• A lélek.ért •

11/02/2026

A házasságod: ÉL vagy TÚLÉL?
Férfikörön ülünk. Tízen vagyunk. Csend van.

Felteszem a kérdést:
“Hány éve vagytok együtt a feleségetekkel?”
- “Tíz.”
- “Tizenöt.”
- “Húsz.”

A következő kérdés után még mélyebb csend:
“Ki érzi úgy, hogy ma boldogabb, mint az elején?”

Majd valaki elmosolyodik: “Bonyolult.”
Egy másik csak annyit mond: “Van, amikor jó.”
Ott ülünk. Évtizedek óta házasok. És szinte tapintható a felismerés: valami hiányzik.

A HÁZASSÁG NEM MŰKÖDIK MAGÁTÓL
Sokan azt gondolják, az “Igen” kimondásával a neheze mögöttünk van.
Valójában ott kezdődik.
A házasság ezer apró döntésből áll. Naponta újraválasztjuk egymást. Vagy lassan eltávolodunk.
A kapcsolat vagy fejlődik, vagy kopik. Köztes állapot ritkán van.
A legtöbb házasság nem válással ér véget, hanem csendes érzelmi különéléssel.

A HÁZASSÁG 5 SZINTJE
Maslow az emberi szükségleteket piramisba rendezte. Ha egy alsó szint nincs kielégítve, akkor visszazuhansz oda. A házasság is hasonlóan épül egymásra.
Stabil alap nélkül nincs mélység.
1. Túlélés
2. Biztonság
3. Szeretet
4. Önbecsülés
5. Önmegvalósítás
Ha éhezel, akkor nem tudsz szeretni vagy önmegvalósítani..
Nézd végig a szinteket, és közben figyeld a kapcsolatotokat.

1. SZINT: TÚLÉLÉS
Két ember együtt marad, mert az élet így biztonságosabb.
Pénz. Otthon. Gyerekek. Kiszámítható hétköznapok.
Az érzelmi tér szűk.
Beszélgetés alig. Az érintés ritka. A napok ismétlik egymást.
A kérdés sokszor ki sem mondódik, mégis ott van:
“Mi lenne velem egyedül?”
A kapcsolatot inkább a félelem tartja össze, mint a vágy.

PÉLDA FÉRFIKÖRBŐL
József, 52:
“Harminc éve vagyunk házasok. Azt sem tudom, mondtam-e valaha, hogy szeretem.
Egyszer megláttam egy fiatal párt nevetni az utcán. Akkor értettem meg, hogy mellettünk elment valami…”

2. SZINT: BIZTONSÁG
Az élet rendezett. Van tartalék, terv, szerepek.
A szeretet gyakran feltételekhez kötődik.
Teljesítesz, működik. Megbillensz, jön a feszültség.
Kimondatlan megállapodások tartják egyben a rendszert.
“Csak maradjon minden így.”
Kívülről stabil. Belül sokszor levegőtlen.

PÉLDA FÉRFIKÖRBŐL
Tamás, 45:
“Hoztam a pénzt, ő vitte a családot. Azt hittem, ez elég.
Amikor megkérdeztem, boldog-e, csak annyit mondott: nem tudom.
Akkor jöttem rá, hogy inkább működünk, mint élünk.”

3. SZINT: SZERETET
Megérkezik a közelség.
Beszélgettek. Nevettek. Van érintés, van intimitás.
Sokan azt gondolják, hogy ez a házasság csúcsa.
Mégis vannak “zárt szobák”. Régi sebek, régi hibák, amikről nehéz beszélni.
A szeretet megvan, a teljes megmutatkozás még nincs. Ez még nem a feltétel nélküli szeretet és elfogadás.

PÉLDA FÉRFIKÖRBŐL
András, 40:
“Szeretjük egymást. Jó együtt. De van egy történetem a gyerekkoromból, amit sosem mertem elmondani… Attól félek, minden megváltozna, máshogy nézne rám.”

