07/01/2026
Túlélni vagy megélni?
Sokan ábrándoznak arról, hogy majd egyszer jól lesznek, és minden kerekké válik körülöttük. Szalad a szekér a munkában, a párkapcsolatuk mesés, megteremtik az anyagi biztonságot, ki tudják élni a hobbijukat, egészségesek lesznek, és mindezt persze egyszerre szeretnék. Pedig az élet nem ilyen.
Ha csak ezt tudjuk sikeres, jó életként látni, akkor folyamatos csalódás lesz a részünk.
Van, hogy az egyik terület épp jól megy, a másik meg sehogy. Vagy épp az összes egyszerre omlik ránk. Ha nagyjából rendben is van körülöttünk az élet, akkor aggódni kezdünk, hogy mi fog elromlani. Vagy éppen nem rossz a helyzet, csak nem is jó, és keressük, hol is vagyunk a saját életünkben. Én is átéltem azt az érzést, hogy én csak vagyok, az élet pedig elmegy mellettem.
Rengeteg ága, iránya van a pszichológiának, lélektannak, de szinte mind foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, és különböző nevekkel fogja meg. Én inkább a saját érzéseimet, tapasztalataimat próbálom megfogalmazni.
Vannak kegyelmi pillanatok, amikor úgy tudunk jelen lenni az életünkben, hogy csakis egyetlen eseményre, történésre fókuszálunk, megéljük, hogy ez a mi életünk. Mondjuk egy gyermek születése általában ilyen élmény, de pl. egy esküvőn már lehet érzésben, gondolatban másfelé járni. Tanulható, hogy ne a múltban járjunk, vagy a jövőt tervezzük (vagy épp rettegjünk tőle), de azért ez idő- és energiaigényes feladat. Gyakran kispóroljuk saját magunkat az életünkből.
Tetszik, nem tetszik, a múltunk, a neveltetésünk, a későbbi tapasztalataink mind befolyásolják a döntéseinket, még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy ezeket szabadon hozzuk meg. És bár nem feltétlenül kell odáig visszanyúlnunk a változtatáshoz, de a működésünkre azért érdemes ránézni.
Ehhez adhat segítséget egy-egy jó könyv, előadás, vagy épp egy külső szemlélő, barát, társ.
Én addig éreztem azt, hogy elmegy mellettem az élet, amíg sodródtam, másokhoz igazítottam a dolgaimat. El kellett kezdenem felvállalni a felelősséget, döntéseket hozni. Odafigyelni arra, hogy ne automatán, robot-üzemmódban működjek, hanem a saját igényeim vezessenek. Akár olyan apróságokban is, hogy ma zuhanyozni van kedvem, vagy beülni egy kád vízbe, aztán tudatosan egyre több, és komolyabb helyzetben figyelni a belső hangra, és kiállni mellette.
A pszichológia megkülönbözteti, hogy valaki sikerorientált, vagy kudarckerülő. Számomra úgy tűnt, hogy ezt könnyű felismerni. De tudtam úgy kudarckerülő lenni, hogy az sikerorientáltságnak tűnjön, és ezt nagyon sokáig nem vettem észre. Kiléptem a komfortzónámból, feszegettem a határaimat – látszólag. Egyre többet akartam elérni abban, amiben tudtam, hogy jó vagyok. És közben messziről kerültem azokat a lehetőségeket, amikben bizonytalan voltam magamban.
Volt a fejemben tudattalanul egy elképzelés, hogy az életnek hogy kell működnie, és én hogy vagyok biztonságban. Ha képben szeretném megmutatni: ment előttem egyenesen az utam, amin időnként előre siettem, akár rohantam, és ezt komfortzónából való kilépésként éltem meg. De a jobbra-balra nyíló utakra már nem voltam hajlandó benézni. Annyira nem, hogy még csak fel sem tűnt, hogy erre is lenne lehetőségem.
Talán a függőségbe való belecsúszásnál ez volt a szerencsém. Egyszer (talán egy Zenehíd alkalmon) mondtam ki, hogy szeretném elengedni a kontrollt, de kontrollált módon. Ott jött erősen szembe, hogy ez eléggé fából vaskarika. Maga az érzés rég ott volt bennem, de ilyen világosan még nem tudtam megfogalmazni.
