Profi Családfa

28/03/2026

A Bátki-család tragédiája – Herminatelep, 1944. április 13. 13 óra

1944. április 3-án és 13-án érte Herminatelepet (ma: 1951 óta Halásztelek) el először a háború pusztítása.

A szövetséges légierők parancsnoksága április 13-ra az amerikai 8., 15. hadászati és a 9. harcászati légi hadseregek és a RAF kötelékei együttes csapását tervezték nyugat- és délkelet-európai célpontok ellen.

A hadműveletek célja a hadászati bombatámadások negyedik ütemének megfelelően a német- és magyarországi repülőgép-, mindenekelőtt vadászrepülőgép-, a golyóscsapágygyártás, továbbá a repülőterek, a közlekedési útvonalak, a kőolajipar rombolása, szétzúzása volt.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:

1944. április 13-án kora reggel dél-itáliai repülőterekről (Foggia, Bari, Brindisi) 567 bombázó és 228 kísérő vadászgép (P-38, P-47) szállt fel ismételten magyarországi célpontok ellen.

1944. április 13-án,egy csütörtöki napon, kedvező időjárásiviszonyok közepette a 15. AAF 535 nehézbombázója szállt fel a budapesti repülőterek, repülőgépgyárak ismételt, valamint a győri repülőgépgyár és a bródi vasútipályaudvar bombázására.

A támadást részletes légi felderítés előzte meg. A kötelék előtt néhány órával repülve pedig meteorológiai felderítőgépek pásztázták végig a célkitűzéseket.

A kora reggeli - inkább hajnali - órákban megtartott parancskihirdetésen az 5. wing B-17-es Bomber Group-ja (BG) parancsot kapott a győri Magyar Waggon és Gépgyár (ma: RÁBA) repülőgépgyára és a város pályaudvara bombázására 12.00-i kezdettel.

A 47. wing négy B-17-es BG-je a Ferihegyi-repülőtér, a 304. wing négy B- 24-es BG-je a tököli repülőtér és a 49., valamint 55. wingek BG-jei a Horthy-ligeti (Szigetszentmiklós) Dunai Repülőgépgyár RT. (később: Csepel Autógyár) rombolására készült 12-13 óra között.

A kötelékeket a 306. vadász wing (Fighter Wing) P-38- as „Lighting” és P-47 „Thunderbolt” kísérő vadászai biztosították, oltalmazták.

Hazánk ellen a nappali támadások során az amerikaiak B-17 „Flying Fortres” és B-24 „Liberator” (ezek voltak többségben) négymotoros nehézbombázókat.

A bombázó kötelékek Bosznia-Hercegovina felett vették fel a zárt harcrendet, a,,Bomberpulk Combat Box"-ot. Egy-egy „Combat Box”-ban általában egy-egy BG, de legalább két század repült együtt. A gépek szoros, zárt kötelékben repültek. Bombázáskor még jobban összezárkóztak.

Egy amerikai nehézbombázóban 10-12 db, 12,7 mm-es nehézgéppuska volt elhelyezve. Ezért egy „Bombat Box” szinte áthatolhatatlan tűzfüggönyt tudott maga köré vonni. Nagyon megkeserít***e a támadó magyar-német vadászgépek életét. Pilótáink mégis merészen és bátran támadták a gépeket.

A célterületet általában először gyorsjáratú gépek speciális célkijelölő bombákkal behatárolták. A célterület elérésekor, meghatározott parancsra legtöbbször, automatával indított sorozatvetéssel oldották a bombákat.

A B-24 bombázókba a következő csoportosításokban lehetett az AN-M bombákat elhelyezni: négy db 2000 fontos; nyolc db 1000 fontos; 12 db 500 fontos vagy 20 db 250 fontos. A mellékelt táblázaton olvashatók a tököli repülőtér, ellen bevetett bombák száma és paraméterei.

A 304. Wing – négy B–24-es Group – azt a feladatot kapta, hogy 12 óra 52 perckor rombolja szét »BUDAPEST/TÖKÖL« repülőteret, repülőtéri létesítményeket és az ott lévő repülőgépeket.

A 304. Wing 131 db B–24-ese Tököl repülőterének bombázását kapta feladatul. Hat B–24-es műszaki hiba miatt még saját terület felett, egy a célpont közeléből visszafordult.

A tököli repülőteret vadászkíséret nélkül támadó 304. Winget a célpont elérése előtt 15-20 perccel támadták meg a vadászgépek és a rombolók.

A Hermina Étteremnek is helyet adó szolgáltató ház helyén állt egykor a Bátki család vendéglője. A nyugalmazott rendőrből korcsmárossá váló családfő famíliája az épület udvarában házilag kialakított óvóhelyre húzódott vissza a támadás elől. Vesztükre azonban telitalálat érte a menedéknek gondolt pincét és a bent tartózkodók mind odavesztek.

Az egyik csatolt képen is olvasható, hogy 1944. április 13-án 13 órakor a tököli repülőteret támadó bombázók 100 és 120 fontos repesz és romboló bombákat dobtak le célpontjaikra.

Bátki József római katolikus állami rendőr, akkor még Markovics József néven 1923. október 27-én vette el feleségül a tököli születésű, de ekkor szintén Hermina-telepen élő református Süki Esztert.

