Pszichológus - V. Kiss Éva Miskolc

04/12/2025

Nyolc év. Ennyi idő telt el a férjem halála óta. Azt hittem, túl vagyok mindenen — dolgoztam, költöztem, újraterveztem, éltem tovább.

Aztán egy nap a lányom esküvője olyan érzéseket hozott fel, amikről nem is tudtam, hogy még bennem vannak: félelmet, dühöt, hiányt.

De az a nap végül nem a veszteségről szólt. Hanem a szeretetről, az összetartozásról, azokról a pillanatokról, amelyekbe belefér az „üres szék”, és mégis tele van lélekkel. Hálát éreztem, nem hiányt.

És amikor pár nappal később elkísérhettem a 90 éves Maminkat az utolsó útján, megért***em, hogy a búcsú lehet békés is. Hogy a szeretet átvisz a határon, és megengedi, hogy ott legyünk egymás mellett — az elején és a végén is.

Ma, nyolc év után először leültem a férjem sírjához. Nem rohantam. Nem menekültem. Csak sírtam… és megköszöntem mindent.

Most jött el a megbocsátás. Most jött el a hála.
A gyász útja nem egyenes — de egyszer csak megérkezel.

– Rönkösné Seres Ilona, gyászcsoportvezető

Olvasd el a teljes történetet egyesületünk oldalán: https://www.gyaszportal.hu/gyaszoloknak/tortenetek/ferjem-nelkul-a-lanyom-eskuvojen-megbocsatas-es-

04/12/2025

Vallomás arról, milyen teher lehet mindent egyedül vinni, és hogyan küzd meg valaki a belső fáradtsággal, a szabadság áraival és a társ utáni vággyal.

30/11/2025

“Az „anya” szó egy elképesztően terhelt kulturális konstrukció. Nemcsak egy biológiai funkciót jelöl, hanem egy egész mitológiát is magában hordoz: a tökéletes gondoskodást, a feltétel nélküli és önfeláldozó szeretetet, az ösztönös tudást, a végtelen odaadást – hosszan sorolhatnánk. Amikor valaki „anyának” szólít, nemcsak egy személyt szólít meg, hanem egy archetipikus elvárásrendszert aktivál. Ez az elvárásrendszer pedig gyakran nem fedi azt, aki valójában vagy, hiszen hiányoznak belőle a te saját hibáid, kétségeid, emberi gyengeségeid. Sajnos szinte mindannyiunkban létezik egy belső cenzor, ami végigfuttatja a fejünkben, hogy „egy anya tehet-e ilyet”. Ez a hang eredetileg nem a mi saját hangunk, hanem a társadalom kollektív hangja, amely generációk óta diktálja, hogy milyen egy „jó anya”. Ez a hang azt súgja, hogy az anyáknak mindig türelmesnek kell lenniük, sosem lehetnek önzőek, nem szabad dühösnek lenniük, mindig a gyerek érdekeit kell előtérbe helyezniük, és mindig tudniuk kell, mit kell tenniük. Az anyákkal szembeni társadalmi és családi elvárások több szinten is hátráltatják az egészséges anyává válást. Először is, megakadályozzák az autentikus anyai identitás kialakulását. Ha folyamatosan azt figyeled, hogy „megfelelő anya vagy-e”, nem tudsz ráhangolódni arra, hogy te milyen anya szeretnél lenni. A belső iránytű helyett az fog irányítani, amit a külvilág elvárásának gondolsz. Másodszor, ezek az elvárások minden egyes természetes emberi reakció után bűntudatot generálnak. Ha mérges vagy fáradt vagy, ha egy pillanatra azt kívánod, bárcsak ne lenne gyereked, ha nem érzed magad boldognak, azonnal jön a „jó anyák nem éreznek ilyet” típusú önkritika. Harmadsorban, az elvárások megakadályozzák, hogy valódi kapcsolatot alakíts ki a gyerekeddel, hiszen ha folyton azt monitorozod, hogy jól csinálod-e, akkor biztosan nem tudsz jelen lenni a pillanatban, és nem fogsz tudni ráhangolódni a gyereked tényleges szükségleteire.”
(Orvos-Tóth Noémi)

A teljes interjú az EZT SENKI NEM MONDTA című bookazinban olvasható, amit Ott Anna oldalán is meg tudtok rendelni. ❣️

https://ottanna.hu/

30/11/2025

Szerinted mi egy apa feladata?

