Profi Családfa, Bethlen Gábor Utca 4, Halásztelek (2026)

27/02/2026

A felvidéki Gúta temetőjében búcsúznak kitelepítésre váró magyar családok, rokonaik sírjaitól - 1946 szeptember.

80 éve írták alá csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményt.
Budapest, 1946. február 27.

Számomra a felvidéki Gúta községben 1946 szeptemberében készült felvétel örökíti meg legmegrázóbb módon azt a kegyetlen időszakot, amikor is a felvidéki magyarok jelentős részének el kellett hagyniuk őseik földjét.

A csatolt fénykép azt a pillanatot örökítette meg, amikor is a kitelepített családok még utoljára tiszteletüket tehették elhunyt családtagjaik síremlékei előtt.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:

Gúta község a második világháborút lezáró nagyhatalmi döntések által 1945-től ismét Csehszlovákiához került. 1947 kezdetén a falu 1767 magyar lakosát Csehországba deportálták.

Majd ezen év nyarától kezdődően további, megközelítőleg 2000 magyar lakosát erőszakkal Magyarországra telepítették át, elsősorban Mezőberénybe, Medgyesegyházára és Pitvarosra.

A háborút követő magyarellenes intézkedések hatására ezenkívül további 700 lakosa vált érintetté a reszlovakizáció embertelen folyamatában.

A kitelepített magyarság helyére Magyarországról önként áttelepülő szlovákok érkeztek. Azt szeretném ehhez hozzáfűzni, hogy erős agitáció hatására tették meg ezt. Több szlovákok lakta településen, így Békéscsabán és Szarvason is tüntettek ellene az érintett szlovák közösségek.

Mivel Potsdamban a nagyhatalmak (a Szovjetunió kivételével) nem támogatták a magyarok kitelepítését, a két állam a szovjetek nyomására kétoldalú tárgyalást kezdett a magyarok helyzetéről. 1945 decemberében a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János elvileg elfogadta a lakosságcserét, ám követelte a magyarok jogainak visszaadását is.

Mivel Csehszlovákia a csere mellett egyoldalú kitelepítést is kívánt, a megegyezés nem jött létre. Erre csak február végén került sor. Prága és Pozsony azt vélte és remélte, hogy Magyarországon több százezer szlovák él és jelentkezik majd; óriási csalódást keltett, hogy intenzív propagandájuk ellenére alig 73 000 főt sikerült toborozniuk.

A lakosságcsere végrehajtását Magyarország igyekezett szabotálni, illetve halogatni, így az csak 1947 tavaszán indult meg a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével.

Ennek keretében Magyarországról 73 000 fő települt Csehszlovákia területére, onnan viszont 91 000 főt telepítettek át. Csehszlovákia a békekonferencián kísérletet tett további 200 000 fő egyoldalú kitelepítésére, e törekvése azonban ismét a nyugati hatalmak ellenállása miatt kudarcba fulladt.

A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák–magyar határt.

Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre.

A szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal, s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött.

1946. május 15-ig 184 magyart minősítettek háborús bűnösnek Csehszlovákiában. 1946 végére — miután látták, hogy le kell mondaniuk az egyoldalú kitelepítésről — ez a szám 75 ezerre emelkedett. Azaz a komáromi járás magyar lakosságának több mint 30%-át, az ipolyságinak pedig több mint 20%-át háborús bűnösnek minősítették.

A kép forrása: Tilkovszky Loránt, Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai Kiadó. Debrecen 1998.
Szöveg: Bencsik Péter – Csehszlovákia története dokumentumokban (Budapest, 2016).
História 1996/7. szám
Kisebbségkutatás 2007/3. szám
doksi.net

25/02/2026

Február 25. - A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

Mlecsenkov Georgiev Trifon kertészete - Halásztelek 1950 körül

Az egykori szovjet blokk területén nincsen olyan család, amelyet nem érintette valamilyen embertelen formában a kommunizmus utópisztikus ideológiájának barbár megvalósulása. Amint épp azon töprengtem, hogy milyen formában emlékezzek meg az áldozatokról, rá kellett döbbenjek, hogy ehhez nem kell messzire menjek.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése.

Az én személyes áldozatom az apai nagyapám, Mlecsenkov Georgiev Trifon, akivel a téeszesítés és egy kegyetlen koncepciós per miatt sohasem találkoztam.

1904. szeptember 22-én látta meg a napvilágot a jelentős kertész központnak számító Veliko Tarnovo megyében, egy Polikraiste nevű kis faluban Mlecsenkov Trifonov Georgi és Kocseva Todora gyermekeként.

A csatolt képen balról a második a nagyapám, harmadik a magyar származású nagymamám, Horváth Terézia (1914-1990)

Jobbról a második pedig dédapám. A kép halásztelki kertészetükben készült a II. világháború után. Ekkor még nem sejthették, hogy milyen, az életüket alapjaiban megrengető megpróbáltatások várnak rájuk.

