25/02/2026
"Nem vagyok ölelős ember. Az érintés is nehezemre esik. Túl mélyen felkavar, olyan rétegeket mozdít meg, amelyek bármikor kataklizmához vezethetnek. Hagyjuk nyugodni az ilyen mély geológiai erőket.
Persze van az udvariassági ölelés, két vagy három csók a levegőbe, ezt megtanulja kezelni az ember, ha felnőtt és Magyarországon él. De ez nem komoly.
És van az az ölelés, amelyből évente kétszer kapok nagyobb dózist, a fiamtól, ha itthon jár. De a kettőnk közti mély fizikai kapcsolat azóta egyszer sem szakadt meg, hogy újdonsült anyaként hazavittem a kórházból. Ez természetes, a mi testünk valahogy része a másikénak.
Az elmúlt években komoly és váratlan ölelést a fodrászomtól kaptam. Pontosabban úgy kezdődött a dolog, hogy én, legnagyobb meglepetésemre, megöleltem, amikor el kellett altatni az imádott kutyáját. Ezért lett ő a fodrászom: mert kutyákról és macskákról lehet vele beszélni, vagyis nem kell a saját életemet taglalnom. Olyan mélyen gyászolt, hogy csak egy adekvát mozdulat volt, az, hogy magamhoz ölelem. Természetesnek vette, belesimult és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
Aztán néhány hét múlva egy mondatban elmondtam neki, hogy rákot találtak a tüdőmben, mert mint mindig, megkérdezte, hogy vagyok. Mit mond erre az ember? Nem lehet nem mondani, hogy rákos, de mondani se könnyű. Akkor ő ölelt át, és minden furcsasága ellenére jól esett, igazi volt.
Azóta kísérletezem az öleléssel. Ezt hozta a rák, nagy ajándék.
Már nem mindig villog egy veszély! veszély! jelzés a fejemben, amikor valaki megölelni készül. Lassan kioldódom a saját görcseimből. És ez a világ, amit találtam, az érintésé, igazi éden. Tejjel-mézzel folyó gyönyörűség. A kedvességnek egy új formája.
Csak röviden megérinteni a másik kezét, vagy vállát, különösen ha bánata van, a szolidaritásnak olyan mélye, amely szavakkal visszaadhatatlan. Én ezt tanultam a fodrászomtól. Nagyon hálás vagyok érte." Babarczy Eszter