Az ifjú pár külön püspöki engedéllyel kelhetett egybe a tököli katolikus templomban. A vőlegény Dunapentelén született 1897-ben és 1934-ben magyarosította nevét. Menyasszonyának (*1903) tehenész szülei eredetileg Kiskunlacházáról költöztek a már említett majorba.

A számukra végzetes napon a családfő, Bátki József, 17 éves József fia és 19 éves Ilona nevű leánya, annak férjével, Neszták Jánossal együtt a korcsmaként és vendéglőként is működő épületből az udvarban lévő pincébe menekültek.

Mint később kiderült, sajnos pont ez okozta a végzetüket, az alkalmi óvóhely telitalálatot kapott. A jókora bombatölcsér még akkor is figyelmeztetett évekkel a tragédia után a veszteségre, amikor már egykori otthonuk kápolna és plébánia lett.

Az 1960-s évek elején végbe ment funkcióváltást követően nevezték el a helyiek a telket Pap-kertnek.

Bátki József felesége, Süki Eszter túlélte a borzalmakat, további sorsáról egyenlőre nem sikerült kideríteni többet. Külön érdekesség, hogy József nevű bátyja rendőr törzsőrmesterként hunyt el Csepelen 1943-ban.

Ugyanitt szolgált férje is, akiről az alábbi híradást találtam 1930 augusztusából:

„Tornai János 36 éves munkás, aki már többízben volt büntetve és úgy a fővárosból, mint a környékbeli községekből ki van tiltva, pénteken délután Csepelen, a Fő utca 104. számú ház előtt összeveszett egy munkástársával.

Markovics József rendőrőrmester, mivel Tarnai botrányosan viselkedett, igazolásra szólította fel. Tarnai ekkor a rendőrre támadt, aki kénytelen volt kardját használni.

Markovics rendőrőrmester Tarnait baloldalt a fején megvágta kardjával. A mentők Tarnait elsősegélyben részesítették s mivel kórházi ápolásra nincs szükség, előállították a csepeli kapitányságra, ahol kihallgatása után letartóztatták.”

Béke poraikra…

21/03/2026

A régi magyar férfi hajviselet története:
Szabó János (*Kisgyalán, 1823) példáján keresztül.

A csatolt képeken látható Szabó János római katolikus vallású gazdaember 1823. július 2-án Kisgyalánban (Somogy vm.) született, Szabó András és Eskütt Erzsébet második gyermekeként.

Hét gyermeküket, 4 fiút és 3 leányt találtam az anyakönyvekben 1819 és 1833 között. Szabó János 1845. január 5-én nősült meg szülőfalujában, a szintén helybéli Széles Borbálát véve el nőül.

Az ő házasságukból 8 gyermek jött világra: 5 fiú és 3 leány. Közülük Katalin, Péter, János és József biztosan megélték a felnőttkort.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

A képeken látható Szabó János „földmíves” 1910. május 26-án hajnali 2 órakor „aggkori végkimerülés” következtében hunyt el, immár özvegyként. Felesége, Széles Erzsébet már Péter nevű fiúk 1898. évi menyegzőjét sem élhette meg.

Garay Ákos festőművész, néprajzi gyűjtő (1866-1952) a „régi magyar férfihajviseletre” irányuló kutatásai és gyűjtése a Kárpát-medence egészére kiterjedtek.

Egy 1911. évi tanulmányában számos konkrét példán keresztül mutatta be fényképekkel és grafikákkal illusztrálva ezt az ősi szokást. Én egy somogyi esetet ragadtam ki ebből.

Szabó Jánosról az alábbiakat jegyezte le Garay Ákos:

„Haját megzsírozva, középen hosszában elválasztja, végig le a nyakszirtig. Egyik-egyik felől a haját összefogva a füle mögé húzza, ott hármas fonással megfonja. Vége felé gallanyt — fekete fűzőt — fon bele, amivel a legvégét megköti.

Az egész fonásból csomót tekerget össze. A csomó a fül mögött lóg le, úgy hogy a fül felső részét eltakarja. Gombos hajnak nevezik. Viselik Somogy, Baranya, Vas, Zala megyékben, Tolna megyének pedig csak Somogy és Baranyával határos részein.

Baranyában bütyök és csimbók is a neve. Az ország egyéb vidékein nem viselik.

Magyarországon 1848-ban ment ki a szokásból a férfiak fonásos hajviselete, így mondják ezt az ország különböző vidékein egyaránt az öreg emberek. Addig a férfinép épp úgy hordta a haját, mint most az asszonyok.

Nem nyírta, hanem leeresztve, vagy befonva, vagy fürtbe sodorva viselte. Abban az időben már a fiúgyermek haját nem igen fonták be, csak a legénysorban, 16-17 éves korukban.

Voltak vidékek, ahol még 48 előtt a fiúgyermekek haját is befonták.
Huber János számadó juhász azt mondja, hogy az ő gyermekkorában, az úgynevezett belső Somogyban a kis fiúgyermekek haját is befonták, épp úgy mint a nagyokét. 48 előtt ő maga is viselte már a gombos hajat.

Azt mondja: „Ha rosszak voltunk az iskolában, a mester megfogta a fülünk mellett a gombot". Simon József sopron megyei szanyi származású juhászgazda azt mondja, hogy ő húsz éves koráig viselte a gomboshajat.