1953. december 22-án a háttérben látható házban a belügyi szervek házkutatást tartottak. Egy stróman elhitette a magyarországi bolgárokkal, hogy a pengőhöz hasonlóan a forint is tönkre fog menni és rávette őket. hogy vásároljanak tőle aranyat és/vagy devizát.

A megijedt emberek féltve kemény munkával megszerzett pénzüket ráálltak erre és ez lett a vesztük. Ez már kellő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy mint a népgazdaság ellenségeit 1954. július 17-án Budapesten perbe fogták tehát nagyapámat. Rajta kívül még 110 vádlottja volt a büntetőpernek, ebből 8 Halásztelekről.

Nagyapámmal kapcsolatban ez volt olvasható a periratban:

"Mlecsenkov Georgiev Trifon 1927 óta él Magyarországon és 1935 óta önálló kertész 5 holdnyi bérelt ingatlanon. Családja is Magyarországon él, mivel felesége magyar nemzetiségű. 1. r. Halmos Lipóttól vádlott 1950-ben 20 drb. 20 lirás érmét vásárolt darabonkénti 600 forintos áron.

Ezeket az érméket, melyeknek beváltási értéke 1531 forint 20 fillér, a nála 1953. december 22-én megtartott házkutatásig tartotta birtokában.”

A perrel részletesebben foglalkozó tanulmányom ezen a linken olvasható a 79. oldaltól:

https://www.bolgarok.hu/fileadmin/pdf/haemus/haemus_2022-01_WEB.pdf?fbclid=IwY2xjawQLbxxleHRuA2FlbQIxMABicmlkETFRQTI5ZjVoZFlFZmRUbHd6c3J0YwZhcHBfaWQQMjIyMDM5MTc4ODIwMDg5MgABHjTTw6Cl6_NCuIo6rTCCyX13qyjLid5AMTkOJQUB5fVD8PRCleBunRMfqEUE_aem_WEUKl_oGaQlT-ijyAaEw_Q

A vád arannyal való üzérkedés, illetve deviza bűncselekmény volt. A második világháborút követően hosszú ideig állami monopólium volt bármilyen aranynemű vagy deviza birtoklása, azt csak az MNB engedélyével lehetett vásárolni.

Röviden összefoglalva, részben a kollektivizálás következtében a magyarországi bolgárkertészek elvesztették egzisztenciájuk alapjait, miután felszámolták a több száz évig hatékonyan működő, a termeléstől az értékesítésig mindent egyben fogó mezőgazdasági üzemeiket.

Ahány érintett volt, annyi reakcióval találkoztam a történet feldolgozásakor. Volt, aki börtönbe ment, mások bujkáltak vagy a téeszbe lettek kényszerítve.

A fővárosi és kormányzati vezetés látva a budapesti és országos ellátási nehézségeket a 60-as években enyhített a korlátozásokon és ismét aránylag zavartalanul működhettek a bolgárkertészetek Magyarországon.

Nagyapám 1959. március 17-én hunyt el 2 kiskorú és 2 nagykorú gyermeket hagyva hátra. Drága nagymamámnak kilátástalansággal és mérhetetlen szegénységgel kellett megküzdenie, nem is beszélve a lelki szenvedésről.

Nagyobb perspektívából nézve a magyarországi civil, egyházi és oktatási szervezetek és intézmények elvesztették önállóságukat. Egészen eddig Budapest mellett Miskolcon és Pécsett rendelkeztek egyesülettel, iskolával és templommal, a fővárosban pedig művelődési házzal is.

Mindegyiket a saját pénzükből építették fel és tartották fenn. Legfeljebb a telkeket kapták ajándékba a budapesti templom és a művelődési ház esetében.

Ezt követően szervezeteik elvesztették autonómiájukat, be kellett, hogy tagozódjanak a pártállami szatellit szervezetek közé. Minden tőlük telhetőt megtettek ezután is, amit a bolgár állam és a budapesti bolgár nagykövetség engedélyezett.

Intézményeik ezután csak a fővárosban működhettek. A pécsi kápolnát például tsz raktárként „hasznosították.”

Ahogyan hasonló emléknapokon mondani szoktuk: soha többet! Feltárva ezt a fájdalmas történetet értettem meg, hogy miért lettem történész és családfakutató…

20/02/2026

„Mindent visszaküldtek. De hol maradt az én papám?”
Hadiárva édesapja hagyatékával (1915).

A kortársak Nagy Háborúként aposztrofált és azóta már sajnos bőven felül- illetve alulmúlt (nézőpont kérdése) első világégés idejéből ránk maradt fotográfiák közül számomra ez az egyik leginkább kifejező.

