28/11/2025
A lapon két gyermeket, az ártatlanság megtestesítőit látjuk, amint szeretettel fordulnak egymás felé. Az egyik ad - a másik elfogad. Mindketten teljes figyelemmel és odaadással fordulnak egymás felé.
A háttérben egy város hétköznapi élete látható.
A gyermekeknek nincs semmiféle külsőségre szükségük ahhoz, hogy szeretetüket megéljék.
Egyszerűen a szívükre hallgatnak, érzik, mikor mit kell tenniük, és gondolkodás nélkül meg is teszik.
Vajon hogyan változik ez meg az évek során?
Mi vezet ahhoz, hogy felnőttként bezárkózunk?
És mit tehetünk, hogy ismét ezzel a gyermeki nyitottsággal, spontán cselekvéssel, őszinte elfogadással éljük az életünket?
Neveltetésünk során gyakran jutunk arra a felismerésre, hogy a szeretet elveszíthető. Hogy valamit nem jól teszünk, és ezáltal nem leszünk méltóak a szeretetre.
Tele vagyunk bűntudattal, nem érezzük magunkat elég jónak.
És ez az alapérzés, ez afélelem - felnőttként hiába is küzdünk ellene - eltávolít bennünket a valódi szeretet megélésétől.
Ez az oka annak is, hogy megfelelésekbe és elvárásokba menekülünk. Azt hisszük, önmagunkon kívül valami másra is szükségünk van a szerethetőséghez.
Hogy ez nem jár alapértelmezettként mindenkinek.
Átalakulásra, belső forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy a gyermekkorból származó félelmünkön túl tudjunk lépni, és ismét nyitott szívvel, bizalommal forduljunk az élet felé.
Ehhez azonban látni kell a félelem eredetét, és megérteni, hogy bármi is legyen a felszínen, minden szülő legmélyebb vágya gyermeke boldogsága.
Még akkor is, ha valamilyen számunkra fájdalmas úton próbálta ezt megtanítani nekünk.
Ha a tapasztalatainkból felépült énre hallgatunk, akkor ő tovább fog menekülni, vagy tüskés védőpáncélt épít érzékenysége köré.
És mindenáron be akarja bizonyítani az igazát másokkal szemben.
Azonban az énnek vannak más rétegei is.
Nevezhetjük felsőbb énnek, aki magasabb perspektívából más összefüggéseket lát, értelmet talál minden történésben, és fókuszát a jelen megélésébe helyezi önmaga építgetése helyett.
Mert ez utóbbira már nincs szüksége.
Ilyen értelem például az, hogy a nehézségeket, gondokat nem sorscsapásként észleli hanem, lehetőségként, mely a fejlődést, az élet és személyes életünk kiteljesedését szolgálja.
Mert valamikor, lélekként még örömteli izgalommal, várakozással és a tapasztalás vágyával érkeztünk erre a földre.
Hogy megtaláljuk itt, a változás világában a boldogságunkat és megéljük az odaadást, a szeretet képességét, és azt, hogy szeretve vagyunk.
Bármilyen életkorban, a képen látható természetességgel, nyitottsággal és ártatlansággal.
"Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).
Ez a kisgyermek ott él mindannyiunk lelkében.
És vár.
Várja az idejét.
Lehet, eljött.