4. SZINT: ÖNBECSÜLÉS
Itt kezdődik az igazi fordulat.
Mindketten felelősséget vállaltok magatokért. Önismeret, terápia, belső munka.
Kevesebb szerep, több valóság.
Ha valami fáj, kimondjátok. Ha hibáztok, vállaljátok.
Megmutatjátok egymásnak a legféltettebb titkaitokat, életetek legnagyobb hibáit, és elfogadjátok egymást, a tökéletlen tökéletességben.
A bizalom mélyül, mert már nincs mit rejtegetni.
A szabadság és az elköteleződés egyszerre van jelen.

PÉLDA FÉRFIKÖRBŐL
Péter, 48:
“Amikor elkezdtem őszintén beszélni arról, mi zajlik bennem, a feleségem is megnyílt.
Ma már nemcsak szeretjük egymást. Látjuk is egymást.”

5. SZINT: ÖNMEGVALÓSÍTÁS
Két egész ember találkozása.
A boldogság forrása bennetek van, mégis egymást választjátok.

Élitek, ami hív. Támogatjátok egymás útját.
A kapcsolat nem korlátoz, hanem tágít.
Van egy közös irány, ami túlmutat rajtatok. Együtt építetek és szolgáltok valamit, ami nálatok sokkal nagyobb.
Mindketten élitek a hivatásotokat. Mindketten szabadok vagytok. Mindketten boldogok vagytok.
És mégsem megy külön utakon az életetek, hanem együtt építitek.

Mert nem egymáshoz vagytok hűek.
Nem csak magatokhoz vagytok hűek.
Hanem ahhoz, amire teremtve lettetek, mert önazonosan éltek.

MI A MOTIVÁCIÓ?
„Együtt akarunk szolgálni.”
„Együtt akarunk létrehozni valamit, ami nagyobb, mint mi.”
„Nem két fél vagyunk, hanem két egész, aki együtt szárnyalhat.”

Mi a kapcsolódás minősége?
Feltétel nélküli szeretet. Szabadság. Teljesség.
Mint két madár, akik bármikor elrepülhetnek, de mégsem repülnek el.
Mert együtt akarnak lenni.

PÉLDA A FÉRFIKÖRBŐL
László, 55:
“Otthagytam a biztos állást. Kevesebb lett a pénz.
A feleségem csak annyit mondott: melletted állok.
Ma könnyebbnek érzem az életem. És közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha.”

HOL VAGYTOK MOST?
Túléltek? Stabilan működtök? Kapcsolódtok? Fejlődtök?
Bárhol is tartotok, az nem ítélet. Inkább egy térkép.
A legtöbb pár nem azért reked meg, mert nem szeretik egymást. Hanem mert nem nőnek tovább.

Felfelé BELSŐ MUNKÁVAL lehet haladni
A változás belül indul.
Nagyobb tudatosság. Több felelősség. Őszinteség magaddal.
A régi minták felismerése. A sebek gondozása.
Ahogy változol, a kapcsolatod is mozdul.
A házasság pontos tükör. Megmutatja, hol tartasz.

MIÉRT ÍROM EZT?
Most van a Házasság Hete Magyarországon.
Az elmúlt tizenkilenc évben Nórival sok mindent megtanultunk. Voltunk mélyen is. És továbbmentünk.
A házasság alakítható.
Péntekig minden nap megosztok egy gondolatot.
Ha nekünk sikerült mozdulni, másnak is sikerülhet.

Holnap erről írok:
Hogyan másoljuk le a szüleink házasságát?

Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi

u.i.: Ha lemaradtál a házasság heti sorozat többi posztjáról, itt találod:
1. poszt: A nő nem tesz boldoggá
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02oyrGGTtnnuxsFKvNaanU9kdMtuwPG84m66CjdvMzciqsqzicAwWN26uiUeeDzJwrl&id=100054541896960

3. poszt: a szüleid házasságát másolod
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid034VkacY4h7UsKpGwBUCSiUSYAJvmTCyKSRS1Pd4QPbTVDg7rbcaUQQtwqtcSmNHzFl&id=100054541896960

4. rész: A párod tükör
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid07XFm9uMwhvk2gMiGJo63h5qm4h8HJvUxY27BCavAHk6xzsG7DuK5mjB7ZdjsbAY6l&id=100054541896960