Kifejezi azt az űrt és veszteséget, amely semmivel sem pótolható. Nagysurányi Surányi Yvonne „Az Érdekes Ujság” pályázatára küldte be e felvételt 1915 nyarán. A korabeli sajtóorgánum azonban nem foglalta magában azt, hogy ki látható a fényképen.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

Ki az a kisfiú, aki a nagyhatalmak önző vetélkedése miatt meg lett fosztva édesapjától? Segítségemre voltak azonban másodlagos kútfők. Például Kempelen Béla sokak által használt „Magyar nemes családok” című alapműve.

Ebben a következő olvasható a familiáról:

„Előnév adományozása – régi nemességének épségben tartása mellett – 1899 okt. 15. Surányi Ferencz vezérőrnagy és Surányi Imre posta- és távfelügyelő részére. Surányi Ferencz ny. altábornagy 1909. ápr. 24. a bárói méltóságra emeltetett.”

A fotóművészetnek is hódoló Yvonne nagysurányi Surányi Imre posta- és távirda felügyelő unokája volt. Ez a Nyíregyházán 1932. június 26-án életének 80. évében elhunyt „a régi Nyíregyháza dédelgetett Imre bácsija” nekrológjából tudható, amiben unokaként lett említve.

Egy lépéssel tehát előrébb jutottunk a megfejtéshez. Majd ezután a „Nyírvidék” című vármegyei napilapban az alábbi híradásra bukkantam:

„Hősi halál. Rövid, hivatalos távirat jelentette, hogy nagysurányi Surányi Endre (máshol András – ML) trencséni honvéd százados, a galíciai harctéren elesett.

A fiatal, 33 éves hősi halált halt százados fia Surányi Imrének, akinek fájdalmában részvéttel osztozik az egész város társadalma.”

Portréját a kisfiát ábrázoló felvételre szerkesztve láthatják.

A Nagy Háború című blog az alábbi tudnivalókat foglalta össze róla:

„Nagysurányi Surányi András (Endre): Ludovikát végzett, 1899 augusztusában avatták fel zászlósnak a kassai 9. honvéd gyalogezredhez. 1900 októberében előléptették hadnaggyá, novemberben pedig áthelyezték a zágrábi 25. honvéd gyalogezredhez, majd 1903 novemberében a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredhez került.

Az incidens után még 1905 decemberében áthelyezték a debreceni 3. honvéd gyalogezredhez, ahol 1906 májusában előléptették főhadnaggyá. 1910-ben áthelyezték a trencséni 15. honvéd gyalogezredhez, itt 1913 májusában előléptették századossá.

1914. augusztus 26-án, egy Tarnow melletti ütközetben, miközben századát rohamra vezette hősi halált halt.”

Ő császári és apostoli királyi Felsége a 15. gyalogezredbeli századosnak posztumusz a hadidíszítményes 3. osztályú Vaskorona-rendet. Abban nem vagyok biztos, hogy a kisfiú kezében is ez látható.

Na de mi is volt az a bizonyos incidens? A Kossuth-nóta affér néven elhíresült függelemsértés 1905. október 4-én történt meg a nagyváradi Pannónia szálló kávéházában, ahol is négy honvédtiszt, Padits Ferenc, Surányi Endre, Kálló István és Fabinyi Elek korabeli beszámolók szerint egy cigányzenekarral elhúzatták a Kossuth-nótát.

Nagysurányi Surányi Endre ezért feletteseitől 30 nap laktanyafogság szankcióban részesült.

Nagysurányi Surányi Endre szülei, a református felekezethez tartozó Surányi Imre és a római katolikus Holmberg Alojzia 1880-ban Nagyváradon keltek egybe. Endre elsőszülőtt fiúk volt és 1911. szeptember 24-én Trencsénben a piarista templomban vette el nőül Barényi Sárát.

Barényi Sára Karolina Paulina Zsuzsanna 1893. október 23-án született tősgyökeres trencséni római katolikus családban Barényi János és Paggi Mária leányaként. Édesapja latin nyelven bejegyzett foglalkozását (ceroplasta) gyertyaöntőként és mézeskalácsosként is lehet fordítani.

Barényi Sára első férje halálát követően néhány év múlva Nagy Lajos felesége lett és több cikket is írt a korabeli újságokban. Ő volt egyébként nagysurányi Surányi Endre második menyasszonya.

1906-ban még főhadnagyként Irénkét, Somogyi Jenő szilágysomlyói gimnáziumi tanár leányát jegyezte el Zilahon.

Végezetül: a képen látható kisfiú keresztneve sem nagyapja 1932-es, sem nagyanyja, Holmberg Lujza halotti értesítőjében sem olvasható külön.

Ha Olvasóim közül valaki megtalálja, megköszönöm, ha hozzászólásban, vagy privát üzenetben megírja.

A családi hovatartozása és édesapja tragédiája mindenesetre azonosításra került.

Köszönöm figyelmüket és a megosztásokat!

14/02/2026

Főúri esküvő Abonyban – 1895. április 29.
Pongrácz Aladár huszárkapitány és Antos Anna menyegzője.