Férfikörben ülünk. Húszan vagyunk. Csend van.
Felteszem a kérdést:
„Mi egy apának a legfontosabb feladata?”
Először senki nem szól.
Aztán valaki halkan mondja:
- „Hogy dolgozzon?”
A másik:
„Hogy biztonságot teremtsen.”
A harmadik:
- „Hogy példát mutasson?”

A válaszok igazak, szépek, de mégis azt érzem, hogy erről még beszélnünk kéne.
Mert erre a kérdésre még ködös a válaszunk.
A Warrior tribe férfikörökben összegyűjtöttem pár fontos pontot, ami irányt mutathatnak apáknak.
- - -
1. Ne old meg helyette. Tanítsd meg.
Múlt héten kislányom, Elzi és a barátnője egy hatalmas, kartondobozt próbáltak mindenáron bepréselni egy szűk bejáraton. Nem ment. Magamban jót nevettem, mert pont olyan volt, mint amikor mi, felnőttek, egy bútort próbálunk beforgatni egy ajtón, csak most kisgyerekek próbálkoztak.
Régen persze azonnal rohantam volna segíteni.

Megoldottam volna helyettük. Gyorsabban, könnyebben.
Most megálltam.
Odamentem, de hozzá sem értem a dobozhoz.
- „Szerintetek mitől nem fér be?”
Elzi rám nézett:
- „Túl nagy, apa.”
- „Igen, és szerintetek mit lehetne csinálni?”
Gondolkodtak.
- „Talán másik irányból?”
- „Próbáljátok meg!”
Forgatták, küzdöttek, kb 20 percig, és egyszer csak sikerült beforgatniuk.

Elzi arca felragyogott:
- „Sikerült, apa! Megcsináltuk!”
És akkor nem csak megért***em, hanem megéreztem, talán mélyebben mint valaha:
Ha én oldom meg, az csak egy elintézett feladat, nulla tapasztalat.
Ha ő találja ki, akkor tanulás, önbizalom, belső erő és büszkeség születik benne.

Az apaság nem arról szól, hogy mindent megoldasz.
Hanem arról, hogy megtanítod: ő is képes rá.
Tanulság:
A gyereknek nem megoldások kellenek, hanem lehetőségek, amelyeket ők maguk megugranak.
Így tanulja meg: „Én is tudom. Nekem is van erőm.”
- - -
2. Légy jelen, nem csak testben, lélekben is.
Gábor, 44 éves:
„Évekig ott voltam vacsoránál, fürdésnél, lefekvésnél.
De igazából? Nem voltam ott.

A fejemben a meeting, az email, a holnapi feladatok futottak.
A fiam egyszer odajött:
- „Apa, játszunk?”
- „Persze.” - feleltem.
De közben a telefonomat néztem.

Múlt héten fellépett az iskolai ünnepségen. Énekelt, táncolt.
Én ott ültem az első sorban, de a fejben a másnapi feladataim jártak.
Hazafelé megkérdezte:
- „Apa, láttad, amikor…?”
És nem tudtam mit mondani.
Mert fizikailag láttam, de fejben nem volt ott.”

