni: ment előttem egyenesen az utam, amin időnként előre siettem, akár rohantam, és ezt komfortzónából való kilépésként éltem meg. De a jobbra-balra nyíló utakra már nem voltam hajlandó benézni. Annyira nem, hogy még csak fel sem tűnt, hogy erre is lenne lehetőségem.

Talán a függőségbe való belecsúszásnál ez volt a szerencsém. Egyszer (talán egy Zenehíd alkalmon) mondtam ki, hogy szeretném elengedni a kontrollt, de kontrollált módon. Ott jött erősen szembe, hogy ez eléggé fából vaskarika. Maga az érzés rég ott volt bennem, de ilyen világosan még nem tudtam megfogalmazni.

Addigra azért már rájöttem, hogy saját magamban nem bízom. Abban, hogy bármilyen helyzetbe kerülök, azt valahogy meg tudom oldani. Ezt még nehezítette, hogy sem kérni, sem elfogadni nem voltam kész. Ez nem csupán a tevékenységeimet korlátozta, de nagy mértékben az emberi kapcsolataimat is. Féltem, hogy nem csak sikertelen leszek, de ezt mások is látni fogják, rájönnek, mennyire keveset érek.

Az önismereti út mindig ijesztő és kockázatos, de 14 éve annyira erős volt az érzés, hogy nem a saját életemet élem: belevágtam. Az elején iszonyatosan fájt, megkérdőjelezte az egész addigi életemet. Akkor mostanáig mindent rosszul csináltam? Ki vagyok egyáltalán? Hol vagyok a saját életemben?
Az akkori tudásommal építettem egy másik énképet, aztán egy harmadikat, sokadikat…
Egyre könnyebb volt, egyre inkább láttam, hogy ezek nem „végek”, hanem kezdetek. Nem baj, ha a régi borul, mert az új jobb, több. És egyre inkább bíztam abban, hogy bármi is történik, túlélem.
Már bele merek merülni egy fájdalomba, csalódásba, nehéz érzésbe, hagyom, hogy elborítson, mert tapasztalatom, biztos tudásom van róla, hogy elmúlik, és több leszek általa. Mellékhatásként a jó érzéseket, az örömet, a sikert, a szeretetet is sokkal intenzívebben tudom megélni – és egyre inkább félelem nélkül.

Már merek kockáztatni. És ami ezzel jár: hibázni. Igyekszem, hogy ne vegyem magamat túl komolyan, hanem merjek játszani. Mert most már úgy látom, hogy az élet egy nagy játék. Már nem ijeszt meg a bizonytalanság, inkább jóleső izgalmat kelt bennem. Hiszen bármi is jöhet, nem lehet előre kiszámítani, én pedig újra megélhetem, hogy képes vagyok jól kijönni belőle. Lehet, hogy nehéz érzések árán, de az is emberi. Sőt!
Minél magasabbra jutok, annál nagyobbat lehet onnan esni. Valóban félelmetesen hangzik. Eldönthetem, hogy vállalom-e ennek a kockázatát, vagy csak állok a „pálya szélén”, és nézem, ahogy mások élnek. Lehet, hogy megúszom a nagy csalódásokat, fájdalmakat, cserébe lemondok a nagy örömökről, boldogságról is.

Szerintem érdemes elindulni egy-egy ismeretlen, akár ijesztőnek tűnő úton, menni, ameddig élvezem, ameddig ad, aztán ha úgy adódik, vissza lehet fordulni, és megint mást kipróbálni.

“Sajnos, én sohasem követtem el hibákat; életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.” Örkény István - Macskajáték

Vannak, akik szerencsések, és teljes természetességgel élik meg az életüket, kockáztatnak, a szó legteljesebb értelmében élnek.
És vannak, vagyunk, akiknek ehhez hosszú tanulás, tapasztalás kell.

Ha ez utóbbi csoportba tartozol, keress bizalommal. Mind a személyközpontú tanácsadás, mint a SzomatoDráma szuper módszer arra, hogy megtaláld magad a saját életedben.

Személyközpontú tanácsadóként (Rogers módszerével) dolgozva alapvetés a gondolat: akkor tudok változni, ha elfogadom magam olyannak, amilyen épp most vagyok. (Egy egyszerű példa: akkor fogok elkezdeni fogyókúrázni, ha el tudom fogadni, ki tudom mondani, hogy 10-20 kg felesleg van rajtam.)
Mint SzomatoDráma játékvezető, még azt is hozzáteszem, hogy Buda László módszerében nem csak elfogadod magad ilyenkor, de még szeretettel át is öleled ezt a „tökéletlen” önmagadat.