Kutatásom kiindulópontja ebben az esetben a „Czegléd és Vidéke” című regionális napilap 1895. május 5-i tudósítása volt.

„Főúri esküvő. Abonyban a múlt hó 29-én esküdött örök hűséget Pongrácz Aladár csász. kir. kamarás és huszárkapitány Antos Anna kisasszonynak Antos János ref. egyházkerületi főgondnok és báró Radák Kata át hölgy bájos leányának.

Az esketést Szántó Elek abonyi ev. ref. lelkész végezte igen szép beszéddel. Násznagyok voltak a mennyasszonyrészéről: Nagy János budapesti állami főmérnök, a vőlegény részéről báró Vécsey Béla cs. kir. kamarás, huszár kapitány.

Koszorús leányok voltak: Antos Mariska, gróf Bethlen Klára és Éva, Nagy Teréz és Emma kisasszonyok. Esküvő után az ujpár nászútra indult.”

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

A római katolikus Hont és Trencsén vármegyei köznemesi családból származó 35 esztendős vőlegény a történelmi Hont vármegyéhez tartozó Egeg (szlovákul Hokovce) mellett található Királyfia településen született szentmiklósi és óvári Pongrácz István cs. és kir. tábornok és kamarás és Pákozdy Róza fiaként.

A 28 éves menyasszony abonyi kúriájában élő református földbirtokos családban jött világra sepsirétyi Antos János és báró Radák Katalin leányaként, ahogyan a fenti szövegben is olvashattuk.

A köznemesi, bárói és grófi ággal is büszkélkedő Pongrácz család köznemesi ágát Pongrácz Pongrác bajmóci kapitánytól és annak feleségétől, Majtényi Margittól eredeztetik.

Pongrácz István (1821-1900) császári főhadnagyként csatlakozott az 1848/49. évi szabadságharchoz. A tavaszi hadjárat hatvani ütközetében súlyosan megsebesült és őrnaggyá léptették elő.

A kapituláció Temes vármegyében, Görgey Nagysándor hadtestében érte, ahol még részt vett a vingai csatában is.

A világosi fegyverletételt követően az aradi várba hurcolták. Előbb halálra ítélték, majd kegyelemmel 10 év fogságra változtatták azt. Három év után szabadlábra helyezték és hazatérhetett szülőföldjére, Felsőtúrra. 1857-ben nősült meg.

1871-ben alezredesként az ipolysági féldandár parancsokságával bízták meg, majd Nagyváradra helyezték át. 1879-es nyugalomba vonulásakor kapta meg a tábornoki rendfokozatot.

1879-es nyugállományba vonulása után hadtudományokkal és kertészkedéssel foglalkozott. Emlékiratainak összeállítása során érte a halál Esztergomban. Katonai tiszteletadás mellett vitték földi maradványait a Mária Valéria hídig.

Antos János 1819-ben született, a másik rétyi primori rendi család tagjaként. Családjaink egykori házasságok révén kerültek rokoni viszonyba. A Nagyenyedi Bethlen Kollégium növendéke volt, idös Szász Károly tanítványa.

Jogot végzett, katona lett, 1842-ben hadnagy. A szabadságharc alezredeseként Aradon 6 év várfogságot szenvedett. Abonyban telepedett le feleségével, báró Radák Katalinnal. A kecskeméti református egyházmegyének negyven éven át gondnoka volt.

Pongrácz Aladár „nyugállománybéli alezredes” 74 évesen, 1933. április 11-én hunyt el Budapesten, a Terézvárosban. Özvegye mellett két leánya, Katinka és Daisy, illetve fivére, Elemér kísérte el utolsó útjára a Farkasréti temetőben.

Felesége 1942-ben követte őt az Örök Világosságba.

Köszönöm figyelmét és a megosztásokat!

Kép forrása: Gerő András - Jalsovszky Katalin - Tomsics Emőke: Volt egyszer egy Magyarország (Budapest, 1996).

13/02/2026

A busójárás (Poklade) története Mohácson.
(Dátumok a képek mellett)

A magyarországi sokácok érdekes módon és nem érdemtelenül immár Hungarikummá nemesedett termékenységvarázsló, télbúcsúztató és egyben tavaszköszöntő hagyománya a közismert néven busójárás:

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

A nagyböjt előtti három utolsó farsangi nap (poklada) a busók ideje. Régebben farsang utolsó csütörtökjén (mali poklada) a gyermekek öltöztek maskarába (tehát famaszkot nem viseltek).

Ma már tudjuk, hogy Mohácson kívül Darázson, Izsépen, Dályokon és Marokon, a Bács megyei Hercegszántón és Béregen is volt busójárás.

Emellett igen széles körből (Torjánc, Benge és Kásád a Dráva mellett; Szemely, Kozármisleny, Pécsudvard, Szalánta, Németi és Lothárd) sikerült kimutatni a busó szót, mint a disznótorokat meglátogató álruhás-álarcos személyek megjelölését.