Tanulság:
A gyerek nem azt akarja, hogy ott legyél.
Hanem azt, hogy vele legyél.
Mit tehetsz?
Tedd le a telefont.
Nézz a szemébe.
Mondd:
- „Mesélj, érdekel.”
- „Mit játszunk?”
- „Figyelek rád.”
A jelenlét nem fizikailag együtt töltött idő kérdése.
Figyelem kérdése.
- - -
3. Mutasd meg, hogy tévedhetsz és tanulsz belőle.
István, 47 éves:
„A fiam hatéves volt, amikor egyszer rákiabáltam.
Semmi komoly, csak nem rakta el a játékát.
Háromszor kértem, nem csinálta.
És kiabáltam.
Aztán láttam rajta: megijedt.
Rájöttem: nem miatta kiabáltam.

Fáradt voltam. Rossz napom volt. Ő volt a legkönnyebb célpont.
Bár nem volt könnyű de visszamentem hozzá.
- „Fiam, bocsánat. Hibáztam. Nem a játék miatt kiabáltam. Rossz napom volt, és ez nem volt fair veled.”
Megölelt:
- „Rendben van, apa. Én is voltam már ideges.”
A legfontosabb nem az volt, hogy bocsánatot kértem,
hanem hogy látta: apja sem tökéletes, és ez rendben van.”

Tanulság:
A gyerek nem a hibátlan apát tiszteli.
Hanem az őszintét, aki felelősséget vállal.
- - -
4. Dolgozz magadon, mert amit nem gyógyítasz meg, azt továbbadod.
Zoltán, 45 éves:
„Azt hittem, jó apa vagyok. Otthon vagyok, gondoskodom, dolgozom.
Aztán a feleségem azt mondta:
- „Ugyanolyan vagy, mint az apád.”

Először azt hittem, ez dicséret.
De folytatta:
- „Nem mutatsz érzéseket. Nem beszélsz arról, mi zajlik benned. Fal van körülötted.”
Azóta rájöttem:
Apám sem mutatta az érzéseit.
Én sem.
És a fiam ezt tanulja tőlem.
Amit magamban nem gyógyítottam meg, azt továbbadom neki.”
Ezért kezdett terápiát, férfikört, önismeretet.
Nem gyengeségből, hanem felelősségből.

Tanulság:
A generációs minták nem maguktól öröklődnek.
Mi adjuk tovább őket, ha nem gyógyítjuk meg.
Amikor te gyógyulsz,
a gyereked is szabadabbá válik.
- - -
5. Tanítsd meg: minden érzés jogos.
Péter, 42:
„A fiam hétévesen sírva jött haza.
- „Leestem a fáról, fáj nagyon”
Régen azt mondtam volna:
- „Ne sírj, nincs semmi baj.”
Most lehajoltam hozzá:
- „Látom, hogy fájt. Rendben van, hogy sírsz.”
Azt mondta:
- „De apa régen azt mondtad, hogy egy férfi nem sír, nem?”
- „Tévedtem. Egy férfi érezhet. Az érzelmek nem azt jelentik, hogy gyenge vagy, hanem, hogy bátor vagy mert mersz érezni. Érezni fontos!”
Megölelt. Sírt tovább. De már nem szégyellte.

Tanulság:
Ha azt tanítod, hogy az érzések gyengeség,
a gyerek elfojtja őket.
Ha azt tanítod, hogy jogosak,
megtanulja egészségesen kezelni őket.
Ez az erő.
- - -
6. Légy igaz példa a gyermekednek.
András, 50 éves:
„20 éven keresztül kőkeményen dolgoztam, felépít***em egy komoly cégbirodalmat. Az motivált, hogy a gyermekeimnek már könnyebb legyen, ők már legyenek valakik. Tisztán emlékszem arra a napra, a fiam kb 10 éves volt, amikor büszkén mondtam neki:
- Egy nagy te fogod vezetni a családi céget.
- Apa, én nem szeretnék úgy élni ahogy te. Én boldog életet szeretnék.
Majdnem összeestem. Válaszolni sem tudtam.
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megért***em. Az egész életem példa volt, de nem úgy ahogy szerettem volna, hanem egy elrettentő módon.

Dolgoztam, működtem, teljesít***em,
de nem éltem. Fájt, amikor rájöttem.
Attól a naptól elkezdtem változtatni.
Dolgoztam magamon.
Elkezdtem élni, a családommal lenni, igazán kapcsolódni velük.
És egy nap azt mondta a fiam, ami szintén nagyon emlékezetes nap volt számomra:
- „Apa, büszke vagyok rád, mert mertél változni.”

Tanulság:
Ne az anyagi világban legyél példa a gyermekednek, mert hiába mondod, hogy boldog vagy, a gyermeked átlát a páncélodon.
- - -
Mit tehetsz most?
Kérdezd meg magadtól:
„Milyen apa vagyok?
Mit lát a gyermekem nap mint nap?
Azt élem, amit tanítani szeretnék?”
Mert a gyerek nem azt tanulja, amit mondasz.
Hanem azt, amit teszel.
- - -
Az igazi apaság
Az igazi apaság nem a hibátlanságról szól.
Hanem a jelenlétről.
A tanulásról.
Az őszinteségről.
A belső munkáról.
A gyerek nem tökéletes apát akar.
Hanem igazit.

Aki ott van.
Aki figyel.
Aki szeret.
Aki hibázik, majd feláll.
Aki mer változni.
És amikor majd felnő, nem azt fogja mondani:
„Apám tökéletes volt.”
Hanem azt:
„Apám mellettem volt. És ez volt a legfontosabb.”

Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi

30/11/2025

A nárcisztikus kapcsolatokban a szeretet helyét gyakran a kontroll és az önérdek veszi át. Szakítás után ez még látványosabbá válik, hiszen a nárcisztikus nem az ex ...

26/11/2025

26/11/2025

Néha el kell távolodnunk, hogy ráébredjünk, milyen közel állunk egymáshoz.

A próbakülönélés segíthet az újragondolásban, egymás újraválasztásában. Akkor kissé hátralépünk, levegőhöz jutunk, kilépünk a nyomasztó, fullasztó konfliktuskörökből, mert sok esetben nincs eszközünk, hogy másképp tegyük ezt meg. Távolabb lépve tisztábban látunk rá önmagunkra, a másikra, halódó, vagy újra éleszthető kapcsolatunkra. Szükségünk van távollétre, és egy lenyugodott, objektív nézőpontra, ahonnan indulatmentesen kibogozhatjuk a kaotikus érzelmi szálainkat. A próbaválás tulajdonképpen annak az elismerése, hogy egy párkapcsolatban túl sok a feloldatlan konfliktus, romboló vita, vagy éppen a megfagyott, ugyanakkor fullasztó csend.

Ugyanakkor a próbakülönéléshez egy magas szintű párkapcsolati kulturáltság kell, vagyis hogy a párok között megvan a kellő motiváltság és együttműködési készség ahhoz, hogy a problémákat látják, egymás érzéseit elismerik, és közösen akarják a helyzetet megoldani.

kiralyeszter.com

📖 https://kiralyeszter.com/a-probakuloneles-segithet-az-ujragondolasban-egymas-ujravalasztasaban/

26/11/2025

Randizunk, üzengetünk, együtt töltjük a hétvégéket, de ha valaki megkérdezi, „akkor ti most együtt vagytok?”, hirtelen nem is tudjuk, mit válaszoljunk. Ismerős érz...

20/11/2025

kiralyeszter.com

20/11/2025

Sok elmélet létezik arról hogy mi kell a jó párkapcsolathoz, házassághoz Azt gondolom ehhez nem lehet egységes receptet adni. Mindenesetre a megértés, az odafigyelés, érzelmek kifejezése, kommunikáció, kapcsolódási igény, közösen eltöltött idő, a szeretetnyelvek ismerete és a felelősségvállalás képessége, valamint az empátia képessége.

