10/02/2026
🔍 Szeretnéd tudni, milyen történelmi és szimbolikus jelentésük van a Hévízi-tó szárnyas őrzőinek, és hogyan kötődnek a gyógyulás és a különleges tér élményéhez? Olvasd el az alábbi posztot! 👇
A griff az griff, de Hévízen kerubként őrzi a tavat.
Kevés város mondhatja el magáról, hogy már a tóhoz vezető bejáratnál őrzők fogadják az érkezőt. Hévízen ez nem metafora. A bejárat két oldalán ott áll a két szárnyas alak, amelyet mindenki ismer, még ha nem is gondolkodik rajta nap mint nap. Griffeknek látjuk őket – és valóban azok. Mégis, egyre gyakrabban hangzik el a másik szó is: kerubok.
A kérdés elsőre talán túl komolynak tűnik két szoborhoz. De ha jobban megnézzük, a válasz messzebbre vezet, mint gondolnánk. Egészen az ókori Közel-Keletig, a sztyeppékig, a régi birodalmakig, és végül ide, a Hévízi-tó partjáig. Mert a szárnyas őrzők története nem helyi díszítéssel kezdődik, hanem azzal az ősi emberi tapasztalattal, hogy vannak helyek a világban, ahol az ember átlép valahonnan valahová.
A történelem során az ilyen átmeneti helyeket szinte minden kultúra megjelölte. Nemcsak falakkal vagy kapukkal, hanem jelképekkel. Ahol a hétköznapi világ és valami különlegesebb találkozott – forrásoknál, templomoknál, szent ligeteknél, gyógyító vizeknél –, ott gyakran szárnyas őrzők jelentek meg. Nem pusztán díszítésként, hanem határjelként. A jelenlétük azt mondta: itt valami más kezdődik.
Az ókori Közel-Kelet városaiban a templomok és paloták bejáratát hatalmas szárnyas lények őrizték. Asszíriában emberfejű, szárnyas bikák és oroszlánok álltak a kapuknál, amelyek az isteni és királyi jelenlét közelében voltak. Az akkád nyelvben az ilyen oltalmazó lényeket többek között a karibu vagy kuribu szóval illették. A kifejezés jelentésköre az „áldó”, „közbenjáró”, „közel álló” fogalmához kapcsolódik, és olyan lényt jelölt, amely az isteni tér határán helyezkedik el.
A héber kerúv, vagyis a kerub szava nagy valószínűséggel ebből az ősi nyelvi és kulturális környezetből származik. A bibliai kerubok ennek a közel-keleti őrzőhagyománynak a folytatói. Nem a későbbi európai festészet barokk angyalfigurái, hanem a szent tér határán álló lények. Ott állnak az Éden kertjének bejáratánál, a frigyláda fölött, a jeruzsálemi templom legbelső terében. A kerub eredeti jelentése tehát nem egy konkrét alak, hanem szerep: őrző a határon.
A griff története ezzel párhuzamosan bontakozik ki az eurázsiai térben. A szó a görög gryps kifejezésből ismert, de maga a motívum jóval korábbi. Anatólia, Szíria és az iráni térség művészetében már a Kr. e. második évezredben megjelenik az oroszlántestű, sasfejű szárnyas lény. A perzsa birodalom palotadíszítéseiben, majd a szkíta és sztyeppei kultúrák aranyművességében is feltűnik. Mindenhol hasonló jelentést hordoz: határőrző, kincsőrző, a rend védelmezője.
A jelképtani hagyományban a griff az égi és földi erő egyesítője. Az oroszlán a földi hatalmat és erőt, a sas az éghez, a naphoz és a szellemhez kötődő minőséget képviseli. A két princípium egyesítése miatt a griff a teljesség, az életerő és a bölcsességgel párosult erő jelképe lett. A naphoz és a fényhez kapcsolódó értelmezései miatt gyakran a megőrzött életenergia őrzőjeként jelenik meg. Ez a jelentésréteg különösen erősen kötődik a forrásokhoz és gyógyító helyekhez.
A belső-ázsiai és eurázsiai nomád kultúrák közvetítésével a griff motívuma eljutott a Kárpát-medencébe is. Az avar kori leletek griffes-indás díszítései egy olyan vizuális hagyományt képviselnek, amelyben a szárnyas őrzőlény a hatalom és védelem jelképe. A motívum a középkor után sem tűnt el: a heraldikában és a historizáló 19. századi építészetben kapott új szerepet.
Amikor a modern hévízi fürdőkultúra kialakult, a gyógyhely arculatát tudatosan formálták. A bejáratnál elhelyezett griffek ebbe a vizuális gondolkodásba illeszkednek. A historizmus idején a griff nem pusztán dekoráció volt, hanem az őrzés és az átmenet jelképe. Egy gyógyhely bejárata különösen alkalmas erre a szimbolikára: az érkező nemcsak térben, hanem állapotban is átlép. A mindennapi világból egy gyógyító, lelassult, figyelmesebb térbe érkezik.
Hévízen idővel mégis megjelent egy másik szó is a griffek mellett. A két őrzőt egyre többen kezdték kerubként emlegetni. Nem azért, mert a készítők így nevezték volna őket, hanem mert a szerep, amelyet betöltenek, közelebb áll a kerub ősi jelentéséhez: a különleges tér határának őrzéséhez. A Hévízi-tó sajátos hely. A mélyből feltörő meleg víz, a felszínen lebegő pára és a csend olyan átmeneti élményt hoz létre, amelyet az ember ösztönösen érzékel. Itt a víz nem pusztán víz, hanem állapot. Aki megérkezik, nem egyszerűen belép egy fürdőbe: átlép egy másik térbe.
Az ilyen helyeket a kultúrák minden korban különlegesnek tekintették. A forrásokat, a meleg vizeket, a gyógyító tavakat gyakran szent helyként tartották számon – nem feltétlenül vallási értelemben, hanem abban a mélyebb jelentésben, ahol az ember kapcsolatba kerül saját törékenységével és megújulásának lehetőségével. Ahol a természet nem háttér, hanem jelenlét. Ahol a gyógyulás nem szolgáltatás, hanem tapasztalat.
Nem véletlen, hogy az ilyen helyek bejáratához minden korban őrzőket állítottak. Szárnyas lényeket, hibrid alakokat, határjelzőket. Nem azért, mert bármitől meg kellett volna védeni őket, hanem mert jelezni kellett: itt valami történik. Itt a világ egy kicsit másként működik.
Hévíz ma modern gyógyhely, mégis van benne valami, ami túlmutat a funkcionalitáson. Egy sajátos öntudat: hogy ez a tó nem csupán természeti jelenség, hanem örökség, tapasztalat és közös emlékezet. A gyógyulás helye, a csend helye, sokak számára a csoda helye. Ez a tudat nem hangos, mégis jelen van minden érkezésben.
Ezért állnak ott a bejáratnál a szárnyas őrzők. Nem múltbeli díszletként, hanem a hely szellemének jelölőiként. A hosszú eurázsiai hagyomány örököseiként, és egyben Hévíz saját jelképeiként.
Samu Zoltán Tamás - Csorja Krisztina
Irodalom:
Black, Jeremy – Green, Anthony: Gods, Demons and Symbols of Ancient Mesopotamia. British Museum Press, 1992.
Collins, John J.: Introduction to the Hebrew Bible. Fortress Press, 2004.
Keel, Othmar: The Symbolism of the Biblical World. Eisenbrauns, 1978.
Mettinger, Tryggve N. D.: No Graven Image? Israelite Aniconism in Its Ancient Near Eastern Context. 1995.
Hartenstein, Friedhelm: Die Keruben im Alten Testament. 1997.
Boardman, John: The Diffusion of Classical Art in Antiquity. Princeton University Press, 2000.
Pfrommer, Michael: Griffins in Persian Art. Mainz, 1993.
Bálint Csanád: Avar kori művészet. Budapest, 1995.
Daim, Falko: Die Awaren am Rand der byzantinischen Welt. 2000.
Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai II.
Hoppál Mihály – Jankovics Marcell: Jelképtár. Helikon.
Eliade, Mircea: The Sacred and the Profane. 1957.
A szöveg a Hévízi-tó kulturális örökségének bemutatására készült.
Megosztása az eredeti formában öröm, átvétele csak forrásmegjelöléssel lehetséges.