Sokan gondolják, főleg a klienseink, hogy nekünk, segítőknek könnyebb az életünk, mi „rendben vagyunk”, bármit is jelent...
03/01/2026

Sokan gondolják, főleg a klienseink, hogy nekünk, segítőknek könnyebb az életünk, mi „rendben vagyunk”, bármit is jelentsen ez. Mintha nem lennének nehéz élethelyzeteink, problémáink, vagy azokon csak úgy „átlebegnénk”, csettintésre megoldanánk.
Az én esetemben ez pusztán annyit takar, hogy talán sűrűbb szövésű, és erősebb anyagból van a hálóm, ami ilyenkor megtart, és bátrabban engedem bele magamat a fájó érzésekbe, mert tudom, hogy csak azok megélésén keresztül visz tovább az út – önmagam felé.

Mindjárt az év legelején az egyik legnehezebb feladat jön szembe: az elengedés. A végleges búcsú, ahol a döntés nem a miénk, de egyértelmű és visszavonhatatlan.
Mikor megfogalmaztam, hogy az idei évemben a hála nagy szerepet fog kapni, nem gondoltam, hogy ennyire hamar, és fájón kell egy részét összeszednem.

Vannak sorsfordító találkozások, és bátran állítom, hogy számomra a miénk ilyen volt. Nélküled ma nem az lennék, aki vagyok, sem emberileg, sem szakmailag. Ezt gyakran el is mondtam, kifejeztem neked. Tudom, hogy számodra is fontos volt a kapcsolatunk, ezt mindig éreztetted velem.
Hét évig együtt mentünk, hol napsütésben, hol viharban, vagy épp mindkettőben egyszerre. Hol tempósabban, hol lassabban, vagy épp meg-megállva, néha visszafordulva. Szó szerint is, jelképesen is. Rengeteg közös élmény, emlék, megélés. Történések és csendek. Elbukások és tanulások. Közeledések és távolodások.

Bár egy ideje már más utakat jártunk, a kötelék lazult, de nem szűnt meg. Ha valaki egyszer igazán fontos volt, akkor kicsit mindig az marad.
Vannak dolgok, amiket csak én tudtam rólad. Méltón őriztem, vigyáztam rájuk.
És voltak, amiket csak te tudtál rólam. Ezeket pedig most végérvényesen magaddal vitted – odaátra.
Mintha egy darab kiszakadt volna belőlem, és most újra kell töltenem, formáznom a helyét. Gyásszal, fájdalommal, könnyekkel. Időt és teret adva az érzéseknek, az emlékeknek, a gondolatoknak. A bocsánatkérésnek és a megbocsájtásnak. És persze a hálának, a köszönetnek. Nem csak feléd – a sors felé is, magáért a találkozásunkért.

Nem véletlenül választottam ezt a képet búcsúzóul. Az első közös utunkon fotóztam, rögtön „beleszerettél”. Azóta is ott lógott a faladon, nehéz időkben erőt merítettél belőle. Biztos, hogy viszed most is magaddal.

Ég veled, Gábor!

Lassan a "célegyenesben" járunk, még egy utolsó roham a boltokban, aztán a "kötelező" elcsendesedés és szeretet...Ahány ...
20/12/2025

Lassan a "célegyenesben" járunk, még egy utolsó roham a boltokban, aztán a "kötelező" elcsendesedés és szeretet...

Ahány ember, annyi különböző emlék, élmény.
És annyi különböző érzésvilág a karácsonyi ünnepekkel kapcsolatban.

Bármi is van benned: jogod van a saját érzéseidhez!
Szeretheted rajongásig, vagy akár gyűlölheted, és legszívesebben eltörölnéd az egészet. Vagy lehetsz valahol a kettő között.

Nincs "normális" érzés a karácsonnyal kapcsolatban sem.
Nincs túl sok, vagy túl kevés.

Azt érzel, amit. És jogod van hozzá!

Az, hogy ezt hogyan, mikor és kinek kommunikálod, vagy mit teszel az érzéseid által vezérelve, már egy másik kérdés.
De nem változtat azon, hogy az érzéseid a tiédek, és jogodban áll érezni őket!