Nagyon fontos az is, hogy ki tudjanak alakítani egy közös sz*****is kultúrát, valamint hogy a pénz kezeléséről is egyformán gondolkozzanak. Én hiszem azt, hogy egy kapcsolatban a közös anyagi felelősségvállalás is nagyon fontos, hiszen egy idő után az adó fél megelégeli, fárasztónak érzi és igazságtalanságot él át akkor, hogyha a párja nem járul hozzá a család anyagi szükségleteihez. Nyilván kivétel, amikor az anyák a gyerekekkel vannak otthon.

Popper Péter Füst Milánt idézi ez ügyben.
"Füst Milán négylábú asztalnak látta a házasságot. Ha bármelyik lábával van valami baj, máris billegni kezd.

Az asztal első lába: hogyan szeretik a partnerek eltölteni közös idejüket. Kell, hogy az életstílusban legyen közös pont, valami azonosság.
Ha egyikük társasági ember, a másik otthonülő, egyikük a meleg tengereket szereti, a másik a havat, akkor nehezen alakítható ki közös életforma.

Másodszor persze egymást is szeretni kell. Ez a második láb.

A harmadik láb a szex. Össze kell passzolni sz*****isan. Nagy tragédia, ha két ember szereti egymást, és nem illenek össze testileg.

A negyedik láb pedig az, hogy a házasság gazdasági kapcsolat is egy férfi és nő között, el ne felejtsétek – mondta ujját felemelve az író.
A tankönyvek ugyan azt tanítják, hogy a nyomor nem eszi meg a szerelmet, ám ez tévedés. Megeszi."
Popper Péter

(Fotó: Fb

17/11/2025

Szükség van arra, hogy változtassunk a TÁRS fogalmának értelmezésében!
Férfiaknak elsősorban, de nőknek is ajánlom!
Én azt gondolom, hogy a párkapcsolatban nemcsak az élet napos oldalát kell megosztani, hiszen a kölcsönösség azt jelenti, hogy a kapcsolat feladataiban is osztozunk. Gyakran látom, hogy kering egy tévhit a férfiak fejében (és néha a nők fejében is).

Jó esetben a párok közösen döntenek arról, hogyan alakítják ki a babás éveket, ki az, aki otthon marad és melyikük megy vissza dolgozni, de még talán mindig az a gyakoribb, hogy a férfiak elmennek és megvalósítják önmagukat a munka területén, ezért az otthoni munkát teljes méretékben ráhagyják a párjukra. Mondván, hogy ők megtették a magukét.
A nő pedig egy személyben viszi a hátán a közös élet terheit, és lemond az önmegvalósításról, mert egyébként nem működne a család élete.

Én azt gondolom, hogy a mai világban, amikor az önmegvalósítás általános szükségletté vált, úgy lehet egy jó párkapcsolati egyensúlyt kialakítani, ha mindkét félnek adódik lehetősége kipróbálnia önmagát kint az életben, akár a munka területén, és az otthoni feladatok is megosztásra kerülnek. Sajnos a korábbi évtizedekben nem ez volt az elfogadott. A gyorsan változó világunk is azt kívánja, és a nők is vágynak arra, hogy ők is bebizonyíthassák önmaguknak azt, hogy értékesek a munka területén is.

Gyakran hallom a párterápiás üléseken a kapcsolatról szóló narratívákban, hogy az egy óriási dolognak számít, ha a férfi részt vesz, "segít" a házimunkában.

Ezzel az a baj, hogy csak akkor lehet részt venni benne, ha a másik fél teljes felelősséget vállalva irányítja a munkát. Részt venni mindig könnyebb, mert nem jár döntésekkel, sőt, meg van az a lehetőség is, hogy nem vesz részt benne az illető. Bizonyos értelemben egy szabadon választott tevékenység.
"Ha van kedvem megpucolom a krumplit, ha nincs, akkor nézem a Forma 1-et." Ettől még az ebéd elkészül majd.
Ezzel szemben, aki irányít, az teljes mellszélességgel szervezi a munkát, az egész "projekt" az ő vállán nyugszik.