Nagyjából ugyanezen a területen van meg a farsang jelölésére a poklada szó is, amelyet Csalog átöltözés, átváltozás, újjászületéseként értelmez, s amely nemcsak farsangot jelent, hanem a busójárás sokác neve is. (A busójárás kifejezés a szakirodalomból került az irodalmi nyelvbe, s onnan a mohácsi népnyelvbe.)

Fontos lenne annak a kérdésnek eldöntése is, hogy mióta él ez a szokás, mert bár az egyes elemek ősrégiek, magára a busójárásra csak a XVIII. század végétől vannak adataink.

Az 1783-as mohácsi Canonica Visitatio (egyházlátogatás) feljegyzései között találkozunk először a farsangi átöltözés, zenés felvonulás elítélésével, de maszkviselésről és a busójárás egyéb jellemzőiről itt nem esik szó.

A szokás egyik első krónikása Tarnai Károly így ír róla 1896-ban: „A farsang utolsó napjain Mohácson látható „búsó-járás“ különösen kedvelt ősi szokáson alapszik. Mohács a mondott három napon át fenekestül föl van fordulva.

Minden utczában hangzik a búsó kolompja, tülkölése, ordítása, mely főleg a „báú“ szónak borzalmas hangoztatásából áll. Nincs a napnak, vagy az éjszakának az az órája, melyben a búsót látni, vagy hallani ne lehetne.

Legkedveltebb gyülekező helyük mégis a búsóknak a sokacz városrészben levő egyetlen nagyobb térség, melyet a sokaczok ,,kólistye“-nek, vagy „leginká“-nak neveznek.

Száz és száz búsó itt összegyűl különösen a délutáni órákban. Minden utcza csak úgy ömleszti a busót a mondott térségre. A nép természetesen szintén ide tódul. Van aztán itt tülkölés, táncz (kóló) dudaszó mellett; otrombánál otrombább tréfa, duhajkodás, suhánczkodás, ordítás, gyereklárma, asszonysivalkodás.

Bizony nem valami esztétikailag szép ez a farsangi mulatság. Maga a búsó nagyon visszataszító külsejű. Fejére szőrére fordított báránybőrt húz, mely az arczot eltakaró álarczot tartja.

Az álarcz pedig, mely fából van faragva, borzalmas pofát mutat és többnyire vörösre van festve. A fogak vigyorognak a feketére mázolt óriási száj üregekben.

Egy fog rendesen ki van ütve, minthogy a búsó annak a helyén dugja szájába bűzös kapadohánytól illatozó rövidszárú pipáját.

A további kosztüm áll pedig egy szintén szőrére fordított ködmenyből, melyet a derékon egy, a jószágtartásnál használt széles szíj tart össze és erre a szíjra elül a közepén egy marhakolomp van lóggatva, melyet a búsó, különösen ha valakit ijesztgetni akar, borzalmasan szokott rázni.

A búsó ritkán hord kifordított nadrágot, legtöbbnyire gatyát, mely a csizma fölött szalaggal van összekötve. Kezében fabuzogányt tart, vagy valami döglött állatot, vállán pedig az óriási tülköt.

A búsó nagy előszeretettel fetreng a sárban, pocsolyában, az utczaárkok vizében, legyen bár akármily hideg s jobban örül a durva tömeg és az utczagyerekek röhögésének, mint akármily színész az ő színpadi dicsőségének.

Mulatságát képezi továbbá ennek a szörnyű álarezosnak, ha a menyecskéket és lányokat a tömeg pajzán röhögése közt szemérmetlenül összefogdossa és megcsípkedi. A sokacznő bevallott udvarlójától ezt a nyilvános merényletet egyenesen elvárja, mert abban látja a valódi hajlam nyilvánítását.

Ezt csak épúgy várja, mint azt, hogy a búsónak öltözött „kedves“ a tükrökkel s festett czirádákkal ékesített „abromeniczát“ (vizhordó) ajándékozzon neki a farsang ez ünnepén.

A búsó nagy kedvteléssel hajszolja a fiúgyermekeket is, kik csapatosan vesznek körül egy-egy fürgébb, játszani kész búsót. Ki aztán hamuval telt zsákkal, döglött állat testével szokta pufogatni a rakonczátlan gyerekhadat.

Három nap és három éjjelen át tart ez a durva mulatság, melyet bízvást orgiának is lehet nevezni. A hatóságok, az iskola és pap hasztalan akarják elszoktatni a sokacz-népet ettől a vad szokástól. Semminek sincs foganatja, de a legkevesebb sem.

Ma épen úgy folyik le ez a farsangi czéczó, mint talán száz évekkel ezelőtt, a legdurvább középkorban. Csaknem biztosan állíthatni ugyanis, hogy ez a szokás igen régi; a középkori íz nagyon is kiérzik belőle.