Kata visszajelzése mindenképp fontos volt számomra, bármit is gondoljon a munkámról. Az pedig nagyon melengeti a szíveme...
17/12/2025

Kata visszajelzése mindenképp fontos volt számomra, bármit is gondoljon a munkámról.
Az pedig nagyon melengeti a szívemet, hogy szakemberként is fontosnak, értékesnek találta.
Ha szeretnéd elolvasni, privát üzenetben tudsz rendelni belőle.

Számomra kedves és nagyrabecsült kolléganőm, Árpás Márti Megoldások Mártival idén megjelent könyvét nagy szeretettel ajánlom.

Olyan ez az írás, mint amikor váratlanul felgyullad egy lámpás a sötétben. Lehet, hogy először vakít a fény, hunyorgunk, és az sem érint kellemesen, amit látunk, amikor körülnézünk. De aztán hozzászokik a szemünk a világossághoz, és meglátjuk végre azt, ami mindig is ott volt. És ennél a fénynél elkezdhetünk rendet rakni ott, ahol nagyon is időszerű már...

A könyv számos esetleírást tartalmaz: az alkoholista családban felnövő, ma már felnőtt gyerekek vallomásait. Nem könnyű olvasmány, hiszen a mély és őszinte megosztások megérintik az olvasót, még ha személyesen nem is gondolja érintettnek magát. Aztán a könnyed hangvételben, érthetően, mégis tudományos igénnyel és alapossággal megírt elméleti részek szembesítenek vele: talán mégsem olyan biztos, hogy nem vagyunk érintettek...
Mivel Magyarországon az alkoholbetegek száma igen magas, elég nagy a statisztikai valószínűsége, hogy a mi családunkba is jut(ott) belőle.

Ez a könyv nem csupán az alkoholista szülők gyermekeinek szól, hanem mindenkinek, aki valaha is érezte már, hogy egy kapcsolatban vagy közösségben el kell nyomnia a saját igazságát a 'béke' érdekében. Érzékletesen mutatja be a függő, diszfunkcionális (családi) rendszerek dinamikáját, egyúttal a lehetséges kiutakat is megvilágítja. A gyógyulás mindig ott kezdődik, hogy felismerjük és elismerjük azt, ami van. A kötet útmutató a határok meghúzásához és a valódi szabadsághoz.

A legjobb szívvel ajánlom ezt könyvet, mind a segítő szakmabelieknek, mind pedig az érdeklődő/érintett nagyközönségnek.

Szeretettel gratulálok, Márti!

Egy lány története röviden, aki megjárta a javító intézetet. Hogyan jutott oda, mit élt meg, és mi segítette abban, hogy...
11/12/2025

Egy lány története röviden, aki megjárta a javító intézetet. Hogyan jutott oda, mit élt meg, és mi segítette abban, hogy ma valódi, emberhez méltó életet élhessen? (Nem friss történet, de úgy tűnik, azóta nem sok minden változott.)

Az idézetek „Az alkohol gyermekei” c. könyvemből, „Andi” történetéből valók. (A kép és a könyv borítója Kutasi Károly munkája)

A nagyszülőkről: „Agresszív család volt, mindenki vert mindenkit, nem csak a szülők a gyerekeket. Józanul nem is annyira, inkább ha ittak, és ez bizony gyakran megesett.”

„Az én anyám is megpróbálkozott, hátha még a születésem előtt el tud veszejteni. A kerekes kútnál, ha elengeded a teli vödröt, akkor az nagy erővel és gyorsan tekeri a kart, ahogy zuhan vissza. Állítólag ezt engedte neki a hasának. Vérzett is utána eléggé, de én mégiscsak megmaradtam, és megszülettem.”

„Amennyire emlékszem, mindig állt a bál otthon. Apám folyamatosan verte anyámat, engem meg mindkettő. Ha épp nagyon sokat ivott apám, akkor menekülnünk kellett.”

„Amúgy is gyakran kaptam. Előfordult, hogy nem tudtam miért, de azért többnyire „okkal”. Nem akartam azt csinálni, amit mondtak. Kimenni csikket szedni az utcára, vagy este, éjjel elmenni a faluban egyik-másik házhoz, és kérni valamit, ami épp nem volt otthon.”

