26/10/2025
Az élet dukkha. Buddha szavai voltak ezek egykor.
Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy pontosan milyen nyelven beszélt és tanított Buddha, viszont a korai buddhista iratok szerint páli nyelven, amely a szanszkrit nyelv egyfajta változata. Alapvetően a dukkha szó fordítható szenvedésnek, fájdalomnak is. A dukkha jelentésének három fő csoportja is lehet, ezek közül az egyikre térek most ki, amibe beletartozik a fizikai/testi, lelki és szellemi szenvedés/fájdalom.
Bizonyos értelemben a szenvedés adott, persze nem csak azért, mert levetítjük a jelenlegi életünkre, vagy rátoljuk a felelősséget a rendszerre, családra, a társadalmunkra, hanem csupán azért, mert emberek vagyunk. Alapvetően megszületni is, élni is, illetve meghalni is szenvedés. Nagy vonalakban, persze.
Amennyiben ránézünk emberi létünkre, valóban van ebben igazság. Az élet tele van olykor nehézségekkel, amikkel szemben vagy van eszköztárunk és meg tudunk küzdeni vagy pedig nagyon nehéz időszaknak nézünk elébe.
Életünk során rengeteg veszteség ér minket, eleve a mulandósággal nagyon nehezen tud egy egészséges ember szembenézni. Persze egy bizonyos fokig ez érthető is. Gyerekkorunktól fogva védelmezve vagyunk a halál gondolatától. Emellett ott a kereszténység, ami szintén nem segítve azt sulykolja belénk, hogy aki jó, az a mennybe, aki rossz az a pokolba kerül. Alapvetően nem a megmaradt irataink vannak vallási szempontból kifordítva, hanem azok fordítják ki ezeket, akiken a felelősség lenne. Ugyanakkor most egy másfajta felelősségvállalásra szeretnék kitérni.
Térjünk vissza a szenvedés mibenlétéhez.
Az életnek van egyfajta áramlása, ami fentek és lentek hullámzásából áll. Ezekben, ha sikerül megtalálni a harmóniát, akkor egy nagyon nyugodt és stabil alapokon lévő életet tudhatunk magunkénak.
Mi történik akkor, ha nincs meg a harmónia? Sokszor kezdetét veszi a hibáztatás. Mindenki is sorra kerülhet a közvetlen környezetünkben, aki hibáztatható, de akár az egész világ is belekerülhet ebbe a kalapba. Mindig van valaki vagy valami, amit ki tudunk húzni belőle és kiállíthatjuk a pellengérre.
Ebből fakad a szenvedésünk gyökere is. Legalábbis egy szempontból biztosan. Hibáztatunk szüntelen, DE mikor kezdődik el ebben a sztoriban a felelősségvállalás? Mikor nézünk rá az életünkre? Mikor jön el az a pont, hogy nem hárítani akarunk, hanem vállalni azt, akik vagyunk?
Amennyiben van elég merszünk ahhoz, hogy megfigyeljük önmagunkat bizonyos helyzetekben, akár később az életünk minden momentumában, nem ítélkezve, ugyanakkor őszintén, na, ez lenne a kulcs. Akkor fog elkezdődni a valódi felelősségvállalás. Mikor nem csak hárítunk és másokra toljuk a saját helyzetünkért keletkezett károkat.
Alapvetően a saját életünk csakis nekünk köszönhető. Ami bennünk van, az lesz kint is. Pontosítok rajta, hogy mit is jelent ez. Amit elképzelünk magunkban, ahogyan megnyilvánulunk, amit sugárzunk magunkból (pl.: szeretet, harag), annak a megnyilvánulása a külvilág, a közvetlen környezet. Ez nem más, mint színtiszta energia. Itt akár be lehet hozni azt a felhívást, hogy: Vigyázz, mit kívánsz, mert valósággá válik!
A szenvedés mibenléte nem feltétlen az életünkre vonatkozik, még ha elsőre úgy is tűnik, nem egyfajta pesszimista hozzáállás ez, hanem az arra való rálátás, hogy kik is vagyunk mi ezen történések közben. Ugyanis ezen van a hangsúly. Emberek tudunk-e maradni közben? Jók leszünk akkor is, ha nem látjuk az alagút végén lévő fényt?
Egyáltalán hajlandóak vagyunk arra, hogy ránézzünk önmagunkra és felismerjük-e a saját viselkedési berögződéseinket?
A felelősségvállalás lenne az egyik kulcs a boldog élethez. Ugyanis itt jöhet egy kérdés, hogy: Ha magaddal nem tudsz őszinte lenni, akkor kivel lennél?
Hajszoljuk a boldogságot, mintha egy elérhetetlen vágyódás lenne, ami folyamatosan elillan a pillanatban. Viszont, kérdem én, választ nem várva: Mit gondolsz, mi a boldogság valójában?
Egyfajta döntés ez, aminek a lehetősége ott van minden egyes pillanatban. Minden belégzéssel új pillanat teremtődik. Minden egyes új pillanattal lehetsz jobb ember, kedvesebb, megértőbb, szeretetteljesebb, elfogadóbb.
Ugyanez igaz fordítva is, a kilégzéseket tekintve, minden egyes kilégzéssel elengedhetsz bármit, ami nem szolgál téged, neheztelést, fájdalmat, sértettséget, közönyt, haragot.
Amennyiben a valóságod a szeretet, ott már nem lesz kérdés, hogy boldog vagyok-e? Nem lesz kérdés az sem, hogy miért ilyen hullámzó az élet, hogy egyik pillanatban jó történik, a másikban pedig valami borzasztó?
Az élet dualitása ez, hogy vannak szép dolgok és vannak nehézségek. Vannak fájdalmak és vannak mérhetetlen boldog pillanatok. Megszületünk és meghalunk, ahogy minden egyes lélek, aki beteljesíti a feladatát itt a földi valóságban.
Ez a fajta elégedettség adja a boldogságot és viszi el a kételyeket. Ahol ugyanis van szeretet, ott semmi más nem fér meg. Nyilván nem azt mondom, hogy minden egyes nehézséget mosolyogva kellene fogadni, hanem elfogadással.
Ugyanis minden úgy van jól, ahogy van.
Te kutatod szüntelen a boldogságot vagy pedig vállalod a felelősséget és ránézel az életedre, megfigyelve, hogy milyen ember is vagy a szenvedések közepette?