Mohácson az a néphit, hogy a búsók kergették ki a törököket a városból. Büszkén emlegeti is azt minden sokacz. Nem is enged ebből a szokásából semmit a sokacz-nép, amely különben is ragaszkodik ősei szokásaihoz.

Az ötvenes években zsandárszuronyokkal akarták a búsokat, szétkergetni — a Bach-korszak ugyanis nagyon tartott minden csoportosulástól, hát még ilyen ördögképű gyülevész hadtól! —közéjük is lőttek, emberhalál is történt; de azért a búsó nem pusztult ki.”

Busónak csak a faálarcos alakoskodókat tekinthetjük, akiket a sokácok is így neveznek, ezeket kísérik a jankelék, akiknek szerepe az, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket, a busóktól.

Hamuval, (régen, ritkán) liszttel töltött zsákjaikkal püfölték az alkalmatlankodó, őket csúfoló gyerekhadat, akiknek száján napjainkban is unos-untalan felhangzik a bosszantónak szánt kiáltás: Jankele grí, kell-e nokedli?!

A többi résztvevőt, a lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jellegű alakokat maskarának nevezik Mohácson.

Mint minden valamire való féktelen népünnepély ez sem volt mentes az attrocitásoktól. A Mohács és Vidéke napilap így számol be az 1893. évi pokladéról:

„Az idei busójárás, a mohácsi nép egy részének ez a különleges farsangi mulatsága, sem múlt el vérontás nélkül. Ugyanis húshagyó kedden délután két óra tájban Kovács Illés, Kovács György és Simics Marton busóknak felöltözve járkálták a busó téren.

Itt összetalálkoztak szintén busóknak öltözött Balatinácz Péter, Perovics András és Balatinácz Antallal; az utóbbiak az előbbieket megtámadták és formális verekedést kezdettek.

Többen közülök kisebb sérülést szenvedtek, de Balatinácz Péter oly hatalmas ütést kapott a fejére, hogy gyógyulása 3—4 hétig fog tartani. Az esetet feljelentették a járásbíróságnak.”

Várady Ferenc (Szerk), Baranya múltja és jelene 1. (Pécs, 1896)
Mándoki László: Busójárás Mohácson (Pécs, 1963)

12/02/2026

Egyiptomi csecsemő született az Angol Parkban.
Mustafa Angol Budapest világra jövetele – 1911. június 4.

1911. június 4-én született a Vidám Park elődjeként működő Angol Parkban az 50 éves Abou Riche Jarag mutatványos és 20 éves felesége, Nabawia fia, Mustafa Angol Budapest néven. De vajon mi is állhat a szokatlan bejegyzés mögött.

A www.proficsaladfa.hu ajánlásával.

A csatolt képen x-el a büszke apa lett megjelölve, mellette áll a csöppséggel kezében Kovács Andrásné szülésznő. Az anyakönyvi bejegyzés kairói illetőségűként rögzítette a szülőket, a „Budapesti Hírlap” már Kartúmról számolt be a származási helyet illetően.

„Az Ujság” című napilap 1911. június 9-i számában egy apró cikk tudatta, hogy „néger született” Budapesten, aki még fel is vette fővárosunk és születési helyének nevét is.

A tudósításban az apa Efrajum Buris, míg harmadik (más források szerint hetedik) neje Abunaja néven lett bemutatva.

Az orgánum beszámol a „mohamedán keresztelő” megtartásáról is, némi tájékozatlanságról is tanúbizonyságot téve. A „szerecsen keresztelő” június 10-én délután 4 órakor lett megtartva.

Az anyakönyvi bejegyzés szerint „az atya Cairo illetőségű török alattvaló” volt. A születést az anyakönyvvezető előtt június 23-án bejelentő Kovács Andrásné bába a Hungária körút 57. szám alatti házban lakott ekkor.

A Meinhardt testvérek 1911 tavaszán vették át az Angol Park üzemeltetését és azon nyomban fejlesztésekbe fogtak.

Megépítették a később Amerikai magasvasútként emlegetett Tobogant és a Csodakereket is. Mindez 1911. május 15-én egy újabb attrakcióval, az „egyiptomi szudáni” faluval bővült.

A „Nílus országának egzotikus lakói” által benépesített mini-településen élők népviseletben kápráztatták el szokásaikkal, zenéikkel és táncaikkal a nagyérdeműt.

A közvetlenül a kijárat mellett kialakított látványosság a „Színházi Élet” ajánlása szerint: „Legújabb szenzáció, Japánkert és Szenegali néger falu, nyugat Afrika népe, 100 személy. Férfiak, asszonyok, gyermekek, szokásos vallások bemutatása.”

Egy hónappal az átadást követően nagyon magas látogatottságról írtak a lapok. Az ugyanitt megnyitott „Alpesi falu” ellenpontozta. Az egyiptomi falu végül 1914-ben szűnt meg.

11/02/2026

Női utcaseprő gyermekével - egy ismert felvétel háttere.
Budapest VIII. kerület, Rákóczi tér – 1914. augusztus 15.