De egyszer, amikor elaludt, a czimborái levágták az egyik gombját, „mert akkor már igen kezdték elhagyni a régi viseletet". Azóta nem is viseli. Dunántúl szokás ez a mondás: „Lemetszem a gombodat!" Körülbelül ilyesmire vezethető vissza.

1848-ban azoknak, akik a honvédseregbe vagy nemzetőröknek álltak be, le kellett a hajukat vágatniok, egészen rövidre. Szemtanuk elmondása szerint, ahol megnyírták őket, a sok hajfürt, csimbók, sodrás garmadával feküdt a földön.

Voltak olyanok is, akik a levágott csimbókjaikat eltették, magukkal hordozták az egész hadjárat alatt, azután haza is hozták. Aki azután a hadjáratból hazakerült, többet nem igen hagyta hosszúra megnőni a haját.

Be nem fonta többet, vagy csak ritka esetben. De voltak azért ilyenek is, sőt még az 50-es években 10-12 évig katonáskodó emberek közt is találtam olyat, aki megszabadulva, újra megereszt***e a haját és viseli ma is a csimbókot.

Legtöbb csimbókos öregember van még Somogy megyében. Némely vidéken már egyáltalában nincs élő viselője.”

Forrás: neprajz.hu, Néprajzi értesítő (1911).
Kép: Rippl-Rónai József Múzeum (Gönyey Ébner Sándor)

18/03/2026

Paréj János (1902-1979) a Lánchíd hídmesterének története.

A csatolt képeken látható Paréj János 1902. november 7-én 16 órakor született a Veszprém vármegyei Dég községben az akkor 41 éves, hántai születésű idősebb Paréj János és a Várpalotáról származó Mereczei Julianna fiaként, evangélikus napszámos családban.

Ő maga 1935. január 21-én t***e át székhelyét a fővárosba, amikor is a Budapest Székesfőváros Gázművei nevű társaság alkalmazottja lett. Paréj János nyugalmazott hídmester 1979. január 12-én hunyt el.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

Fazekas Jánosról, Paréj János utódjáról 1996-ban készített a Népszabadság érdekes riportot, amely a hídmesteri teendőket is leírta:

„Télen nyolckor kezdi a munkanapját, amikor egy újságkihordónak már délután van, egy újságírónak viszont még éjszaka. Fazekas úr azért kezd nyolckor, mert ha előbb kezdene, nem látna semmit a sötétben, annak meg mi értelme lenne.

Fazekas úr, aki különben a Fővárosi Közterület-fenntartó Részvénytársaság alkalmazottja, idestova negyven éve minden reggel szépen végigjárja a hidat az egyik oldalán is, a másikon is, és megnézi, nem történt-e vele valami a múlt reggel óta, ami bajt okozhat. A hídmesternek ugyanis a baleset-megelőzés a legfontosabb feladata.

(…) nap mint nap végig nézi az úttestet, a gyalogjárdát, a lámpákat, a lánckamrákat, ellenőrzi a híd kilengését. Időnként a pillérek tetejére, a hengerszekérhez is felmászik, hogy megszemlélje, megfelelően tudnak-e benne mozogni a láncok.

(…) a hajléktalanok majdnem mindennap felnyomják valamelyik lánckamra ajtaját, meg hogy a huligánok időnként összetörik a lámpákat, a Lánchíd még mindig a legnyugodtabb híd a magyarok fővárosában.

Az Árpád és a Margit hídon például állandóan azon kell aggódniuk a hídmestereknek, hogy jajistenem, mindjárt megint belerohan egy autó a korlátba, itt viszont ettől nem kell félni, mert a korlátig csak tankkal tudnának eljutni, meg egyébként is, a két keskeny sávon már annak is örülnek az úrvezetők, ha kettesbe kapcsolhatnak.”

Azóta még egy alapos renováláson átesett Budapest első hídja és az autók már közlekedhetnek rajta keresztül át a Dunán, így az átkelő is jobban kímélve van. Vajon ki látja el napjainkban a hídmesteri teendőket?

Köszönöm a figyelmet és a megosztásokat!

15/03/2026

Kossuth szárnysegédjéből Lincoln tábornoka:
Asbóth Sándor (1811 – 1868) hősies életútja.

1810. december 21-én született Asbóth Sándor, vagy ahogy Amerikában ismerik, Alexander Asboth, aki az 1848-1849-es szabadságharcban alezredesként Kossuth Lajos szárnysegédje is volt.

Tábornokként az északiak seregében az amerikai polgárháborúban tűnt ki, amiért napjainkban is tisztelik és ápolják emlékét, nemcsak Magyarországon, hanem Argentínában és az Egyesült Államokban is.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése március 15-e alkalmából:

A szakirodalom sokszor tévesen 1811. december 18-ára teszi születése napját, de mint azt a mellékelt képen is látszik. Asbóth János Sándor 1810. december 21-én látta meg a napvilágot Keszthelyen.

Édesapja, Asbóth János, a helyi magyar mezőgazdasági tanintézet, a Georgikon tanára, majd 1801-től igazgatója volt. A soproni evangélikus líceum egykori diákja, a göttingeni egyetem teológus hallgatója, később a késmárki evangélikus líceumi tanára lett.

