01/08/2021
Egy kolléga saját élménye és szakEMBERként való megélése.
A téma nagyon nehéz! De pont amiatt fontos róla tudni es beszélni, mert sajnos sok élettörténetben felbukkanó teher.
Megoldóképlet nincs. Megküzdés és hosszú rehabilitációs út van/lehet!
Köszi Eszter hogy ezt ilyen mélységben osztottad meg velünk! 🌸
Tegnap egy hozzászólásban azt mondtam, hogy a gyerekbántalmazás és főleg a gyerekkori sz*****is abúzus ellen küzdeni egy eléggé magányos harc. Majd miután ezt írtam, utána arra gondoltam, hogy miattatok nem is annyira magányos. Mert itt egy közösség épült, amit szeretek, ami erőt ad, ami támogat. Mert ti értitek és sokan sajnos érzitek is, amiről beszélek vagy írok.
Mivel Ti annyi erőt adtatok nekem, mivel sokan olyan régóta olvastok, mivel sokan közel kerültetek hozzám, és sokakat úgy érzem, mintha ismernék, még akkor is, ha soha nem is találkoztunk, ezért úgy gondoltam, teszek egy arcot is az írásaim mellé. Hogy lássatok is.
40 éves vagyok. Gyerekként sz*****is abúzus áldozata voltam. Gyűlöltem magam, szünet nélkül ostoroztam magam, és tetőtől talpig beborított a szégyen. Fájt a bőrömben lenni, fájt létezni. Nem volt elég, hogy bántottak, én is bántottam magam, mert azt épült be, hogy ezt érdemlem. A pszichológia tudásom semmi ahhoz képest, amit a saját bőrömön tanultam meg. Nem a szakkönyvekből ismerem igazán a PTSD-t, a disszociációt, az abúzus okozta tüneteket, az önbántási kényszert, a Stockholm szindrómának hívott traumás kötődést, az áldozati működésmódot, a lefagyást, az emlékezetkiesést, az emlékbetöréseket, és a hozzájuk kapcsolódó pánikot és testi kínokat, hanem mert ezekkel éltem és élek. Van, ami elmúlt, van, ami múlóban, és van sajnos sok, amivel egész életemben küzdenem kell.
Folyton visszatérő kényszerem volt, ha valaki átlépte a határaimat, levágtam a saját hajam. Kiskoromban kezdtem, utoljára tavaly nyáron tettem meg, pedig azt hittem, ezt már kinőttem. Tévedtem.
Könyvekből soha nem tanultam volna meg, milyen pokolian nehéz egy traumás kötődést elszakítani. Mert hiába éreztem, hogy rossz, hiába tudtam már, hogy bántanak, mikor kiléptem belőle, hiányzott, mert megszoktam. Szinte elvonási tüneteket tud okozni, ha az ember hozzászokik a bántáshoz, és egyszer csak nem bántják. Olyan fájdalmas űr, olyan légüres tér, amiben totál elveszettnek érzi magát az ember. Ha ugyanúgy degradáltam magam, ahogy azt korábban tették velem, kicsit enyhült az ürességérzés. Azt hittem, a traumás kötődés megszakítása után majd jön a rég vágyott szabadság érzés, de ez elmaradt. Mert a szabadság nem adja magát egy könnyen. A bántalmazó kapcsolatból való kilépés után a szabadság helyett először a fájóbbnál fájóbb felismerések következnek, hogy mosták az agyamat, hogy hagytam magam bántani, hogy milyen sokáig nem volt védekező képességem, és hogy hányan éltek vissza ezzel. Nem kevesen. A szabadság helyett az elvonási tünetek, a légüres térben való totális elveszettség, az önbántási kényszer és minden olyan fájdalom, szomorúság, és negatív érzés, amiket korábban profi módjára elfojtottam, egyszer csak életre keltek. A fájdalma annak, hogy az abúzussal mennyi mindent elvettek, elloptak tőlem, hogy élhettem volna szégyen és rettegés nélkül, hogy az abúzus mennyire elszigetelt másoktól és saját magamtól is, a saját érzéseimtől.