A képet Müllner János (1870-1925) készítette a Rákóczi téren, szemben a Németh (ma: Bacsó Béla) utca torkolata látható. A felvétel az I. világháború kitörése utáni mozgósítás idején, 1914. augusztus 15-én készült.

A felvétel nem véletlenül készült ebben az időszakban. Mindig szeretek utánajárni a Facebook bugyraiban kedveltté váló fotók történeti hátterének. A „Pesti Napló” című napilap 1914. augusztus 6-i száma ezügyben hasznos információkkal szolgált:

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

„A mozgósítás folytán bevonult az utcaseprők hatvan százaléka is, és a lovak jórészét elvitték a locsolókocsik elől. Az utcán táborozó katonák és a konyhák szinte megkettőzik az eltakarítani valót és így a köztisztasági hivatal nem győzi a munkát, mert nincs ember, nincs ló, sőt a port rögzítő olaj sem érkezik Galíciából. Hogy a bajon valahogy segíteni lehessen, női utcaseprőkkel próbálkoznak meg.

A dolognak kettős haszna lehet, mert az asszonyok munkájával egy kis pénz is juthat a mozgósítottak családjának. Szerdán reggel kezdődött meg az asszonyok próbaseprése a Józsefvárosban.

A Körút és Kun utca közti részen nőket osztottak be az utcaseprők mellé. Napi bérük két korona ötven fillér. Ha bírják a munkát, csütörtökön már kétszázötven előjegyzett nőt alkalmaznak.”

Mint arra több forrás is utal, sokszor a hadbavonult családfők „hivatalát” vették át a hátramaradt asszonyok, akik felvigyázó hiányában kénytelenek voltak magukkal vinni gyermekeiket is, mint a jelen képen is látható.

1914 januárjában az akkor még zömmel férfiakat foglalkoztató ágazat összetételét illetően közölt érdekes információkat a „Nemzeti Iskola” című orgánum:

„A főváros 1091 utcaseprője közül 256 nem tud írni-olvasni. Csak olvasni 16 tud. A 256 analfabéta közül 170 román anyanyelvű, akik magyarul igen keveset tudnak.

Ezek részére az Országos Népoktató Egyesület külön analfabéta s egyben magyarosító tanfolyamokat szervez, amelyek vezetésével olyan fővárosi tanerőket óhajt megbízni, akik a román nyelvet valamennyire is beszélik.”

Ugyanebben az időszakban nyers vitorlavászonból készült esőköpönyeget szerzett be a főváros az utcaseprők számára.

A női utcaseprők 1911 októberében jelentek meg először Budapest utcáin. A kösztisztasági vállalat ekkor 2 korona napszámot fizetett nekik.

„Ha elmennek a férfiak” című képes összeállításában „Az Érdekes Ujság” igazán plasztikusan megvilágította a jelenség hátterét, amely korántsem csupán az utcaseprők között bontakozott ki:

„A háború meglátszik Budapest utcán is. A mi fővárosunk ugyan nagyszerűen megállta helyét a háborús időkben és példát adott arról, hogyan kell viselkedni a polgárságnak nehéz viszonyok között, a háború azonban természetszerűleg meglátszik a főváros utcáin is.

A háborúba ment férfiak munkájának egy részét az itthon maradt nők pótolják. Van már női kocsisunk, női utcaseprőnk, női villamos kalauzunk, a propeller állomásnál nő pótolja a férfi jegyszedőt és iparospályákon is sok a női alkalmazott.”

Két konkrét nevet találtam a korabeli újságokban: Kövér Juliska 28 éves utcaseprőnő 1919 novemberében hunyt el a Régiposta utca 11. számú házban.

A másik Dinker Erzsébet, akit 44 évesen, az Akácfa és a Wesselényi utca sarkán Fülöp István 16 éves községi kocsis gázolt el. Súlyos sérülésekkel a Rókus-kórházba vitték be.

Köszönöm a figyelmet és a megosztásokat!

Fénykép forrása: fototer.oszk.hu, illetve Fortepan 256220

08/02/2026

Keleti Éva fotográfus emlékére (1931-2026)

„Soha nem azt akartam, hogy jó, csak azt, hogy igaz kép szülessen” – mondta mintegy ars poeticája gyanánt Keleti Éva, aki többek között a színház világában is maradandót alkotott, mint a magyar fotográfia egyik legjelentősebb képviselője.

Keleti Éva szülei, a Nagylakról származó Keleti Aladár (1897) banktisztviselő és az Újfehértón született Kabos (született: Kacz) Veronika (*1904) 1928. július 31-én keltek egybe Budapesten.

1939. február 4-én a Lehel térnél álló Árpádházi Szent Margit templomban keresztelkedtek meg. Édesapja ekkor a Pál, édesanyja pedig a Margit keresztnevet kapták.