Asbóth János (*1768, Nemescsó) születését tekintve ahhoz a 18. századi protestáns nyugat-dunántúli kisnemesi értelmiségi réteghez tartozott, amelyik komolyabb vagyoni háttér hiányában csakis egyéni képességei, műveltsége révén remélhetett boldogulást.

Magyar nemességet a 18. század elején kapott a család, Asbóth Gergely személyére és fiainak leszármazására vonatkozó érvénnyel. Nemességüket 1715. június 28-án hirdették ki Sopron vármegye közgyűlésén.

Sándor az 1848-as szabadságharc kitörése után önként jelentkezett a honvéd hadseregbe. Mérnökkari tisztként vett részt a délvidéki harcokban. Hősiesen küzdött Szenttamás ostrománál, Kápolnánál és Nagysallónál.

1849 áprilisának végén a Honvédelmi Minisztérium táborkari osztályához vezényelték. Kossuth Lajos kormányzó elnök is fölfigyelt a szilárd jellemű, művelt Asbóth őrnagyra, s őt bízta meg a kormányzói hivatal katonai osztályának vezetésével.

1849. július 16-án alezredessé léptették elő. Kossuth Lajos szárnysegédjeként mindvégig kitartott szeretett kormányzója mellett. Amikor a lemondott Kossuth Arad várából Damjanich tábornok kocsiján elmenekült, Asbóth alezredes ült mellette.

Követte Kossuthot Vidinbe, a kisázsiai Kiutahiába, majd az amerikai Mississippi hajó fedélzetén az Egyesült Államokba hajózott számos emigránstársával. 1851. november 10-én New York-ban szálltak partra.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai kormány nem tesz kedvező lépéseket a magyar ügy érdekében, Asbóth Sándorvisszatért a mérnöki tervezőasztalhoz.

New Yorkban egy acélöntödét létesített (a korabeli leírások szerint saját újítása alapján), de vállalkozótársa megszökött az üzem tőkéjével. A balul végződött ipari vállalkozás után Asbóth nem veszít***e kedvét, mert mérnökként már nevet szerzett magának.

A város egyik tervező és kivitelező mérnöki állását nyilvános pályázat útján nyerte el, ott városrendezési és -fejlesztési terveken dolgozott, majd az amerikai polgárháború kitörésekor hadiszolgálatra jelentkezett.

1861-1865 között Lincoln hadseregében a háború egyik vezető parancsnoka volt, előbb dandártábornok, később pedig Florida és Kentucky katonai parancsnoka. Az amerikai polgárháborúban legalább 800-900 magyar emigráns fogott fegyvert —szinte kivétel nélkül az északiak oldalán.

1861-ben Frémont tábornok lett a Nyugat-Amerikában harcoló csapatok főparancsnoka. Vezérkarában és a „Frémont-testőrség” csapatában a következő magyar tisztek voltak:

Asbóth Sándor tábornok, vezérkari főnök, Fiala T. János ezredes, mérnökkari főnök, Wagner Gusztáv ezredes, tüzérségi parancsnok, Zágonyi Károly őrnagy, a testőrcsapat parancsnoka, Albert Anselm ezredes, Haskell Feonidas és Reményfy József századosok, mint hadsegédek.

Asbóth első sebesülését Pea Ridge-nél szerezte, amikor egy konföderációs muskétagolyó átfúrta a jobb karját, és eltörte azt.

További két sérülést szenvedett az 1864. szeptember 14-i, floridai Marianna-i csata során. Az első két helyen eltörte a bal karját, a második pedig a bal arccsontját szilánkosra zúzta.

A sebészek nem találták a golyót, így az beágyazódott az arcába. A seb károsította a szaglását, látását és hallását. Amikor az orvosok 1866-ban végre felfedezték a golyót, a makacs tábornok úgy döntött, elhalasztja a műtétet, és Argentínába hajózott, hogy elfogadja az amerikai követi posztot.

Ez a döntés az életébe került. „Régóta rokkant és sokat szenvedett” – jelent***e egy Buenos Aires-i tudósító 1868 januárjában bekövetkezett halála előtt.

A polgárháború befejezése után, 1866 márciusában, kinevezték az Egyesült Államok első argentínai és paraguayi követévé.

Állomáshelyének elfoglalása előtt, sebesülésének kezeltetésére, rövid időre Párizsba ment. 1866-ban megérkezett Argentínába, és az épp folyó dél-amerikai háborúban békét közvetített.

Egészségi állapota azonban egyre rosszabb lett, és két év múlva Buenos Airesben meghalt. Az argentin kormány nemzeti gyászt rendelt el temetésének napjára. A Buenos Aires-i angol ótemetőben helyezték örök nyugalomra.

A Standard ezt írta a szertartásról:

„A temetés szerdán, január 22-én ment végbe. A tetem a Buenos Aires-i protestáns egyházban tétetett le, honnan az elhunytnak végrendelete értelmében Washingtonba fog örök nyugalomra szállíttatni.

A tetem egy érckoporsóban volt elhelyezve, melyet ismét egy mahagónifából készült s ezüsttel ékített koporsó fedett.

E koporsót az Egyesült Államok zászlója, az elhunyt tábornok kardja, kalapja és egyéb jelvényei, egy babér- s egy fehér virágokból font cipruskoszorú díszíték.”