5. rész: a múlt határozza meg a jelened
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02ZvpMa8WFZweaPLn9tyWvBCABtJC5YdrhEZ2m49KhRq4jrBBBXJ1JK4cQ2gmMyFQMl&id=100054541896960

Ha valaki szeretne a házasság témáról személyesen hallani tőlünk, akkor itt tud:

Ingyenes előadás a házasságról Február 12-én Fót:
https://www.facebook.com/events/25687381637623160/

Ingyenes előadás a házasságról február 13-én Göd:
https://fb.me/e/6qxD73xpg

01/02/2026

Nos, folytassuk az idegrendszer témát a harmadik résszel, ahogy ígértem a panaszkodást vesszük górcső alá. És ezzel majd megint kiteszem a táblát: ide lőjetek, mert sokakat triggerel ez a téma. Igyekszem ezért pontosan fogalmazni, hogy ne erkölcsi ítéletnek tűnjön, hanem annak, ami: egy idegrendszeri működés.

És szokás szerint saját példával támasztom alá a témát, azért, hogy látható legyen: én sem vagyok/voltam különb bárkinél, én is éltem ezt a minőséget.
Anyukám egész életében panaszkodott. Örök áldozatszerepben volt, kizárólag a fájdalmas, nehéz, sorsrontó, bántó energiákra összpontosított, az egész világ ellene volt, benne az emberek, a saját teste is. Fájdalmai, betegségei mind magasan hypoltak voltak, neki nem egyszerűen fájt a feje, hanem szaggatott. Ő nem csak pusztán rosszul aludt, hanem egész éjjel nem aludt, rettenetes álmai voltak, és mindannyiszor drámai arccal, nagyokat nyögve, sóhajtva létezett az ilyen napokon. És sorolhatnám, de nem akarom. És nagyon ne legyen félreértés: édesanyám olyan volt, amilyen, nekem ő kiváló tanító volt, egy csepp neheztelés vagy rosszallás sincs már nagyon régen bennem irányába. Sőt…
De ami tény, az tény. Ilyen közegben felnőni egyértelműsíti, hogy az ember, ha akarna se tudna a szép és jó dolgokra fókuszálni, egyszerűen az idegrendszer akkor érzi magát biztonságban, ha csak a szart veszi észre. (Manapság mindenszaristáknak is nevezik ezt a típust.)

Én is ilyen voltam. A múltkorában kezembe került 16-18 éves korom között írt naplóm. Egy kínszenvedés volt végigolvasni. Elképesztő mennyire átvettem a panaszos mentalitást, a mindenszarista gondolkodást, az örök pesszimizmust, és tulajdonképpen csoda, hogy nem mentem a Dunának. Elszégyelltem magam utólag is: milyen szörnyű lehetett ezt az akkori párjaimnak, barátaimnak elviselni...
Rituálisan, egy szertartás keretében égettem el ezt a naplót a kertemben. Soha többé nem szándékozom még csak hasonló sem lenni. Mások fiatalkorukban életörömmel teliek voltak, és bohók, én akkoriban azon gondolkodtam mikor és hol vágjak eret, és vessem le magam a földszinti ablakból. Életem második felére jött meg az eszem, hogy így élni nem szeretnék, köszi, egész életemre nem szeretném úgy boldogtalanná tenni önmagam, mint anyukám. Az életben annyi gyönyörűség és érték van. És elkezdtem ezekre fókuszálni, és a bennem lévő értékekre is.

Sokan, ahogy idősödnek, úgy lesznek egyre pesszimistábbak, befordultabbak, egyre panaszkodóbbak, és sóvárogva vágyják vissza a fiatalságukat. Én akkor se, ha fizetnének érte.

Nos, tehát pontosan tudom milyen az, mikor az ember idegrendszere az anyatejjel szívja magába a mindenszarizmust, és ha valaki megkérdezi, hogy van, csak a panaszáradat zúdul belőle. És az sem hoz felismerést, hogy ezzel megmérgezi a légkört maga körül a családjában, a barátok, ismerősök, de még a szomszédok is szépen lassan elmaradnak mellőle, mert ezt hallgatni, átérezni felér az inkvizícióval. Ő csak azt veszi észre, hogy magányos és egyedül maradt, csalódott, és mindenki ellene van. Ja, és persze nincs, aki megértse. Vajon.