Addigra azért már rájöttem, hogy saját magamban nem bízom. Abban, hogy bármilyen helyzetbe kerülök, azt valahogy meg tudom oldani. Ezt még nehezítette, hogy sem kérni, sem elfogadni nem voltam kész. Ez nem csupán a tevékenységeimet korlátozta, de nagy mértékben az emberi kapcsolataimat is. Féltem, hogy nem csak sikertelen leszek, de ezt mások is látni fogják, rájönnek, mennyire keveset érek.
Az önismereti út mindig ijesztő és kockázatos, de 14 éve annyira erős volt az érzés, hogy nem a saját életemet élem: belevágtam. Az elején iszonyatosan fájt, megkérdőjelezte az egész addigi életemet. Akkor mostanáig mindent rosszul csináltam? Ki vagyok egyáltalán? Hol vagyok a saját életemben?
Az akkori tudásommal építettem egy másik énképet, aztán egy harmadikat, sokadikat…
Egyre könnyebb volt, egyre inkább láttam, hogy ezek nem „végek”, hanem kezdetek. Nem baj, ha a régi borul, mert az új jobb, több. És egyre inkább bíztam abban, hogy bármi is történik, túlélem.
Már bele merek merülni egy fájdalomba, csalódásba, nehéz érzésbe, hagyom, hogy elborítson, mert tapasztalatom, biztos tudásom van róla, hogy elmúlik, és több leszek általa. Mellékhatásként a jó érzéseket, az örömet, a sikert, a szeretetet is sokkal intenzívebben tudom megélni – és egyre inkább félelem nélkül.
Már merek kockáztatni. És ami ezzel jár: hibázni. Igyekszem, hogy ne vegyem magamat túl komolyan, hanem merjek játszani. Mert most már úgy látom, hogy az élet egy nagy játék. Már nem ijeszt meg a bizonytalanság, inkább jóleső izgalmat kelt bennem. Hiszen bármi is jöhet, nem lehet előre kiszámítani, én pedig újra megélhetem, hogy képes vagyok jól kijönni belőle. Lehet, hogy nehéz érzések árán, de az is emberi. Sőt!
Minél magasabbra jutok, annál nagyobbat lehet onnan esni. Valóban félelmetesen hangzik. Eldönthetem, hogy vállalom-e ennek a kockázatát, vagy csak állok a „pálya szélén”, és nézem, ahogy mások élnek. Lehet, hogy megúszom a nagy csalódásokat, fájdalmakat, cserébe lemondok a nagy örömökről, boldogságról is.
Szerintem érdemes elindulni egy-egy ismeretlen, akár ijesztőnek tűnő úton, menni, ameddig élvezem, ameddig ad, aztán ha úgy adódik, vissza lehet fordulni, és megint mást kipróbálni.
“Sajnos, én sohasem követtem el hibákat; életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.” Örkény István - Macskajáték
Vannak, akik szerencsések, és teljes természetességgel élik meg az életüket, kockáztatnak, a szó legteljesebb értelmében élnek.
És vannak, vagyunk, akiknek ehhez hosszú tanulás, tapasztalás kell.
Ha ez utóbbi csoportba tartozol, keress bizalommal. Mind a személyközpontú tanácsadás, mint a SzomatoDráma szuper módszer arra, hogy megtaláld magad a saját életedben.
Személyközpontú tanácsadóként (Rogers módszerével) dolgozva alapvetés a gondolat: akkor tudok változni, ha elfogadom magam olyannak, amilyen épp most vagyok. (Egy egyszerű példa: akkor fogok elkezdeni fogyókúrázni, ha el tudom fogadni, ki tudom mondani, hogy 10-20 kg felesleg van rajtam.)
Mint SzomatoDráma játékvezető, még azt is hozzáteszem, hogy Buda László módszerében nem csak elfogadod magad ilyenkor, de még szeretettel át is öleled ezt a „tökéletlen” önmagadat.