Földi maradványai 1990-ig pihentek az argentin fővárosban. 1990. október 23-án (az 1956-os magyar népfelkelés 34. évfordulóján) helyezték immár végső nyugalomra az arlingtoni nemzeti kegyhelyen, Washingtonban.

14/03/2026

13/03/2026

Péntek 13-a alkalmából – Hiedelmek Pogányszentpéterről.

„A vásárról hazahozott tehénhez leendő gazdaasszonya kihozza a legtöltöttebb vánkost, és azzal végig húzza a tehenet többször, hogy olyan szép kövér legyen.”

Legelőször is le szeretném szögezni, hogy jómagam egyáltalán nem vagyok babonás, gyorsan le is kopogtam.

A csatolt képet 1975-ben készít***e Knézy Judit. A Zala és Somogy vármegyék határán fekvő 470 lelket számláló falu hiedelemvilága ennél jóval színesebb és szerte ágazóbb volt.

A fenti babonaság mellett egy kis csokorral szeretném megidézni őseink hiedelemvilágát jól tudván, hogy ez a kifejezés napjainkra inkább negatív jelentéstartalommal bír.

Ugyanakkor eleink népi legendáinak, szokásainak ismerete közelebb vihet minket életük, felfogásuk jobb megismeréséhez is.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

Előbb egy nagyon érdekes történetet hoznék ide a Somogyvármegye napilap egy 1906. augusztusi számából:

„A babona áldozatai. Érdekes esetet ir tudósítónk Pogányszentpéterről. — Az eset nagymértékben megvilágítja az ottani lakosok babonaságát. Pogányszentpéter vidékén a múlt héten nem volt eső.

A tartós szárazság nagymértékben veszélyezt***e a termést és azért több polgár egy javasasszonyhoz fordult, aki szép összeg lefizetése után tudtukra adta, hogy hogyan idézhetnek elő esőt. Az esőcsináló recept a következő:

Egy sírdombról egy keresztet és három sarlóvágásnyi füvet kell több ifjú ártatlan leánynak egy mély kútba dobni három Miatyánk elmondása mellett éjjel 12 órakor. A falu leányai közül körülbelül tizenketten hajtották végre a vénasszony tanácsát.

Éjjel kimentek a temetőbe, elloptak egy sírdombról egy keresztet, melyet három sarlóvágásnyi füvel együtt bedobtak a község kútjába, miközben hangosan a Miatyánkot mondották. A leányok azonban rajtaveszt***ek az esőcsináláson.

A hangos imádkozás figyelmessé tett egy arra cirkáló csendőrjárőrt. A csendőrök kérdőre vonták a leányokat, hogy mit keresnek éjfélkor a kútnál. A leányok rémületükben elmondták, hogy esőt akarnak csinálni. Elmondták azt is, hogy miképpen.

A csendőrök erre azt a leányt, aki a keresztet a sírról ellopta és a kútba dobta, arra kényszerítették, hogy a vödörbe ülve leereszkedjék a kútba és a keresztet hozza föl.

A csendőrök aztán az összes leányokat följelentették lopás és kegyeletsértés címén a hatóságnál. Érdekes, hogy a leányok közül egyik sem árulta el a javasasszonyt, aki az esőcsináló tanácsot adta. Azt mondják, hogy azért nem mondják meg a nevét, mert akkor megrontaná őket.”

A boszorkány elvette a tej hasznát, vagy a tojásét. Ha pedig valaki lopni próbált az övéből, annak megkötötte a kezét, hogy nem tudott elmozdulni, csak akkor, ha ő megütötte háromszor mogyorófa vesszővel.

A boszorkány kutya, macska képében járt, vagy szarva volt, erről lehetett megismerni. Aki karácsony éjjel a templomban a maga készít***e lucaszékre állt, az megismerte, hogy ki a boszorkány, de kört kellett maga köré rajzolnia, hogy el ne pusztítsák.

A tejrontás ellen úgy védekeztek, hogy a tehén első tejével, a föcstejjel gyerekeket itattak meg, miközben szitán keresztül vízzel beszentőték őket, így hitük szerint nem fértek hozzá a rossz asszonyok.

A garabonciás hét foggal született gyerekből lett, akit 7 éves korában elvittek a garabonciások. „A garabonciás valamikó járt lenn a földön és mönt a faluba végig, kért a házaknál tejet.
Mögmonta annak, aki azt hazudta, hogy nincs, hogy mennyi fazékkal van, és mennyi van megaludva.

Aztán hallottam, hogy vót egy szógagyerek, azza összeűt a garabonciás beszélnyi a hűsre. A gyerök evötte a garabonciás könyvét, aki elalutt űve.

A gyerök addig óvasta, hogy egész fölemelkedtek a levegőbe. A garabonciás fölébredett, amint elvötte, úgy fordított egyet a lapon, s így lassan simán jöttek le, máskülönben leestek vóna." A garabonciás, ha megharagudott egy községre, jégesővel verte el a határát. A felhőben járt.

Lidérc (ludvérc) jótét lélök. Ha valaki nagyon sóvárog szerelmese után, azt meglátogatja kedvese képében a ludvérc és él vele férfival nőként, nővel férfiként.