És itt érdemes rögtön leszögezni: a panaszkodás nem jellemhiba, nem rosszindulat, nem „alacsony tudatszint”. Szintén egy idegrendszeri működés. Aki ebben benne van, ahogy én is voltam, az nem azért csinálja, mert élvezi, hanem mert az idegrendszere ezt ismeri, ezt keresi, ebben érzi magát „otthon”.

Ahogy ezt már korábban az első két részben is írtam: az idegrendszer alapvetően keresi, kutatja a veszélyt, hiszen evolúciós okokból a negatívabb ingerekre sokkal érzékenyebb, mint a pozitívakra. És a panaszkodás innen gyökeredzik.

A folyamatos problémakeresés és a számára negatív dolgokra való fókuszálás nem egyszerűen pesszimizmus, hanem egy készenléti állapot. Az idegrendszer folyamatosan pásztázza a környezetet: hol a baj, hol a hiba, hol a veszély. Ha ezt gyerekkorban tanulta meg, felnőttként is ezt futtatja.

Emlékszem, amikor felismertem magamban, hogy szép, egészséges, alapvetően vidám, vicces, fiatal nő létemre belül olyan vagyok, mint egy boldogtalan, keserű vénasszony, csak a gyász, a bánat, és a szenvedés. Amikor ennek megálljt akartam parancsolni, az volt a következő gondolatom: de mi lesz, ha megpróbálok realistán, pozitívabban gondolkodni, észrevenni a jó dolgokat, és csak úgy örülni a mindennapok apró örömeinek?! Tisztán emlékszem a gondolatra: lanyhul a figyelmem, el fog tűnni az óvatosságom, és valami baj ér!

Komoly, nagyon komoly önmunkába került, hogy megértessem magammal: ha majd valami baj ér, kezelni fogom a helyzetet.

Addigra már annyi szaron túl voltam, és mindig jól jöttem ki belőle, hogy volt mit felidéznem magamban: nem igen történt velem olyan életemben, amit ne tudtam volna megoldani. Az állandó készenlét és a negatív dolgokra való figyelem, a bolhából elefánt csinálás viszont felőrölt, és masszívan deprimált. Komolyan, és orvosilag igazoltan. A panaszkodás egy röpke pillanatig megnyugvást adott, de hiperérzékeny ember lévén azonnal levettem, hogy a másik hogyan reagál erre. Az udvarias bólogatás, a hallgatások, és lassú eltávolodások kiváló figyelmeztetések voltak, hogy ez az irány nem járható. Ja és persze a belső hang, ami rendre megszólalt a fejemben: MOST OLYAN VAGY, MINT ANYÁD! Pont azt csinálod, amit benne sem bírsz elviselni!

A panaszkodó ember idegrendszere soha nem keres megoldást. Nincs tanács, ami érdekelné, az energia, amelyet a segítségére, és a figyelmére fordítasz, őt táplálja, míg te ott maradsz kifosztva, összeomolva. A panaszkodó idegrendszere kizárólag önigazolást keres arra, hogy a világ veszélyes, az emberek, állatok, növények, időjárás, politika, gazdasági helyzet, betegségek mind-mind ellene vannak, és a Sors meg az égiek is.

Hogyan alakul ki ez a kódolás? Fentebb írtam saját példámat, de érthetőbben leegyszerűsítve olyan közegben, ahol állandó volt a feszültség. Ahol a figyelmet a szülött akkor kapta meg, ha problémás volt. Ahol a családtagok egymásra valójában csak akkor figyeltek, ha probléma volt. Ahol nem volt divat a „minden rendben”, ez ritka, sőt gyanús állapot volt. Gyakorlatilag talán el sem hangzott.