Kohn Sámuel nagylaki önálló gabonakereskedő és családja 1902-ben magyarosította nevét Keletire. Kabos Sámuel Nyírbélteken született Takarékpénztári tisztviselő 1908-ban döntött a névmagyarosítás mellett, ők ekkor vették fel a Kabos nevet. Sajnos mindez egyáltalán nem mentesítette őket a tragikus következmények alól a vészkorszakban.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:

Keleti Éva tehát budapesti zsidó családban született, tizenhárom éves volt, amikor a nácik megszállták Magyarországot. Családtagjai közül többeket Auschwitzban pusztítottak el. Éva imádta a nagybátyját, Kabos Endrét, a három szoros olimpiai bajnok kardvívót. Kabos Endre épp a Margit hídon ment át, amikor 1944 novemberében felrobbantották a hidat. Endrét már hiába várták haza.

A Délibáb című hetilap újságírója 1936 szeptemberében látogatta meg Keleti Éva családját. A família által Pötyikénel becézett kislánnyal fényképes riport is készült.

„— Keleti Éva, Zsuzsi, Pötyike vagyok — mondta bátran, okos szemekkel a belépő felé. A bemutatkozás után Pötyike a legszívélyesebb fogadtatásban részesítette a vendégeket, különösen az újságírókat. Mindenkit meglepett valami ajándékkal, óriás ceruzától a néger babáig mindent elajándékozott.

Az ajándékozás abból az alkalomból történt, hogy Bandi bácsi és még egy csomó remek magyar fiú olimpiai bajnok lett, akiket Pötyike mind nagyon szeret, de a legjobban Bandi bácsit, aki idővel „feleségül is fog venni.“ (…)

— Tudniillik — meséli mosolyogva Pötyike édesanyja. — Bandink soha nem ír versenyzői útjáról szüleinek, vagy nekünk, egyedül Pötyikének küld lapokat.

Ez a kabbalája. Bandi első külföldi útján Pötyinek címezte az üdvözlőlapját és nyert. Azóta csak neki küld lapokat és hála Istennek, mindig nyer.”

Kabos Endre életútjával, illetve a közös (Éva szempontjából anyai) ággal kapcsolatban erre a linkre kattintva olvashatnak bővebben:

https://www.facebook.com/profile/100058309131630/search/?q=Kabos%20Endre

Éva többször is megmenekült a biztos halálból. Például '44 októberében is. Még élt a nagybátya, s hogy mentse a kislányt, elvitte őt a Gellért-hegyre, ahol egy apáca zárdában zsidó gyerekeket bújtattak. Éva azonban annyira rosszul érezte ott magát, hogy éjszaka hazaszökött.

Szülei nagyon haragudtak, nagybátyja pedig kijelentette: másnap visszaviszi őt az apácákhoz. Csakhogy más nap a zárdából az összes zsidó gyereket elhurcolták és meggyilkolták a nyilasok. A véletlen vagy a sors akarata volt, hogy Éva a szüleivel együtt túlélte a holokausztot.

Később Teréz körúti otthonukból egy a Pannónia utcai védett házba költöztették őket, a nyilasok elhurcolták onnan a felnőtt zsidókat. Éva reménytelenül zokogott, mire egy rendőr vigasztalni próbálta. „Elvitték a szüleimet”, sírta a kislány.

„Mutasd meg, melyik az édesanyád és az édesapád”, szólt neki a rendőr, majd visszahozatta őket, az épületet újra végig járó nyilasoknak pedig azt mondta, ő ezt a lakást már ellenőrizte. A rendőrrel soha többé nem találkozott.

A magyar fotográfia és kultúra a sorsnak, vagy a véletlennek (ki hogyan nevezi) köszönheti, hogy Keleti Éva talentuma éppen a fotóművészetben bontakozott ki.

Az ELTE bölcsészkarán készült felvételizni, azonban egy tolmácsmegbízás miatt lekéste azt és már csak a kémia-fizika szakra vették fel.

Másodéves egyetemistaként a Forte gyárba küldték nyári gyakorlatra. Keleti Éva úgy gondolta, hogy akkor lesz képes igazán megérteni a gyártás folyamatát, ha ő maga is megtanul fotózni.

Így került pár hetes képzésre az MTI jogelőd Magyar Fotó Állami Vállalathoz. A többi már történelem, kultúrtörténelem. Szubjektív válogatásommal szeretnék tehetsége előtt is tisztelegni.

Keleti Éva hatvan éves volt, pályája csúcsán, amikor 1991-ben úgy döntött, végleg leteszi a régi Rolleiflex fényképezőgépet, amellyel évtizedeken át a legnagyobb magyar színészeket, balett-táncosokat, rendezőket örökítette meg.

Emlékéből fakadjon áldás...

Profi Családfa

27/02/2026

25/02/2026

20/02/2026

14/02/2026

13/02/2026

12/02/2026

11/02/2026

08/02/2026

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória