TúlélőKlub

02/11/2025

Tanulságos....

Tanítóink – gondolatok a halottak napján

Tegnap lehetőségem volt a lemenő nap fényében készíteni néhány fotót a téli álomra készülő fákról. Úgy gondoltam, inkább töltöm kinn, az erdőben az időmet, mint a temetőben. Bár most ott is fények gyúltak, mégis…

Mert nem szeretnék a fájdalomról és a sötétségről elmélkedni. A kínzó hiányról és a lelket maró szenvedésről. Megteszi azt más helyettem. S annak ellenére, hogy ez a nap számomra sem könnyű, hogy a halál köpenyének szegélye engem is súrolt, mégis, másként tekintek a halálra, másként gondolkodom és írok róla.

Édesapámat idejekorán veszítettem el. Ő negyvennyolc volt, én tizenkilenc éves. Halála sokáig feldolgozhatatlannak bizonyult számomra, egészen a fiam haláláig. A fiaméig, aki már úgy született, hogy nem volt szerencséje találkozni nagyapjával, csak hallott róla tőlem, ahogy meséltem nagy szívéről, víg kedélyéről és szenvedélybetegségéről, mely – ma már tudom – végtelen érzelmi magányából fakadt. Emlékszem, Petya utolsó heteiben is ez a múltból ismerős érzés uralkodott el rajtam, s még meg is fogalmaztam a páromnak: sürgősen beszélnem kell Petivel apukámról, alkoholizmusáról és az azzal járó szakadékról. Bele ne zuhanjon…

De már nem volt rá lehetőségem. A halál jött, köpenye ismét megérintett idejekorán, mint édesanyát, én negyvenkilenc voltam, Peti fiam húsz. Mégis: valami csoda és kegyelem folytán egy egészen szokatlan tapasztalatot kaptam általa. S olyan megértéseket, melyek élni segítenek, békében.

Sokszor és sokat írtam már a fiam halála körüli eseményekről. S bármennyire sokkoló és tragikus volt maga az eseménysor, mégis történt valami természetfölötti velem, velünk (mert Ő, a fiam mindvégig velem volt ezekben a pillanatokban), s tulajdonképp egy csapásra átalakult bennem világkép, gondolkodásmód, személyiségszerkezet. Olyan volt, mintha Petya a halálos ágyán rám hagyományozta volna a feladatot: Anya, írj és beszélj a halálról! Nem szavakkal bízta rám ezt, hanem egy mindent felülíró, belső gondolatsorral, melyhez társult egy végtelen szeretettel és megértéssel járó, felemelő érzés. Azóta folyamatosan kutatom ennek gyökerét és hátterét, ismereteim tágulnak, világnézetem folyamatosan alakul, s egyre kevésbé hiszem, hogy a fizikai létünk végén befejeződne a lényeg. Nem. A lényeg, a lényegünk folytatódik. S tudom, nekem erről kell írnom, beszélnem, míg élek, míg van rá lehetőségem. Megbíztak egy feladattal, hát igyekszem azt erőmhöz, képességemhez mérten végezni.

És már azt is tudom, látom: a halál nem az, nem olyan, amilyennek jelenleg a köztudatban szerepel. A halál egészen más. Más korokban, más társadalmakban más státuszt kapott. Nem tabusították. A halott otthon távozott el az élők sorából, a hozzátartozók mosták, öltöztették, búcsúztatták el a testet, s valahogy jobban át is érezték: ez tényleg csak a test. A lényeg viszont nem ez.

Persze, az elmúlt években azt is volt lehetőségem megtanulni, hogy a gyász és a veszteség hatása egyénenként változó. Nagyon sok frissen gyászolóval, gyermek-vesztettel találkoztam, így személyes tapasztalataimat gyarapítani tudtam másokéval is. Megértettem, hogy a fájdalom olykor teljesen bedarálja, lehúzza az embert a mélybe. Sokan csak komoly lelki és személyiségfejlesztő munkával tudnak kiemelkedni. Megértettem – még a magam viselkedése által is -, hogy hiába a spirituális ismeretekkel való felvértezettség (legyen az ortodox szemléletű vagy épp „újhullámos”), a környezet, a társadalom nézetei hihetetlen erővel tudják ránk kényszeríteni a negatív attitűdöt. Még akkor is, ha egyébként a gyászunkat egy belső erővel és mély hittel, meggyőződéssel tudjuk megélni. Addig, amíg a halál – minden templomi szószéken való tanítás ellenére – rémként emelkedik fejünk fölé, addig rettegni is fogunk tőle.

A halál nem a végső állomás. S mihelyst ezt megértjük, kevésbé tartunk tőle. A halál nemcsak veszteség, de tanítónk is. Mihelyst ezt meglátjuk, gyarapodni is megtanulunk általa. A halál, mivel biztos és elkerülhetetlen, ezért természetes. Mihelyst ezzel megbarátkozunk, úgy is fogjuk kezelni. Még akkor is, ha olyan, nem természetes körülmények között is távozik el szerettünk, ahogy a fiam.

Rengeteget tanultam Petya halála által. A szememet felnyitotta s felfelé irányította. Fel, magasra! Oda, ahova a fák nyújtják ágaikat, még akkor is, ha érzik, itt az idő, le kell dobni a lombjukat.

De ki az, vajon, akinek kétsége van afelől, hogy tavasszal ezek a fakoronák ki fognak hajtani?

Fotó: saját

28/10/2025

Történet és hagyomány....

27/09/2025

Jó írás, érdemes elolvasni...

Egyszer egy terapeuta azt mondta nekem: "Péter, ne próbáljon mindent megmagyarázni és racionalizálni!"

Jogos. Az ember alapvetően jelentésadó gép - de én még ezen felül is elég intellektualizáló típus vagyok. Magyarázom a valóságot. Tetszetős elméleteket gyártok. Modellezek. Ez a hétköznapokban egyébként szuperjó eszköz: ebből élek. A társadalom, a kultúra körülöttem jutalmazza ezt az én fejlett eszközömet, az intellektusomat.

Mégis, van olyan, amikor a téli kabát, ami olyan jó szolgálatot nyújtott a hóviharban, bent a fűtött szobában már teherré válik. A kalapács, amivel olyan jó volt szögeket beverni, haszontalannak bizonyul, amikor meg kell varrni egy elszakadt ruhát.

Így van ez az intellektusunkkal is.

Rá kellett jönnöm, hogy néha visszafog. Nem mindig az a célja, hogy jobban megértsem a valóságot. Ó nem. Sokszor a saját magyarázataimat védőpajzsként húzom magamra. Magabiztosságot adnak. Komfortérzetet. Védenek, hogy ne hulljak ki a külső káoszba.

És persze mi tagadás: van ennek egy gender-vonzata is. Mi, pasik, nagy magyarázók és nagy megoldók vagyunk. Elengedni az érzelmeket? Sírni? Az "nőies". Nehogymá. Ne legyél már csicska. Inkább magyarázd meg magadnak! Ok-okozat, szevasz.

Mitől félek? Inkább az a jó kérdés, hogy kitől. Attól a belső gyerektől, aki még mindig ott lakik bennem. Félek attól, hogy újra átélem azt a tehetetlenséget, azt a kiszolgáltatottságot, amit az a gyerek érzett. És akkor megszégyenülök és nem leszek szerethető. Ezért aztán magyarázatokba fojtom.

Máté Gábor mesélte, aki egyébként szintén nagy magyarázó, hogy egy pszichedelikus terápia során eljött egy olyan pillanat, amikor zokogni kezdett. Újra azzá a kisgyerekké vált, aki a holokauszt idején volt, amikor az anyja kénytelen volt elrejteni őt egy másik családnál. "Ne haragudj, hogy ilyen sok gondot okoztam neked," fakadt ki sírás közben a terapeutának. Aki átlényegült az anyjává. Katartikus élmény volt számára.

A trauma beleíródik a testünkbe, elraktározódik mint energia, áthuzalozza az idegrendszerünket. Sejt szinten tör elő és hirtelen anyátlan gyermekké tehet minket váratlan helyzetekben. Valahol nem elég vele pusztán az intellektus szintjén foglalkozni - a szavakkal kifejezhető valóságon túl (is) van vele dolgunk.

Bár jómagam még nem voltam pszichedelikus terápián, előfordult már velem hagyományos terápia során, hogy a Fene Nagy Intellektusom egyszer csak csődöt mondott. Egyszerűen feltört valami elementáris erejű érzelem, a racionalitáson túlról. Nagyon mélyről, nagyon régről. És bummm - lefagytam. Percekig képtelen voltam megszólalni. Sírás fojtogatta a torkomat.

És ilyenkor baromi jó megtapasztalni, hogy ezt egy biztonságos térben, egy támogató jelenlét mellett teheted meg. Ahol a kontroll-vesztés, a káosz nem mindig rossz: mert tudod, hogy van, aki elkapjon, van, aki tartsa neked a teret, aki tanúskodjon melletted, ha úgy érzed, hogy nem vagy méltó a létezésre. A kontrollnak ez az elengedése és az irányított káosz: ez a terápia valódi haszna, egyébként csak a felszínt kapargatod.

(note to myself)
kép: Briton Riviere, Hűség

22/09/2025

Egy különleges, csendet hozó program Miskolcon: a HollóHangpalást esti és szombati hangkezelései segítenek letenni a hét terheit, és feltöltődést adnak a hétköznapokhoz.
Tapasztalatból ajánlom. 🕊️

07/09/2025

Érdemes figyelni erre.

✨ Rezgés – bennünk élő világ ✨

Mindig is vonzott a hangok és a rezgések világa. Valami különleges, sajátos dimenziót képviselnek, ami ott van mindannyiunkban – csak meg kell tanulnunk ráhangolódni.

Nemrég a kezembe került egy izgalmas könyv: Tóbiás – Az angyalok útja (Geoffrey és Linda Hoppe közvetítésében). Olvasva először az Angyalok városa című film (1998) jutott eszembe, de hamar rájöttem: ez a könyv jóval többről szól. Nem csak egy angyalról, aki emberi életre vágyik – sokkal inkább egyfajta teremtéstörténetről, az energia és a tudatosság mélyebb megértéséről.

Ami engem különösen megérintett benne, az a rezgés. Hogy mennyire meghatározó a mindennapjainkban. Ha a rezgésünket egyensúlyban, magasabb frekvencián tartjuk, az békésebbé, kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá teheti az életünket.

Ennek egyik csodás útja a hangterápia. 🎶
Gyere el a HollóHangpalást Stúdióba, és tapasztald meg, hogyan képesek a hangok és a rezgések felemelni, harmonizálni, és összekapcsolni önmagaddal.

(A mellékelt képet a ChatGPT segítségével készítettem, hogy szemléltessem a Tóbiás-könyv egyik üzenetét a rezgésről.)

15/08/2025

Mi a művészet....

28/07/2025

Érdemes elolvasni...

Mert tök jó a szöveg – azaz: Jób könyvét olvastam, mikor nagymama voltam

Véletlenek pedig nincsenek! Most, így pár nappal az élmény után is állítom: nincsenek véletlenek! És még azt is előre bocsájtom: aki bármi negatív kritikát mer mondani a mai fiatalokról, őket felszínességgel és nemtörődömséggel vádolni, azokat arra kérném, töltsön el körükben kis időt! Lásson bele életükbe, gondolatvilágukba, beszélgessen velük, kérdezzen tőlük, mi foglalkoztatja őket, hogyan látják a világ menetét - s garantáltan más véleménye lesz róluk!

Pár napot ugyanis huszonéves fiatalok körében volt szerencsém tölteni. Fiatalokkal, kik hasonló korúak, mint amilyen az én fiam volt akkor, amikor... Néhánnyal a gondolkodó, tevékeny ifjúság köréből, kik épp tanulmányi célból forgatták vizsgafilmjüket, s kikkel ennek kapcsán volt szerencsém együtt dolgozni. S bármennyire is vonz a téma, hogy írjak róluk és az általam megismert világukról, de mégsem azt fogom tenni. Inkább a bibliai Jóbról fogok mesélni. Jóbról, kinek történetét olvasom épp az alábbi fotón, mely az említett forgatáson készült a minap.

Itt épp egy idős asszonyt játszom. Szerepem szerint egy olyan nagymama korú hölgyet, ki gyászfeldolgozása során rendszeresen folyamodik a Biblia igéinek segítségéhez. Aztán az illusztrált jelenet felvétele előtt, mikor már az öregítő sminken túl az sztk-s szemüveg is felkerült, kezembe nyomta a rendezőasszisztens a Szentírást, mely Jób könyvénél volt kinyitva. Olvasni kezdtem. És azt hiszem, nem is hagytam abba a sokadik felvétel végéig. Csapó ide, csapó oda – anélkül, hogy felnéztem volna, azt tettem, amit a szerepem is megkívánt: elmélyülten, zavartalanul elmélkedtem Jób könyvének mondatain. Majd a forgatási szünetben megkérdeztem: -Miért ezt a részt választottátok? Mire jött a felelet a fiatalok részéről: -Mert belenéztünk és ennél tök jó a szöveg!

Hát, igen! Tök jó! És tökre nekem való! A filmbéli nagymamának is, de nekem, mint gyászoló szülőnek is mennyire, de mennyire jót tett, ha ti azt tudnátok, drága fiatalok!

Mert hát ki is Jób? Egy olyan ember, aki Istennek tetsző, békés, javakban gazdag, sőt, igaz életet él. Mégis - Isten engedélyével - elvétetik tőle minden, amit addig megszerzett: az összes barma, minden gazdagsága, egészsége, sőt, még a gyermekeit is elveszíti ez az igazhitű ember. Mindvégig tudja a történet olvasója, hogy nem azért, mert ezt érdemli. Mégis, Jób legjobb barátai is úgy vélik, hogy mivel Isten igazságos, ok nélkül nem bocsájtana ilyen veszedelmet hív szolgájára. Szerintük a szenvedés a bűn következménye, s Jób hiába próbálja „magyarázni a bizonyítványát”, mindannyian csak vádaskodnak és találgatnak, ugyan mi is lehet Jób hatalmas bűne. Nem tudják, mivel, de tutira vétkezett, hogy ezeket a csapásokat kapta!

Ó, honnan ismerős ez a helyzet?!?

Társadalmunkban az az általános vélekedés, hogy a világ ok-okozati következmények szerint halad előre. A közfelfogás szerint úgy működik a mindenség óraműszerkezete, hogy annak fogaskerekeit egy jól kiszámolható, érdem szerinti jutalomrendszer irányítja: ha jó voltál, jót kapsz, ha rossz, akkor büntetést.

Nos, ez valóban így lenne? Tényleg az igazságosság elve szerint kapjuk a sorseseményeket az életünkbe?