A gyermek idegrendszere azt tanulta meg: akkor vagyok kapcsolódásban, ha baj van. Akkor figyelnek rám, ha panaszkodom. Anyukám akkor figyel rám, ha beteg vagyok, ha kifejezem a fájdalmamat, rosszullétemet. Akkor vagyok biztonságban, ha előre látom a „rosszat”.

Ez nem tudatos stratégia, hanem idegrendszeri tanulás.

És mivel mint minden, ami gyerekkorban kódolódik gyakorlatilag függőséggé is válik: a panaszkodás ideiglenes feszültséglevezetést ad. Kimondom, kiengedem, megkönnyebbülök egy pillanatra. Ezért van az, hogy sok notórius panaszkodó még hozzá is teszi: „tudom, hogy szar hallani, amiket mondtam, de nekem nagyon jó volt kipanaszkodni magam.” Majd elbúcsúzik, (jó esetben) köszöni, hogy meghallgattad, ő megkönnyebbül, te pedig a beszélgetést, találkozást követően a darabjaidat összeszedegetve próbálsz talpon maradni. Az ő idegrendszere ezt jutalomként rögzíti. Így újra és újra visszanyúl hozzá: kell valaki, akinek panaszkodhat. Azt pedig továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a másik ettől hogy érzi magát.

Ezért van az, hogy ha adekvát választ kap a panaszkodó, tanácsot, ami valódi megoldás felé vinné, lesöpri, és keres egy új problémát. Ha minden rendben van véletlenül körülötte, egyszerűen nem tud miről beszélgetni. Nincs téma. Valami hiányzik. És ezért van az is, hogy a panaszkodó típus nem tud mit kezdeni azzal, aki nem panaszkodik. Az idegennek, és felszínesnek tűnik. Ha rendben vagy, biztos nem tudsz elég mélyen érezni. Vagy: de jó neked, irigyellek, bárcsak én is így érezhetném magam, de… és már ömlik is.

És ugye kezdődik mindjárt a: „mi a megoldás ezekkel az emberekkel” (vagy kellő önreflexióban élő embernél) „mi a megoldás, ha érzem magamban ezt az energiát”?

A ne panaszkodj felszólítás egyáltalán nem megoldás, teljesen felesleges mondani.

A panaszkodás nem döntés, hanem reakció. Aki ebben él, nem tud „pozitívra váltani”, mert az idegrendszere veszélynek érzékeli a nyugalmat. A csend, az elégedettség, a stabilitás ismeretlen terep. Ezért érzi sok panaszkodó ember, hogy a vidám, és elégedett emberek idegesítik. A jó tanácsot vagy meg sem hallja, vagy kifejezett támadásnak érzékeli, azzal, hogy a másik elbagatellizálja az ő naaagy problémáját. A megoldás számukra soha nem lenne megkönnyebbülés, mint inkább még több feszültség. Ahogy ki is mondják, amikor támadhatatlan megoldást kapnának: nekem erre nincs erőm… vagy azonnal talál egy választ, hogy ő miért nem követheti a tanácsot.

De még egyszer: ők nem rosszindulatúak. Pusztán az idegrendszerük lojális a megszokotthoz.

Na, és akkor megint a spirituális értelmezés.

Erre mondják, hogy egyfajta kötődésben van a szenvedéshez, és viszont ez nem karmikus állapot, önbüntetés, nem átok és rontás, hanem egyszerűen mondjuk úgy: egy ismert rezgéshez való ragaszkodás.
A test ragaszkodik ahhoz az állapothoz, amit túlélhetőnek tanult meg.

Miért nehéz ebből kijönni? És itt már egy kicsit visszautalok oda, amit kérdeztek sokan már az első post után, a hogyan kérdésre. A panaszkodás elhagyása idegrendszeri szinten veszteségélmény. Elveszik egy ismert kapaszkodó. Ezért sokan inkább maradnak a szenvedésben, mint, hogy belépjenek az ismeretlen nyugalomba.

Tehát a „hogyan” kérdésre kérdéssel felelek: képes vagy elengedni az ismert kapaszkodóidat, átélni átmenetileg a veszteségélményt, és elköteleződni az ismeretlen nyugalom mellett?
Ez a kérdés elsősorban, és ez után jön a hogyan. Mert mindezek nélkül NINCS RECEPT.

