26/11/2025
“Amikor két trauma szeret egymásba
Egy trauma–trauma kapcsolatban mindketten kerestek valamit.
És azt hiszitek, hogy ez a valami a szerelem.
De amit valójában gyakran kerestek, az annak a bizonyítéka, hogy nem szeretnek eléggé.
Ez az emberi kapcsolódás egyik legkegyetlenebb paradoxona.
Két ember, akik mindketten arra vágynak, hogy valóban lássák őket, és mindketten rettegnek attól, hogy láthatatlanok maradnak.
Mindketten közelségre vágytok, de a múltatok arra tanított, hogy készüljetek a visszautasításra.
Így minden csend, minden szünet, minden félrenézés bizonyítékká válik.
Bizonyítékká arra, hogy igazad volt végig.
Bizonyítékká arra, hogy túl sok vagy.
Bizonyítékká arra, hogy soha nem fognak igazán megérteni.
Nem szándékosan teszteled a kapcsolatot, de mégis megtörténik.
Felteszel egy kérdést, de valójában azt kérdezed: Számítok?
Elmesélsz egy történetet, de valójában azt mondod vele: Kérlek, ne hagyj el, miután ezt a részemet is megismered.
Vitatkozni kezdesz, nem a téma miatt, hanem mert a vita megerősíti a legmélyebb félelmedet: hogy a szeretet nem fog megtartani.
És a párod ugyanígy működik.
Lehet, hogy nyugodtnak, távolságtartónak vagy logikusnak tűnik, de belül ő is folyamatosan figyel.
Figyeli a bizonyítékot arra, hogy el fogod ítélni, hogy egyszer feladod, hogy a szégyene jogos.
Mindketten egy fel nem dolgozott pillanatokkal teli aknamezőn jártok.
Mindketten meg vagytok győződve arról, hogy a másik a gyújtószerkezet.
Pedig az igazság az, hogy nem egymással harcoltok.
A saját idegrendszeretekkel, amely végre már biztonságra vágyna.
Ezért nem működik a logika.
Ezért nem ragad meg egyetlen jó tanács sem.
Mert nem tudod kiokoskodni magadat abból a testből, amelyet veszélyre kondicionáltak.
Az egyikőtök közelít.
A másik összerezzen.
Az egyikőtök megerősítést kér.
A másik irányítva érzi magát.
Az egyik visszahúzódik.
A másik pánikol és tiltakozik.
És ez így megy körbe és körbe.
Ha magadra ismersz, az nem azt jelenti, hogy el vagytok törve.
Azt jelenti, hogy a kapcsolatotok két olyan történet találkozóhelye, amelyek soha nem pihenhettek meg.
Két emberé, akiknek meg kellett tanulniuk védekezni ahelyett, hogy valaki megtartotta volna őket.
Két emberé, akiknek a szeretetnyelve a túlélés.
A kiút nem az, hogy hibát kerestek.
Hanem az, hogy észreveszitek a mintázatot, amely köztetek él.
Hogy lelassítotok annyira, hogy meglássátok: mindketten belefáradtatok abba, hogy kiérdemeljétek a biztonságot, ahelyett, hogy egyszerűen megéreznétek.
Nem kell tovább bizonygatnod, hogy nem vagy szerethető.
Nem kell tovább újrajátszanod az elhagyatottságodat ahhoz, hogy elhidd, valóban volt részed benne.
A gyógyulás ott kezdődik, amikor mindketten meglátjátok: az a bizonyíték, amit folyton gyűjtötök—egy sóhaj, egy csend, egy elmaradt üzenet, egy hangnem—soha nem annak volt a bizonyítéka, hogy nem szeretnek.
Hanem annak, hogy féltek.
Két trauma meg tud tanulni szeretni.
De csak akkor, amikor nem a fájdalmat használjátok bizonyítékként, hanem a jelenlétet gyógyszerként.”
~ Derek Hart
Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)
