06/11/2025
Van egy kisgyerek, akivel rendszeresen iskolásat játszunk. Minden héten, amikor jön, megkérdezem: mivel szeretne ma játszani? És mindig ugyanaz a válasz: az iskolás legóval.
Van ugyanis egy játék iskolai szettem: tanár bácsi, diákok, tábla, hátizsák, füzetek. Próbáltam mesét vinni, festésre, rajzolásra ösztönözni, mert hát mégiscsak mesékkel és kreatív önkifejezéssel dolgozom, de határozottan ellenállt. Ha csak a játékot szereti, akkor nincs mit tenni.
Szóval minden egyes héten abban az egy órában eljátsszuk, mi történt vele a suliban. Van pár nehézség, amivel az iskolában meg kell küzdenie, sokat segít neki, ha ezeket játékban átdolgozzuk.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a tanterem kellős közepére betett egy játék fát. Hiába, a fantáziában megfér minden, de miért t***e oda? Rákérdeztem, de nem tudta megmondani. Valahogy éreztük mindketten, hogy annak a fának ott helye és jelentése van. Talán az, hogy van valahol mindannyiunkban egy belső, csöndes tér egy fával, ami mellett biztonságban érezzük magunkat, és ahol a remény újra gyökeret verhet.
A Csillagtérben ezek a kis történetek nap mint nap emlékeztetnek rá, hogy a legapróbb gesztusokban is ott van a gyógyulás lehetősége.