„Volt a faluban egy ember, őhozzá sokszor küldtek. Eleinte anyámmal együtt mentünk, aztán később már egyedül kellett mennem. Nagyon nem akartam, de nem volt választásom. Ez a férfi egyedül élt, és egy idő után már csak akkor adta oda, amiért küldtek, ha előbb megtettem neki valamit. A nagy lapát kezével ráfogta az én pici kezemet a micsodájára, és addig ott tartotta, míg el nem élvezett. És ezt nekem néznem kellett. A testem ott maradt, én meg mintha kiszálltam volna belőle, és fentről láttam az egészet. Még most is előttem van, mennyire aprók voltak az én ujjam az ő... „

„A tesóm épp csak állt, vagy totyogós volt, ott kapaszkodott az ágy végébe meztelenül, remegő lábakkal, hangosan bőgve. Apám meg passzírozza fel anyámat a falra, úgy, hogy épp csak a lába ujja érte a földet. Egy kést szorított a nyakához, ami már nyomódott a bőrébe, de még nem vágott bele. Gondolom, akkor is kiderült, hogy épp valakivel félrekufircolt, mint mindig. Én pedig üvöltöttem apámmal, hogy hagyja már békén, ne bántsa, inkább öljön meg engem, itt vagyok. Odaadtam volna az életemet érte. Utánaszámolva én lehettem 8 vagy 9 éves.”

„Nem egész 13 éves voltam, mikor bekerültem állami gondozásba. Anyám azt mondta, jöttek a hivatalból, és aláírattak vele valamit, hogy nekem be kell mennem az intézetbe. Akkoriban már elég sok probléma volt velem. Nem nagyon jártam iskolába, kábítószereztem, megszökdöstem.”

„Pénzt otthonról sosem kaptam, öltözni is jó lett volna, elkezdtem lopni járni, az intézetis csajokkal. Először csak magamnak ruhákat, aztán később már úgy is, hogy tudtuk, melyik butikban veszik meg féláron azt, amit a másikból elcsórunk.”

„Akkor volt először igazi karácsonyunk. Előtte nem hogy ajándék, még karácsonyfa sem járt nálunk soha. Volt valami rissz-rossz művirág csokor, amit más már rég kidobott volna, abból próbáltam érvről évre valami ünnepi félét alkotni. Na itt már nekem futotta fára, meg gyönyörű díszeket is loptam hozzá. És még ajándékot is loptam mindenkinek.”

„Az intézetben volt egy nevelő, az Ákos bácsi. Mivel én akkor már rendesen drogoztam, nálam az alvás nem úgy ment, mint a jókislányoknál. Inkább ájult voltam, és nagyon nehéz volt felébreszteni. Nem tudom azt mondani, hogy ez a nevelő hozzám nyúlt volna, de valahogy nagyon rossz érzésem van, ha csak eszembe jut. Sokszor ébredtem úgy, hogy a szája egészen közel volt az arcomhoz, és éreztem, mennyire büdös a lehelete. Szinte megcsókolt. Még sokszor bokákoltam is. Nem olyan volt az érzésem, hogy egy nevelő ébresztget egy diákot, hanem hogy egy férfi nyúl egy nőhöz.”

„Az intézetből folyton megléptem, ha elkaptak és visszavittek, már készültem a következőre. Sóvárogtam valami otthon után, de magam sem tudtam, hogy ezt hol találnám meg, vagy hogy milyen. Életemben nem tapasztaltam, mégis vágytam rá.”

„Miután ismertem a szabadság ízét, a bulikat a haverokkal, a keretek nélküliséget, nem nagyon fűlött a fogam az elvárásokhoz, amik az intézetben voltak. Bár otthonom továbbra sem volt, haverok azért igen, ide – oda csapódtam, ahol épp befogadtak. Ez ideig óráig enyhítette azt a fájdalmat, hiányt, ami volt bennem. Egyre többször használtam szert, csak hogy ezt a fájdalmat valahogy tompítsam, ne kelljen éreznem.”

„Az intézetben annyi balhém jött össze, leginkább a szökésekből meg az iskolakerülésből, hogy áthelyeztek egy zárt intézménybe. Mindenhol rácsok, gombnyomásra nyíló ajtók. Bekerüléskor nagyon kemény volt, egy hónapig semmi kapcsolat a külvilággal, még a levegőzés is a belső udvaron. Aztán jó magatartással, meg jó tanulmányi eredménnyel lehetett kedvezményeket kapni, a leglazább fokozatban heti egyszer kimehettünk felügyelet nélkül a városba. Napirend volt, meg szigorúság. Egy percig nem éreztem magaménak ezt a rendszert, a lelkem lázadt, de tudtam, hogy ha szabadabb életet akarok, akkor kénytelen vagyok eszerint létezni. Végül is az életre akartak felkészíteni, most már látom, hogy nem voltak rossz dolgok, de nekünk, akik így nőttünk fel, és idáig eljutottunk, tök esélytelen volt ezeket megtanítani.”

