17/05/2025
Van az a fajta távolság két ember között, ami nem a veszekedésekből születik.
Hanem a fáradtságból. A rohanásból. A gyerekek után loholásból.
A „mindjárt jövök” és a „ne ma” közötti űrből.
És sokszor észre sem vesszük, egyszer csak ott van.
Én is voltam ott.
És talán te is.
Ez a szöveg most neked szól. Nekünk szól.
“Amikor a férjemmel majdnem elveszítettük egymást, nem voltak nagy veszekedések.
Nem volt hűtlenség. Nem volt kiabálás.
Csak egy csendes, lassú eltávolodás, amit egyikünk sem akart… mégis megtörtént.
Az apró hétköznapi dolgokban kezdődött.
Ott, ahol egyszer csak már nem nyúltunk egymás felé.
Halk volt és alattomos.
A mosogatógép és a lefekvés közötti csendben történt.
Ott volt két mondat között:
„Veszel holnap tejet?” és „Átraktad a mosást a szárítóba?”
Egyik nap még flörtöltünk.
Másnap már csak… elmentünk egymás mellett.
Még mindig szerettük egymást, még mindig elkötelezettek voltunk,
csak épp… már nem értünk egymáshoz.
Erről nem beszél senki.
Nem a drámáról, hanem erről a halk sodródásról, lassú eltávolodásról.
Amikor a szerelem rutinná válik.
Amikor már nem öleljük meg egymást.
És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy inkább lakótársak vagyunk, mint lelki társak.
Pár évvel ezelőtt mi is itt voltunk.
Egy este, hetek némasága után, amikor a férjem megkérdezte, hogy van-e valami baj, őszinte voltam.
„Hiányzunk.” – mondtam.
Nem azért mondtam, hogy fájjon.
Nem vágytam virágokra.
Nem akartam puccos randit.
Csak hiányoztak az apró dolgok.
A közelség érzése.
Az, hogy keressük egymást.
Az, ahogy régen hozzám ért, amikor főztem.
Az ok nélküli csókok.
Azok a halk, szelíd pillanatok, amikor a másik csak annyit mond: „Még mindig látlak.”
Beszélgettünk, aztán csendben lefeküdtünk.
Nem szóltunk többet, csak megfogta a kezem.
Másnap reggel, amikor felkeltem, és a gyerekeknek kezdtem reggelit készíteni,
odajött mögém, átölelt, puszit adott az arcomra, és azt suttogta:
„Nekem is hiányoztunk. Még itt vagyunk.”
És abban a pillanatban… valami megváltozott.
A szikra nem egy nagy gesztussal tért vissza.
Nem egy különleges estén.
A konyhában jött vissza. Egy konyharuhával a kezemben.
Egy fáradt férfitól, akit évek óta szeretek, és aki emlékeztetett rá: még mindig benne vagyunk ebben, együtt.
Nem adtuk fel. Csak elfáradtunk. Elfoglaltak lettünk. Szülők lettünk, kevesebb idő jut egymásra.
Ez a pillanat örökre megmaradt bennem.
A szikra nem egy nagy dologtól tűnik el.
Hanem száz apróságtól.
És ha nem figyelsz, elhiszed, hogy a távolság a szeretet végét jelenti.
Pedig nem.
Megtanultam, hogy a szeretet nem múlik el csak úgy.
Csak vár.
Vár arra, hogy újra észrevegyük.
Hogy újra válasszuk.
Hogy újra nyúljunk érte a csendben, az egyszerű pillanatokban.
Néha ennyi kell csak:
Egy halk csók a konyhában.
Egy kéz a hátadon.
És két ember, aki még mindig hisz abban, hogy megéri nyúlni a másik felé.”❤️
~Caitlin Fladager
́vvel