Jób könyve erről elmélkedik hosszan, több vélemény összeütköztetésével. Még Isten nézőpontját is megismerhetjük! Azonban a lírai, sok-sok oldalon keresztül vezetett gondolatmenet végén még csak konkrét válaszokat sem kapunk a felmerült miértekre. Ámde ez a (tök jó) szöveg rengeteget segíthet egy, a társadalom peremére szorult, vagy épp tragédiák és veszteségek által sújtott embernek! Megmutatja, hogyan lehet elfogadni a sorsát, beletörődni helyzetébe egy nagy adag reménnyel a tarsolyában, mondván: Isten tudja egyedül, mi válik igazán a javunkra. Az az Isten, aki az egész kozmosz, a teljes univerzum irányítója! Aki mindennek látja a kezdetét és végét, tehát a szenvedések kimenetelét is. Próbákat küld, s főképp azok számára, akik valóban erősek, s abból a célból, hogy még inkább megerősítse őket. Tanítja őket a szenvedés által, méghozzá: alázatra. Tehát – mily’ nagyszerű!(?) - az igazakat a próbasorozat által még több erénnyel övezi fel! Hurrá!

De, hogy mindezt igazságosnak lehet-e nevezni? Nem tudom. Csak azt: Jób történetének minden elemét felfedeztem a saját sorsomban is. A totális veszteséget. Hisz még a barátok, családtagok is azon meggyőződésüket akarták rám erőltetni, hogy azért kaptam a legnagyobb megpróbáltatásokat az életemben, mert valószínű, megérdemeltem. Azok, akik közelről látták emberi minőségem, áldozatkész tetteim, szándékaim és anyai szeretetem mértékét, még azok is az ok-okozat mércéje és elve szerint mértek engem és a sorsomat. „Nem tudni ugyan, mi okból jártál így, ezt neked kell tudnod!” – hagytak magamra a váddal és a meg nem értettséggel… Úgy maradtam szinte teljesen egyedül a gyászommal és a veszteségemmel, akár az Úz földjén élő Jób.

Milyen hatalmas erővel felruházó, segítő, s egyben örökérvényű történetet is nyomtak ezek a még alig felnőtt gyermekek a kezembe?! Maguk sem tudták, talán… Csak annyit láthattak: olvasom és elmélkedem, keresem a sorok között én is a válaszokat, miközben hálát adok minden véletlennek tűnő gesztusnak és eseménynek, bár tudom - s közhelyesen mondhatnám így is -: nincsenek véletlenek.

Jób sorsa nemcsak a mi, gyermeküket elvesztő szülők sorsára hasonlít. Számtalanszor visszatér a történelem folyamán egy-egy üldöztetett, ártatlanul vádolt és meg nem értett ember érdemtelen szenvedéstörténetében. És - közhelyesen - mondhatnánk így is: nincs új a nap alatt. Megtapasztalhattam, hogy amikor a legnagyobb empátiára és megértésre lenne szükség, akkor kritizálnak és fordulnak el az emberek a leginkább a szenvedőtől.

A kegyelem azonban pont akkor érkezett meg hozzám, amikor kellett: ott, akkor, abban a legmélyebb, mégis legmagasabbra felemelő pillanatban, fiam halálának órájában teljesen világosan körvonalazódott a veszteség oka, annak gyökere, láttam a fogaskerekeket, s azt is, mi lesz ennek az egész szenvedéstörténetnek a kimenetele és hozadéka. Ezért e küldetéstudat. Ezért e béke. Ami a külvilág, s a legközelebbi hozzátartozók szerint fel- és elfogadhatatlan.

S hogy mi lett Jób sorsa a legvégén? Mert még nincs ám vége ennek a sztorinak! (Mint ahogy a keresztre feszítés története sem Krisztus halálával végződik.) Nem fogom elárulni itt és most. Aki kíváncsi, úgyis elolvassa. Annyit elárulok: tök jó a vége! S talán pont ez a „happyend” ad újabb lendületet, hitet és energiát segítő munkám folytatásához.

És nem kevésbé ad erőt annak a forgatásnak a sikere, mely a minap történt Kalocsán. S a téma, melyet a készülő film körbejár: egy öngyilkosság utáni gyász feldolgozása. Ugye, hogy nincsenek véletlenek!?

Fotó: Nagy Lilla