01/11/2025
Az emberi létezés hullám természetű, nincs benne olyan időszak, amikor a hullám kiegyenesedne, és egyszerűen csak egy vonal lenne. Fény és árnyék, emelkedés és zuhanás, kitárulkozás és összehúzódás váltakozó ritmusát élhetjük. Az élet természetéből fakad, hogy vannak pillanatok, amikor zuhanunk, és amikor földet érünk, darabokra törünk.
A trauma pillanata olyan, mintha a lélek egyszerűen „kifordulna” belőlünk. Olyan, mintha kilépne a testünkből, és ott maradnánk nélküle, egyedül. Sokkot kapunk, testünk megmerevedik, a tudat beszűkül. Megszűnik a múlt és a jövő, csak a fojtogató jelen marad, amelyben nincs fény, nincs irány, nincs levegő. Ilyenkor az ember úgy érezheti: az élet itt és most, nem folytatható tovább…itt és most valami végérvényesen megváltozott…bezárultunk a saját elménk, és érzéseink börtönébe, lefagytunk.
De amikor valaminek a végére gondolunk, látnunk kell az ebben a szóban mélyen megbújó lehetőséget is: valaminek a vége, a pusztulás nem csupán lezárás, hiszen minden lezárás után valami új születik. Az ember belső világának mélyén él egy erő, ami nem engedi, hogy végleg elmerüljünk a sötétben. Ez az erő néha alig hallható, néha évekig alszik, de ott van. Ebből születik a szikra, amiből a minket felemésztő tűz lángra tud lobbanni, és aztán ebből tud a Főnix kiemelkedni, megszületni.
Az újjászületés azonban nem látványos, és főleg nem azonnali. Csendes, szinte észrevétlen folyamat. Először csak annyit jelent, hogy képesek vagyunk reggel felkelni, venni egy mély levegőt, vagy megengedni magunknak egy pillanatnyi mosolyt. Ezek az apró mozdulatok jelzik, hogy lassan visszatérünk… az életbe.
A trauma megtanít arra, hogy nem irányíthatunk mindent. Hogy az élet törékeny, állandóan változik, és bármikor kifordulhat a megszokott medréből. De megtanít arra is, hogy a sebezhetőségben ott rejlik a legnagyobb erő. Mert aki már egyszer földet ért, és megélte a törést, az már tudja: a túléléshez szükséges belső erő nem abból fakad, hogy többé nem ér minket veszteség, hanem abból, hogy képesek vagyunk azzal a bizonyossággal együtt, hogy újra meg fog történni, az életünkre igent mondani, és ha kell, újra, és újra felemelkedni.
A Főnix már nem ugyanaz a madár, amikor újjászületik. A lángok, amelyek felemésztették, átalakították. Így van ez velünk is: a trauma után nem ugyanoda térünk vissza, ahol elhagytuk magunkat. Valami mélyebb, igazabb valóságunkba érkezünk. Sokszor tisztábban látjuk, mi a valóban fontos, kit tudunk igazán szeretni, és mi az, ami már nem számít, lényegtelen. A fájdalom megtisztít, lehántja rólunk a felesleget, és közelebb visz önmagunk valódi esszenciájához.
Az újjászületés útja nem tagadja a múlt sebeit. Nem arról szól, hogy felejtünk, vagy úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Sokkal inkább arról, hogy a seb köré új élet szövődik. A fájdalom a történet része marad, de már nem uralkodik az érzéseink felett. Inkább emlékeztető: hogy képesek vagyunk túlélni, képesek vagyunk változni, képesek vagyunk újra kapcsolódni, szeretni.
Mindannyiunkban ott él a Főnix. A részeink, amelyek a tűzben elégnek, mindig utat adnak valami újnak. És amikor újra szárnyra kelünk, már nem ugyanazok vagyunk, akik a hamuvá válás előtt voltunk. Valami mélyebb béke, tisztaság és bölcsesség születik bennünk.
Mert végső soron: a trauma nem az élet vége. Hanem az a pont, ahol az élet újra megmutatja, mennyire erős az életbe vetett hitünk, az élni akarás. És bármilyen hosszú is az út, bármilyen lassú is a folyamat, egyszer eljön a pillanat, amikor a lélek újra a testbe költözik, felemeli a szárnyát, és repül…és mi vele együtt repülhetünk!