A ludvérc alakja egyébként olyan, mint a nyomórúd, vagy rudazókötél, vagy fényes, mint az üstököscsillag. A szobába az ablakon vagy a kulcslyukon keresztül közlekedik.

Aki a lidérccel összekerül, annak teljesen elveszi az erejét, és az bele is hal. De el is lehet űzni, úgy, hogy a kulcslyukra annak, akihez jár, a gatyamazzag fűzőjét vagy szoknyafűzőjét tették, s mikor jött a ludvérc, azzal megkötözték, pipaszárdarabbal meglőtték, s akkor szenes tuskóvá lett. Vagy mikor megkötözték, tüzes vassal elverték, szemét kisütötték.

Házikígyó. A régiek elképzelése szerint minden háznál kell ilyennek lennie, mert védik a ház lakóit. Ha megölik a kígyót, meghal valaki a családból. Sárgás cifra színe volt, kissé hasonló a viperához és jellegzetes kígyó szagát is emlegették. A kút környékén szokott tartózkodni, némelyik nagyon megnőtt.

Kép: Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum. Néprajzi gyűjtemény. 13.101
Szöveg: Kanyar - Kerecsényi - Knézy: Fejezetek Pogányszentpéter történetéből (Somogyi Múzeum 12., 1967)

08/03/2026

Nőnap alkalmából – Egy '56-os hős nő tiszteletére:
Sponga Julianna élete (1937 – 1990)

„azt is tudjuk, hogy nőnek emlékezetét nyilvánosan nem igen szokták megünnepelni, hisz az ő emlékezetüknek leghűségesebb megőrzője a család, az ő láthatatlan hatásuk ott él nemzedékről nemzedékre a fiákban, a ház szellemében, de mégis lehetnek és vannak kivételek, amikor egy egész sereg ember természetesnek tartja, hogy egy-egy áldott életű nő emlékezetét felújítsa.” Dizseri Sándor

A francia Paris Matchban 1956. november 10-én megjelent, az újság Budapestre küldött tudósítóinak a „Les Héros de Budapest” (Budapesti hősök) című riportsorozatának nyitóképe.

A fényképet készítő amerikai származású, mindössze huszonhat éves Russ Melcher - a Paris Match szabadúszó fotósa - október 30-án reggel fél nyolckor találkozott a budapesti Múzeum körúton a párral, akikben a forradalom szimbólumát vélte felfedezni.

Balázs Eszternek egy év kutatómunkájába került, hogy a fiatal lány nyomára bukkanjon: Sponga Juliannának hívták, de mindenki csak Jutkaként ismerte.

Amikor a fotó készült, tizenkilenc éves volt, és szövőgyári munkás. Később azt is megtudtuk, hogy a forradalmat követően Svájcba menekült, majd Ausztráliában alapított családot.

Sponga Julianna 1937. október 29-én született Tatárszentgyörgyön, Budapesttől mintegy ötven kilométerre egy népes munkáscsalád egyedüli lánygyermekeként.

A főváros vonzáskörzetében mezőgazdasági munkákból élő család a háborút követően - sok sortársához hasonlóan - betelepedett Budapestre.

A korábbi életmódhoz kötődve és a csepeli kombinát kínálta munkalehetőség okán a család az akkor Budapest külvárosának számító soroksári Csendes utca 22., majd a csepeli Királyerdőn található Jegenye utca 32. szám alá költözött.

Jutka édesapját Sponga Istvánnak, édesanyját Tóth Erzsébetnek hívták. Sponga István a csepeli vasművek munkása volt. Sógornője és csepeli szomszédai, Taschlerék szerint erősen ivott, és gyakran eljárt a keze.

Édesanyja háztartásbeliként dolgozott. Jutkának három bátyja és egy öccse volt. Jutka hétéves korától kemény mezei munkát végzett egy soroksári bolgárkertészetben, majd később - a falvakból bevándorolt nők tömegéhez hasonlóan - ő is textilüzembe került, nevezetesen a soroksári Sortexbe.

Ugyanezeken a fényképeken jól látható, hogy Jutka alkarján tetoválást viselt, ez akkoriban nem ment ritkaságszámba a munkások között. A fennmaradt fotókon látható tetoválásait 17 és 18 éves kora között szerezte.

Férjével, a szintén magyar származású Steven Toth-tal is sikerült kapcsolatba lépnünk, tőle tudtuk meg, hogy Jutka 1990. május 27-én elhunyt torokrákban és - saját kérésére - a hamvait az óceánba szórták.

A Sponga házaspár jobban kötődött fiúgyermekeikhez) a tizenöt éves korától szövőnőként dolgozó Jutka szívesen kereste a csepeli „utcai srácok" társaságát.

A BVOP irattárában fennmaradt személyi kartonjai alapján tudjuk, hogy 15 és 17 éves kora között háromszor is letartóztatták „közveszélyes munkakerülésért", illetve „csavargásért".

Két ízben csak pár napig tartották fogva, a harmadik alkalommal azonban ítélet született ügyében: hat hónap börtönt szabtak ki rá, amelyből végül négy hónapot és tizenöt napot töltött a Markóban.

