11/11/2025
A lélek, ha sokáig élt sötétségben, természetes, hogy a megvilágosodás, a „felébredés” ígéretét keresi. A spirituális út ezért sokak számára menedék: hely, ahol értelmet, békét és önazonosságot remél a fájdalom után.
Ám gyakran épp itt, a fény felé vezető úton jelenik meg a lélek egyik legfinomabb csapdája: a spirituális elkerülés.
A spirituális elkerülés az, amikor az ember a „magasabb tudatosság”, a „szeretet rezgése” vagy a „minden rendben van” jelszavai mögé rejti azokat a feldolgozatlan sebeiket, amelyekkel valójában szembe kellene néznie. A fájdalmat transzcendenciával, a dühöt megbocsátással, a gyászt pozitív gondolatokkal próbálja elfedni. Minden, ami emberi, „alacsony rezgésűvé” válik, pedig épp az emberi tapasztalás lenne az út a valódi ébredéshez.
Ebben a menekülésbe, úgy tűnik, mintha az ember fejlődne, miközben valójában a fájdalom kikerülését tökéletesíti. A traumából fakadó ürességet „spirituális tartalommal” tölti ki.
A valódi felébredés nem kerül meg semmit, sőt a mélyere megy. Nem menekül, hanem áthatol.
A tudatosság nem abban nyilvánul meg, hogy elhagyjuk a sötétséget, hanem abban, hogy képesek vagyunk benne is jelen lenni.
A spirituális ébredés pillanata nem a fájdalom megszűnése, hanem annak felismerése, hogy a fájdalom is része az útnak.
A „bezárt szobában maradt gyermek” nem az, akitől meg kell szabadulni, hanem az, akit haza kell hívni. A valódi ébredés az, amikor a lélek már nem menekül a szenvedés elől, hanem együtt lélegzik vele és így oldja fel azt. A spiritualitás ekkor nem az elkerülés, hanem az egészbe való visszatérés útja.
A spirituális elkerülés és a felébredés ugyanannak a vágyakozásnak két útja: a szabadság keresésének.
Az egyik az árnyék megkerülésén, a másik annak átölelésén át vezet. És csak az utóbbi vezet haza.