„Itt, ebben a zárt intézetben volt egy olyan nevelőnő, akit nagyon szerettem. Vagyis még mindig szeretem. Soha nem bántott, elfogadott úgy, ahogy voltam. Még mikor tudta, hogy drogozok, akkor sem fordult el tőlem, és nem akart erőszakkal megváltoztatni. Nagyon sokat segített, abban is, hogy alkalmazkodni tudjak ott a szabályokhoz, és abban is, hogy embernek érezzem magam. Megmutatta, hogy azért lehet engem szeretni. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, gyakran felhívom, elmesélem neki, merre tart épp az életem. Nem csak csevegés, ezek igazi, mély beszélgetések, egyre inkább azt érzem, hogy felnőttként, egyenrangúként kezel. Ha nehéz helyzetben felhívom, mindig tud segíteni, meghallgat, vagy tanácsot ad, mindjárt nem érzem elveszve magam. Épp nemrég szedtük vele össze, hogy a 70 gyerekből, akikkel én együtt voltam az intézetben, ketten vagyunk, akiknek talán igazi életünk lesz, a többiek mind elkallódtak, vagy nagyon bántalmazó kapcsolatban élnek. Nem valami szívderítő arány.”

A könyvben további részletek és a történet folytatása mellett három másik szenvedélybeteg családban felnőtt ember története, valamint sok függőséggel kapcsolatos információ található.
Magánkiadás, így könyvesboltokba nem kerül, üzenetben tud jelezni, aki venni szeretne belőle.

MeneküléseinkKi az, akivel egész életünket tekintve a legtöbb időt töltjük? Mit gondolsz, elég időt, energiát fordítasz ...
30/11/2025

Meneküléseink

Ki az, akivel egész életünket tekintve a legtöbb időt töltjük? Mit gondolsz, elég időt, energiát fordítasz erre a személyre?

Nem tudom, kire gondoltál, de ha nem önmagadra, akkor gondold végig újra! Majd így nézz rá ismét arra, hogy elég figyelmet adsz-e saját magadnak.

Egy újszülött tökéletesen kapcsolatban van önmagával, az érzéseivel. Ha jól érzi magát, azt egyértelműen jelzi, de ha nem – azt is. Aztán valahogy ez a kapcsolat az esetek többségében elveszik, elromlik.
Emiatt nem igazán tudunk mit kezdeni az érzéseinkkel: nem tudjuk kezelni, kontrollálni, megélni, elhordozni, viszont érvényteleníteni sem. Így jó eséllyel megpróbálunk kimenekülni a helyzetből. Mint ha azzal megoldódna a dolog, miközben csak elodázzuk a megoldást.

Mire is gondolok?
Nagyon sok megjelenési formája lehet az ilyen menekülésnek. Nem ígérem, hogy mindet felsorolom, de gondolatébresztőnek talán elegendő lesz, ami most eszembe jut. Tudatosan odafigyelve a saját működésedre lehet, hogy találsz továbbiakat is.
Mi kell ahhoz, hogy a gondolataimmal, érzéseimmel kezdjek valamit? Elsősorban rászánt idő, csend, egyedüllét (a segítővel végzett terápiás folyamatokat itt ne számoljuk bele).
Tehát amikor ezek valamelyikét következetesen kerülöm, már lehet gyanús a dolog.

Mikor beülök a kocsiba, vagy hazaérek, és az első dolgom benyomni valami zenét, tv-t, bármit, ami leköti, eltereli a figyelmemet. Nem magával a média-fogyasztással van baj, hanem ha ez minden szabad percet kitölt. Nem válogatok, mindegy mi, csak szóljon. Ennél már egy lépéssel további, amikor rá is kattanok, akár nagy sorozatokat is egy ültő helyemben nézek végig, vagy folyamatosan podcast-eket hallgatok.

Ugyanígy menekülés lehet, ha a közösségi médiát nem tudom letenni, folyamatosan pörgetem a posztokat, ha nincs net, feszültté válok, és nem tudom a helyzetet kezelni.

Van, akinek ehhez nem kell média, képesek ébren álmodni, álmodozni. Annyira nem akarnak a realitással, és az abban elfoglalt helyükkel találkozni, hogy belemenekülnek egy álomvilágba, azt színezik, élik a valóság helyett.

