17/10/2025
Gondolataim az Elfeledett Gyermekek Konferenciája közben és után...
Mindig jó itt lenni, biztonságos és otthonos – ezek jutnak először eszembe.
Minden évben újabb és újabb inspirációt kapok ahhoz, hogy folytassam a munkám és a saját felépülésemet.
Különösen a kerekasztal-beszélgetés indított el bennem egy mélyebb gondolatot. A szakemberek arról beszélgettek, hogy hogyan lehet segíteni a szenvedélybeteg szülőket abban, hogy szülőként is helytálljanak, kapcsolódni tudjanak a gyermekeikhez illetve maga a szülőség segítheti-e a felépülési folyamatot.
Nem egyszerű téma…
Mert egy egészségesen működő családban is felteszik azt a kérdést gyakran, hogy milyen az „elég jó” szülőség, majd telnek az évek és megkérdezik, hogy „Jól csináltam, amit csináltam?” „Jól neveltem a gyermekeimet?” „Jól tudtam őket szeretni?”
Miközben hallgattam a szakemberek beszélgetését, elindult bennem az a bizonyos belső mozi, tovább gondoltam a témát.
Mi van a szenvedélybeteg szülők gyermekeinek szülőségével? Mi az, amit átadunk, átörökítünk ebben a nagy transzgenerációs katyvaszban? Egyáltalán mi a normális működés?
Eddig az általam vezetett AAP csoportokban, előbb vagy utóbb megérkeznek ezek a kérdések. De ez most különösen felerősödött bennem, míg hallgattam a beszélgetést. Általában a kérdést megelőzi egy egész testet beborító bűntudat. Ez egy nagyon ismerős érzés a szégyennel karöltve egy felnőtt gyermek számára, hiszen már igen régen vele vannak.
Egy szenvedélybeteg családban felnőni annyit jelent, mint belenőni a hiányba. Gyakran ezekkel a kimondatlan szabályokkal indultunk az életnek:
Ne érezz! Ne beszélj! Ne bízz!
És mégis felnőttünk, szülőkké váltunk, olykor gyermeki lélekkel a felnőtt szerepben.
Közben pedig próbáltuk kitalálni, hogyan kell szeretni, hogyan lehet biztonságban lenni, hogyan lehet jól kapcsolódni - akár a saját gyerekeinkhez, akár másokhoz és természetesen önmagunkhoz.
Nem könnyű szembenézni azzal, mennyi minden hiányzott a jó szülőséghez. Mennyi bűntudat, kompenzálás, törekvés volt bennünk, és milyen sokszor éppen az „elég jó” veszett el útközben.
Ma már tudom, a felismerés az első lépés a gyógyulás felé. Ma már értem, hogy mindez része az útnak.
Amit akkor nem tudtam megadni a gyermekeimnek azt tanulom, magamnak és nekik is.
Hálás vagyok, hogy a gyerekeim látják a felépülésem útját. Ők már szabadon dönthetnek arról, hogy felépüljenek abból, amit én is hordozok.
Talán ez a legfontosabb, amit továbbadhatok: hogy lehet másképp és nincsenek egyedül.
Ettől még nagyon tud fájni…
Főző Brigitta
2025.10.15.