Aki rendszeresen éli át, az tudja, mi a különbség.
Mint ahogy egy kliensem felkiáltott párterápiás ülésen:
" Egyszer, csak egyetlen egyszer lenne olyan helyzet, amikor nem nekem kell agyalnom, törnöm a fejem, szerveznem és meg is valósítanom a vasárnapi családi ebédet! Szeretnék egyszer én segíteni!"

Az alábbi sorok évekkel ezelőtt keringtek a neten. Idézem:

"Nemrég átjött hozzám egy barátom kávézni, üldögéltünk és az életről beszélgettünk. Egy ponton megjegyeztem:
„Megyek és elmosogatok, rögtön jövök”.

Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajót építek. Csodálattal vegyes csodálkozással t***e hozzá: „Örülök, hogy segítesz a feleségednek. Én nem szoktam, mert ha mégis, a nejem sosem dicsér meg. Múlt héten például felmostam, és azt se mondta, köszi.”

Visszaültem mellé az asztalhoz, és elmagyaráztam, hogy én nem „segít***em” a feleségemnek. Ami azt illeti, a feleségemnek nem segítségre van szüksége, hanem egy partnerre. Én partner vagyok az otthoni teendők elvégzésében, és nem „segítség” az, hogy házimunkát is végzek.

Nem segítek a feleségemnek a takarításban, mert én is itt élek, és muszáj takarítanom.

Nem segítek a feleségemnek a főzésben, mert én is akarok enni, ezért főznöm is kell.

Nem segítek a feleségemnek a mosogatásban, mert én is használom azokat a tányérokat, amikből eszünk.

Nem segítek a feleségemnek a gyerekek körüli teendőkben, mert ők az én gyerekeim is, és az a feladatom, hogy az apjuk legyek.

Nem segítek a feleségemnek mosni, teregetni és összehajtogatni a ruhákat, mert ezek az én és az én gyerekeim ruhái is.

Nem segítek otthon. Én is ott lakom, a házhoz tartozom. Ami pedig a dicséretet illeti, megkérdeztem a barátomat, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy a felesége végzett a takarítással, a mosással, az ágynemű felhúzásával, a gyerekek megfürdetésével, a főzéssel, a rendrakással és a többivel, és te annyit mondtál: köszönöm.

De nem csak egyszerű "köszönöm" - ről van szó, hanem a totális elismerésről: „Nahát! Fantasztikus vagy!”

Ez így most furcsának tűnik?
Furán nézel most magad elé?
Amikor te egyetlen egyszer életedben felmostál, rögtön elvártad, hogy kitüntetést kapj... de miért is?

Gondolkoztál már ezen, drága barátom?
Talán azért, mert macsó kultúránkban azt tanultad, hogy mindez az ő dolga.
Esetleg azt képzeled, hogy mindez pikk-pakk megvan, a kisujját sem kell mozdítania érte?

Akkor hát dicsérd őt úgy, ahogy elvárod, hogy ő dicsérjen téged, ugyanolyan intenzitással!

Nyújtsd a kezed, viselkedj igazi társ módjára, ne pedig úgy, mint egy vendég, aki csak enni, aludni, fürdeni és a sz*****is szükségleteket kielégíteni érkezik!

Érezd magad otthon, hiszen ez a te házad is!

Az igazi változás társadalmunkban otthon kezdődik:
"Tanítsuk meg fiainknak és lányainknak, hogy miről szól az, ha igazi társ vagy!""

(Az írás eleje az én mondataim, az idézet sajnos nem tudom, kitől való)
(Fotó: Fb)

17/11/2025

A gyász leginkább a halál utáni érzelmi reakcióként ismert, azonban létezik egy kevésbé közismert, de rendkívül erőteljes formája is: a várakozó, avagy anticipáci...