Másnak sem feltétlenül kell a média, mégis folyamatosan rengeteg tenni valója akad. A nőknél ez inkább főzésben, takarításban…, a férfiaknál barkácsolásban, vagy épp a sportban, horgászatban… tud megjelenni. Itt is alapvetően fontos, szükséges tevékenységekről beszélünk (a hobbi is az!), inkább a mérték a kérdéses. Nem tudatos elhatározással, de gyakran mégis belemenekülünk ezekbe a tevékenységekbe, hogy ne kelljen kettesben maradnunk magunkkal, a gondolatainkkal, érzéseinkkel. Ugyanígy a munkába is bele lehet menekülni, ezt ráadásul a társadalom még elismeréssel is jutalmazza.

Ugyanúgy lehet menekülés egy párkapcsolat is. Amíg a másikra figyelünk, amíg vele vagyunk, addig nem kell a saját dolgunkkal foglalkoznunk. Nem ritkán ilyenkor problémás embert választunk párnak, hiszen ő több törődést, odafigyelést igényel, így még kevésbé fenyeget a veszély, hogy esetleg visszakerülne a fókusz magunkra.
Ennek egy másik formája, amikor nem (csak) a páromnak, hanem mindenki másnak az életét próbálom megoldani, mert addig a sajátomra nem kell ránézni, elkerülhetem a szembesülést. Ráadásul amíg azt érzem, hogy tudom, a másiknak mit kellene csinálni, addig kompetensnek, értékesnek érezhetem magam.

Gyakran pedig a szerhasználat lesz a menekülés iránya.

Tulajdonképpen az összes felsorolt menekülési út egy megoldási kísérlet a megjelenő rossz érzések, vagy éppen a teljes üresség érzésének „kezelésére”. Az önmagunkkal való találkozás elkerülésére.
Éppen ezért nem olyan egyszerű a dolog, hogy „hagyd abba, ne csináld”. Bár ideiglenesen sikerülhet, akár úgy, hogy az egyik menekülést átcseréljük egy másikra (sorozatok helyett takarítás, szerhasználat helyett túlzott sport), hosszú távon nem ad megoldást, ha csupán felhagyunk a felismert problémás gyakorlatunkkal.

Akkor mi lehet mégis a megoldás?
Szembenézni mindazzal, ami elől menekülünk. A vállalhatatlannak, elviselhetetlennek gondolt érzéseinkkel, az azok mögött húzódó sérültségeinkkel, esetleges traumáinkkal.
Megtapasztalni azt, hogy egy rossz érzés, bármennyire is megcibál bennünket, túlélhető.
Ahogy a jó érzéseinkbe bele tudjuk engedni magunkat (van, akinek ez sem megy!), és miközben megéljük, szépen el is fogy – bármilyen hihetetlen, de a kellemetlen, nehéz érzésekkel is ez fog történni.

A felépülők közül többen fogalmazzák meg, hogy nem mernek elkezdeni sírni, mert azt érzik, soha nem tudják majd abbahagyni. Ugyanez előfordul a haraggal, de bármely más érzéssel is.
De ha ránézünk egy egészséges gyermeki működésre: ott is az erős érzések őszinte, szabad kifejezésével, megélésével egyszer csak elfogy a töltet, visszaáll az érzelmi egyensúly.

Természetes, hogy van, akinek ez ijesztő, és nem tudja megengedni magának.
Ilyenkor érdemes szakembert keresni, aki mellett biztonságban érzi magát az érintett, és gyakran nem rögtön, de egy kis idő elteltével már bele tudja engedni magát ezekbe a nehéz helyzetekbe. Természetesen nem a legnehezebbel kell elkezdeni, de szép lassan el lehet jutni addig is.

Senki nem állítja, hogy ezek kellemes pillanatok.
Egy igazán jó gyógymasszázshoz hasonlítanám: aktuálisan nagyon tud fájni, de utána mennyivel jobban vagyunk!

Ez az írásom korábban már megjelent a Színes Fogadó Tér oldalán, az Emberarcú függőség cikksorozatban.

Cím

Győr
Gyor

Weboldal

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Megoldások Mártival új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Megosztás

Share on Facebook Share on Twitter Share on LinkedIn
Share on Pinterest Share on Reddit Share via Email
Share on WhatsApp Share on Instagram Share on Telegram