Addig az abúzus miatt volt a mindennapjaim kísérője a szégyen érzés, ezután a szégyen új tárgyat talált magának, szégyelltem a testi-lelki tüneteimet, az elveszettségemet, szégyelltem, hogy hiányérzetem van, ha nem bántanak, és sorolhatnám. Annyi könyvben olvastam már, és annyian elmondják, hogy egy áldozatnak nincs oka a szégyenre, de teljesen mindegy, mit írnak és mondanak, az áldozat mindig talál okot a szégyenre. Mert a szégyen hozzámnőtt, mint egy ötödik végtag. Ezt levágni nem lehet egy csapásra, levetkőzni lehet csak, de valószínű, hogy egy életen át tartó küzdelem lesz.
Ahogy elkezdtem beszélni az engem ért bántásokról, az emberek sorra eltűntek mellőlem. Ami persze nem nagy segítség a szégyen levetkőzésében, mert ezek az eltűnések mind a szégyen érzését erősítik. Egy ilyen kitárulkozás remek szűrő az emberi kapcsolatokra nézve, mert aki az őszinteséget, vagy a fájdalmas valóságot nem bírja, ő felszívódik, aki viszont marad, iszonyúan értékes, felbecsülhetetlen kapcsolat.
Ugyanúgy, mint közületek nagyon sokan, én is hallgattam az áldozathibáztató megnyilvánulások tömkelegét, amikből külön könyvet lehetne írni, hallgattam az elkövetőm önfelmentését is, és azt is, mások hogyan mentegetik. Az emberi kreativitás határtalan, ha a felelősségvállalás alól próbál valaki kibújni. Megtapasztaltam, milyen a környezet, a külvilág reakciója, és közönye. Sokan azért közönyösek, mert az az egyszerűbb, sokan csak tehetetlenek, mert nem tudják, vagy tudták, mit kellett volna tenniük. Az elkövető oldalán állni sajnos sokkal sokkal egyszerűbb.
A fájdalmakat, amiket ti nagyon sokan végigéltetek, én is ismerem testközelből, a saját bőrömön tapasztaltam.
Sokáig azért sem akartam erről beszélni, mert egy pszichológustól azt várják sokan, hogy megmondja a frankót, a megoldóképleteket, nem azt, hogy a saját PTSD-jéről beszéljen. Sokan azt gondolják, egy pszichológus tuti, hogy lelkileg egészséges kell, hogy legyen. Szerintem egy pszichológusnak pedig kötelessége ismernie saját magát, képben lennie a saját traumatizáltságával, különben sokat tud ártani.
Szerintem az erőszak, a bántalmazás elleni küzdelem ott kezdődik, hogy nem kezeljük tabuként a témát, hogy beszélünk róla. És milyen álságos küzdelem lenne részemről, ha pont én nem mernék beszélni róla, és úgy tennék, mintha ez a részem nem is létezne.
Az áldozatszerepből, a traumatizáló kapcsolatból, az elnyomásból felébredni és kiszakadni fáj. Illúziókat elveszteni fáj. Mikor ezt a kínzó fájdalmat már nem nyomjuk el, akkor egy darabig üvölteni tudnánk. Ez a fájdalom annyira keserves, hogy megtanít az önvédelemre. Megtanít arra, hogy soha nem tűrjük többet, hogy rosszul bánjanak velünk, soha nem maradunk többet elnyomásban. Ekkor ébredünk öntudatra, ekkor leszünk képesek kiállni magunkért, és kiállni másokért.
Az öntudatra ébredés egy hosszú és nehéz út, de anélkül nincs szabadság. Szabadság nélkül meg nincs élet, csak túlélés.
A gyerekbántalmazás ellen pedig éppen ezért kell erőn felül harcolni, hogy lehessenek gyerekek, akiktől nem lopják el az önérzetet és öntudatot, akiket nem fosztanak meg a szabadságuktól, attól, hogy értékesnek érzik magukat, és akiknek nem kínkeserves, és végtelen hosszúnak tűnő úton kell mindezt visszaszerezniük. Akik lehetnek azok, akinek születtek.
Minden gyereknek erre van szüksége, a világnak pedig óriási szüksége van ilyen emberekre.
