13/09/2025
„SNI-s vagyok” – ezt hallom sokszor.
Egy szó. Három betű.
Ezt mondja anyukám a játszótéren, ezt írja a papíromra az iskola, ezt súgta oda az óvónéni, ha nem viselkedtem jól.
Pedig én nem csak SNI-s vagyok.
Én egy gyerek vagyok.
Egy gyerek, aki boldogan ugrál a szülinapi lufik között, és aki napokig őrizgeti a csillogós csomagolópapírt, mert túl szép, hogy kidobjuk.
Én az a gyerek vagyok, aki mérges lesz, ha nem én nyomhatom meg a lift gombját.
És az, a gyerek is vagyok, aki csillogó szemekkel szalad, ha apukám hazajön, és rám kacsint, mintha csak mi ketten tudnánk valami titkot.
Én az a gyerek vagyok, aki odabújik a plüsshöz, ha fél, és akinek felragyog a szeme, ha valaki megdicséri: Ügyes voltál, büszke vagyok rád!
Néha hangos vagyok, néha türelmetlen, néha összeveszek a többiekkel. De máskor tudok figyelni, mosolyogni, segíteni, odatenni magam.
Én nem csak diagnózis vagyok.
Nem csak egy kategória a rendszerben.
Amikor rám mondják, hogy „SNI-s”, mintha csak ezt látnák belőlem. Pedig én több vagyok ennél.
Én vagyok a gyerek, aki szeret színezni, aki örül a hóesésnek, aki nevet a hintán, aki izgatottan várja a karácsonyt.
Én vagyok a gyerek, aki néha elfárad, de aki mindig újra próbálkozik.
Az SNI nem én vagyok.
Az SNI csak egy részem.
De én teljes vagyok így is: vágyakkal, érzésekkel, álmodozásokkal, könnyekkel és nevetésekkel.
Legközelebb, amikor valakire azt mondod: „ SNI-s”, gondolj bele, hogy mennyi minden más is van mögötte.
Egy gyerek. Egy ember. Egy egész világ.