20/09/2025
Azt már tudjuk: ahol a mesék véget érnek, kezdődik a valóság
Mindannyian azon nőttünk fel, ki Grimm mesén, ki hollywoodi filmen keresztül, hogy a szerelmesek egymásra találnak, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Aztán mindannyian szépen sorban rájöttünk, hogy a boldogság csak úgy nem történik meg.
Adott egy férfi és egy nő, aki úgy tervezik, hogy együtt élnek, és közös álmaik, terveik vannak ehhez a közös élethez. Nyilván a közös otthon, azután más közös elképzelések, kinek-kinek más. Egy valami jó eséllyel szinte mindenkinél ott van: a közös gyermek, aki utódként érkezhet a családba.
És ilyenkor máris bonyolódik a dolog. Akár úgy, hogy a gyermekáldás várat magára. Ez is egy nehezen megélhető élethelyzet, erről majd máskor. Akár úgy, hogy érkezik, sőt érkeznek a gyermekek.
Elvileg boldog a nő, büszkeség feszíti a férfit, ez az, ami látszódjon, a mélyben viszont sokkal nehezebb a megélés. Kimerültség a 24 órás szolgálattól, kiborulás a váratlanul és elképzelhetetlenül felmerülő helyzetektől, ami így, vagy úgy, mindkét felet érinti.
Zsigerből alkalmazzuk az úgynevezett családi mintákat, amelyekről sorra kiderül, hogy nem működik. Próbálkozunk okosságokkal könyvből, tanácsokat hallgatva, amik ideig-óráig kitartanak. Figyelve másokat, ami nekik megy, nálunk mégsem.
Mi történik leggyakrabban ilyenkor? A pár két tagja egymásnak feszül, elkerülő hadműveletbe fog, a másikat okolja, dühös vagy némaságba burkolózik, és ettől még, még szomorúbb dolgok is történhetnek a kapcsolatban.
Hol van már az a férfi és a nő, akik össze tudtak bújni szerelmesen? Eltűnt a kimerült, fáradt anya, a tehetetlen apa magányos szerepe mögött.
Mit lehet ilyenkor tenni? Nagy levegőt venni, és meglátni azt, hogy nemcsak az vagyok, amit most megélek. Most is nő vagyok és férfi. Ember. Aki képes az adott és áldott pillanatokban felismerni, mi az időszerű teendő, lépés, ami könnyebbé élhetőbbé teszi az adott szituációt mindenki számára. Elsősorban magamnak, aztán ez lehetőséget nyújt a másiknak.
Hogy most hagyjam a mosatlant, és üljek le pár percre az ágy szélére, csak úgy. Hogy most nem baj épp, hogy a gyerek kipakolja az edényeket az alsó polcokról . Hogy most nem baj, ha a kevésbé szeretett mama eteti meg a babát, és így tovább. Hogy nem baj, ha kétségbeesek a szokatlan köhögéstől. Majd lesz az, amikor másképp döntök. Lesz és van az, amikor tudok határozottan nemet mondani. Lesz és van az, amikor örömmel végzem el a házimunkát. Lesz és van az, amikor felhőtlenül vagyunk együtt anya és gyermek.
És igen, a másik. A párom, aki furcsán viselkedik, akihez nem tudok kapcsolódna úgy, mint eddig. Hogy is tudnék ? Hiszen nem ketten vagyunk már. A család több szereplős lett. A szerepeink is megváltoztak. Bővültek.
Nem vagy-vagy. Hanem is-is. Nemcsak anya vagyok, hanem nő is. Nemcsak hárman vagyunk, hanem ketten is. Nemcsak család vagyunk, hanem én is vagyok.
Ez felismerhető, tanulható. Gyakorolható. Élhető.
Segítek, ha elfogadod.