Az, hogy pontosan mi is történt Jutkával a nevezetes fotó készülését megelőző napokban, mi miatt döntött úgy, hogy csatlakozik a fegyveres felkelőkhöz, nem tudjuk - az élete fordulópontjához közvetlenül vezető események egyelőre még ismeretlenek előttünk.

Testvérei közül Károlyról tudható, hogy aktívan részt vett a csepeli harcokban, ugyanakkor a legidősebb, az erőszakszervezetben szolgáló bátyja a forradalom napjaiban is hűséges maradt a rendszerhez.

A sztálinista hatalom „csöndes asszimilációs politikájának" jegyében Jutka bátyjai 1953 körül Spongáról Solymosira magyarosították a nevüket.

A fotó keletkezésének napját követő legkorábbi adat november 4-ről származik: Jutka a második szovjet intervenció napján belekeveredett a VIII. kerületi fegyveres utcai harcokba.

Ekkor csatlakozott a ferencvárosi Vajdahunyad utcai csoporthoz, amelynek többek között Wittner Mária is tagja volt (Jutka ekkor megsebesült a vállán, ezért kórházba került).

A később Kanadába emigrált Jánoki László szerint - aki a csoport parancsnokhelyettesének volt a fivére - az ájult Jutkát csónakkal vitték át a Dunán. Gyalog, majd kamionnal jutottak el az osztrák határig.

November 9-én értek Eisenstadtba, itt találtak rá Jutkára az olasz Epoca magazin riporterei, Massimo Mauri és Maurizio de Biasi. Az Epoca-ban közölt, vele készített interjúban megemlítik, hogy a nevezetes fotón Jutka mellett látható fiatalembert Györgynek hívták, és meghalt a harcokban.

Jutka 1961-ben úgy döntött, elhagyja Svájcot, majd március 24-én az Oceania tengerjáróval Ausztráliába hajózott. Utazását egy svájci szervezet finanszírozta.

Még ez év októberében a melburne-i magyar klubban megismerkedett későbbi férjével, Steven Tothtal (Tóth Istvánnal), aki szintén '56-os menekült volt, de sorkatonai szolgálata miatt nem vett részt a forradalomban.

Két gyermekük megszületését követően Jutka nem vállalt munkát, mindvégig háztartásbeli maradt. 1972-ben ausztrál állampolgárságot szerzett, és családjával Melburne egyik külvárosában lakott.

Jutka levelezett a szüleivel, akik - férje szerint - lebeszélték a hazatérésről, mert féltek, hogy a Matchban közölt fotó alapján - amelyet utcai plakátokon véltek viszontlátni - a magyar rendőrség felismeri és felelősségre vonja.

Isten éltesse a Hölgyeket!

Árvai Tünde: Városanyák. Mozaikok a pécsi nők 19-20. századi történetéből - Pécsi mozaik 5. (Pécs, 2015)

Balázs Eszter, Sponga Julianna,az „ismeretlen ismerős”: egy világot járt 1956-os fénykép női szereplőjének sorsa. Palasik Mária - Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon (Budapest, 2005)

Casoar, Phil - Balázs Eszter: Budapest hősei (Budapest, 2016)

07/03/2026

Elő-nőnapi megemlékezés...
Az ország legidősebb gimnazistájának emlékére – In memoriam Fésüs Julianna… (1891-1967)

Nehéz elkezdenem. Hosszú és megrendítő olvasnivaló vár mindazokra, akik vállalják, de hiszem, hogy megéri. Fésüs Júlia megrázó erejű történetére jó 4-5 éve bukkantam, azóta néha előveszem.

Egyrészt okulásul, másrészt azért, mert életében szinte láthatatlan volt a társadalom számára, csak halála előtt néhány évvel irányult rá a jól megérdemelt figyelem.

Nem csodálkoznék rajta, ha kiderülne, soha nem köszöntötték volna fel nőnapon (sem). Így ezúton szeretném ezt is pótolni, Isten éltesse Juli nénit az angyalok között a nőnap alkalmából (is)!

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:

„1963. Február 13. Mester utca 60–62., a 72 éves Fésüs Júlia, a Fáy András Gimnázium esti tagozatának diákja füzetébe ír az egyik órán. Fotó: Bojár Sándor MTI.” – így szól a lényegre törő hivatkozás, de ki volt ő?

Amit találtam minden képzeletemet felülmúlta. Leginkább az a szikár, tőmondatos interjú fogott meg, amely a tragikus véget ért magányos élet sorsfordulóit is megörökít***e, Rövid, tömör mondatok, de annál mélyebb emberi tartalom és fájdalom sugárzik belőlük.

Röviden: a történet főszereplője 1891. március 22-én született a Partiumban, egy kis Arad vármegyei faluban Fakerten, Fésüs József és Török Zsuzsanna leányaként. Az akkor még magyar többségű település kisebbik, református közösségében.

Utolsó lakcíme Budapest XX. kerületében a Határ út 42. szám alatti ház egyik szobája volt. Megérdemelne egy emléktáblát.

Szülei eredetileg Gyulaváriból származtak, 9 gyermekük született. Az interjúban is említett nővére, Fésüs Mária, mint szobaleány 1911. május 28-án ment hozzá Erdősi József asztalos segédhez Budapest VIII. kerületében.

Élete nagyon szomorú véget ért: a nyugdíjas gimnazista hölgy 5 évvel a felvétel elkészültét követően talán épp szeretett iskolájából indult otthonába, amikor is a József körúton, a Baross utcai megállóban végzetes balesetet szenvedett.

A korabeli napilapok fekete krónika rovatai így számoltak be erről:

„Halálos villamosbalesettörtént a József körút és Baross utca kereszteződésénél levő villamos megállóban. L. I. 42 éves villamosvezető a 6-os szerelvényt korábban indította, indulás előtt nem zárta be az ajtókat és a felszálló Fésűs Julianna 76 éves nyugdíjas, budapesti lakos a kocsiról leesett és a helyszínen meghalt. A rendőrség L. I.-t őrizetbe vette.”
(Esti Hírlap, 1967. június 29.)

„JULI NÉNI - Hetvenkét éves az I. B. oszt. tan.

Hetvenkét éves. Macskaprémes, kopott télikabátot, fekete fejkendőt visel. Szeme apró, barna, nyílt, bizakodó, amilyen csak a gyermekek és a nagyon idős emberek szeme. Mintás gyékény szatyorja, amelyben tankönyveit, füzeteit tartja, az ölében.

Füzet, könyv egyébként előírásszerűén kék papírba kötve, vignettásan: Fésűs Julianna, Fáy András Gimnázium. I. B. oszt. tan.
Amíg lehívatták az osztályból, az igazgató elmondott róla egyet-mást. Évekkel ezelőtt, tanévkezdéskor megjelent a szomszédos általános iskolában: azt mondta, tanulni akar.

Ez volt sorrendben az ötödik iskola, ahol próbálkozott: itt befogadták.

Egyetlen óráról sem hiányzott, de már két hónap múlva lassúnak tartotta az előmenetelt, ezért összevonta az osztályokat: egyik nap az első, másik nap a hetedik osztályt látogatta, minden második héten pedig az ötödik és hatodik osztályt.

Bizonyítványt természetesen nem kapott, csak oklevelet — szám szerint hatot — példás szorgalmáért.

Most ősszel elhagyta az általános iskolát, gimnáziumba iratkozott Hetenként háromszor: hétfőn, szerdán és pénteken délután három órakor már az iskolában van, pedig az esti tagozaton csak öt órakor kezdődnek az órák.

Az első padban ül. Hűségesen leír mindent, amit a táblán lát, jelentkezik, felel.

A félévi beszámolón őt is kihívta a matematikatanár: „Juli néni, rajzolja be a háromszögbe a szögeket.” Rajzolta a szögeket; háromkampói kovácsszöget. „Jól van, Juli néni. Tud mást is rajzolni?” „Hát már hogyne tudnék, tanár úr...” Rajzolt két almafát.

— Tulajdonképpen mire jó ez? Juli néni és az iskola...
— Ha majd beszél vele, ön is megérti.

— Hol született, Juli néni?
— Fakerten, Arad megyében.
— Ott hány iskolát járt?
— Két elemit. (Nevet, a kisujját mutatja:) Eddig jutottam.
— Meddig?
— Az i betűig.— Miért csak két elemit járt?
— Dolgoztam.
— Hol?
— Nagyságos gróf Zsilinszkynél. Később Pécsre mentem szolgálni.
— Kihez?
— Az apácákhoz. Nem szerettem őket.
— Miért?
— Jekuba nővér kit***e a kosaramat a zárdából. Mert református voltam. Tizennégyben jöttem Pestre.
— Hová?
— A klinikára. Takarítottam, kiszolgáltam a betegeket.
— Mikor jött el a klinikáról?
— Tavaly.
— Mennyi a kegydíja?
— Kétszáznyolcvanforint.
— Férje volt, Juli néni?
— Nem.
—- Testvére?
— Húgom és néném van. De a nénémhez nem járok két éve.
— Miért?
— Lenéz, mert szegény vagyok. Pedig van nekem mit ennem. Könyvet is veszek.
— Mit?
— Két Petőfi is van. Kicsi és nagy.
— Hol vette?
— A boltban. A nagyot 100 forintért. A János vitézt szeretem.
— Hol lakik, Juli néni?
— A Határ úton. Egy szoba.
— Nem rossz egyedül?
— Nem. Szép szoba. Két ágy van benne.
— Miért kettő?
— Ha jönne valaki, legyen hol aludni.
— Jött már valaki?
— Nem.
— Napközben mit csinál, Juli néni?
— Írom a házi feladatot, tanulok.
— Mit szeret tanúim?
— Mindent. József Attilát. Mondjak verset?
— Igen.
— De szeretnék boldog lenni. (Csend.). Húsz fillérért kuglert venni. Jó ruhában járni-kelni. (Motyog.) Nem jut eszembe...
— Miért jó az iskola?
— Jó.
— Van valami állata?
— Nincs. Volt. Macska. Este, amikor az iskolából hazajöttem, a villamosmegállóban várt. Kivittem a Hűvösvölgybe.
— Miért?
— A szomszédok kiütötték az egyik szemét. Azt mondták, nem szabad macskát tartani.
— Szeretne másikat?
— Nem.
— Miért?
— Ne kelljen elengedni.
— Most már érti? - néz az igazgató.
— Értem.

Balogh László”
(Esti Hírlap, 1963. február 20.)

Béke poraira. Nyugodjon békében…