Ha valaki felismeri magát a panaszkodásban, az már fél siker. Egy idegrendszeri ébredés. Egy tudatosodás. Amikor azt mondom: állandóan panaszkodsz, és ez elviselhetetlen, akkor nem megsértődés a válasz, hanem ráébredés. Basszus, tényleg. Ez borzasztó. Nekem borzasztó, és persze másnak is, a családomnak, a barátaimnak, a munkatársaimnak… Azt akarom, hogy szeressenek, kedveljenek, szívesen legyenek velem, de pont ezzel vadítok el mindenkit magam mellől…

A kérdés nem az tehát, hogy befogjuk a szánkat, mert, ha belül alakítom ki a saját panaszkuckómat, az megbetegít. Azon kell dolgoznunk, hogy az idegrendszernek más tapasztalatot adjunk. És ez idő, és baromi nagy tudatosság.

(A tartalom az ŐsErő©Módszer szellemi tulajdona, szerzői jogi védelem alatt áll. Engedély nélküli felhasználása, átdolgozása tilos. Az írás saját szellemi termékem, ha osztod, kérlek csak innen az oldalról tedd. Köszönöm.)

01/02/2026

A világért sem akarom lerombolni a kizárólag spirituálisan gondolkodó emberek kártyavárait, akik úgy gondolják, hogy minden gondolatuk egy isteni, égiek által küldött sugallat, hogy minden velük történt esemény az angyalok és az istenek, istennők műve, úgyhogy aki ebben a hitben szeretné ringatni magát, ne is olvassa tovább. :)

Ismét elkezdek egy pár részből álló sorozatot, amely arról szól, hogyan működik az ember idegrendszere.
Mert hogy van ám nekünk egy ilyenünk is.
Amely az egész testünket behálózza, és bizony nagyon komolyan benne van a „keze” abban, hogy állandóan hasonló dolgok történnek velünk ciklikusan, és sokszor képtelenek vagyunk másként reagálni adott szituációban, valamint nem átok és rontás ül rajtunk, ha nem haladnak a dolgaink, ha úgy érezzük időről időre zsákutcába jutunk.

Hogy mindehhez rendkívül sok köze van az idegrendszerünknek.

Sok-sok éve mondom a vendégeimnek is, hogy az idegrendszerünk kódolt, és erre mindig kapok komoly arccal bólogatást, de ahányszor eddig visszakérdeztem, hogy tudod-e mit jelent ez, ott már érezhető volt a kis elbizonytalanodás. Pedig ez is általános iskolai tananyag, de mint a legtöbb dolgot, ezt is elfelejtettük az akkori tanulmányainkból. Ha valami hasznos lenne pedig, az bizony az emberi test működése á-tól z-ig, mert ennek egész életünkben hasznát vennénk. Sokkal inkább tisztában lennénk vele, hogy nem az égiek tehetnek róla, ha valami sikerül, vagy valami nem. Legyen az bármi… Nem vonom kétségbe az ő létüket, mint ahogyan a körülöttünk lévő láthatatlan dimenzióbeli lények jelenlétét (elég bután nézne ki tőlem, aki istennős esszenciákkal dolgozik, és a térben nem látható energiákkal minden szeánszon, aki a mágia lényegét próbálja átadni másoknak, stb.) de nem is fogok mindent rájuk! Az ember ennek a világnak szerves része, van egy saját működésünk is, és vannak mások is, akik - tapasztalatom szerint - minden erejükkel azon vannak, hogy segítsenek nekünk, de pont az idegrendszerünk kódoltsága miatt van, hogy nem figyelünk rájuk, vagy nem vesszük az adásukat, annyira elvisznek saját kódoltságaink.

Most tehát írnék egy kicsit az idegrendszerről, érthető formában.

„Az idegrendszer az idegsejtek (neuronok) hálózata, amely az információk feldolgozásáért és továbbításáért felel, irányítva a test funkcióit, a gondolkodástól a légzésig, és összekapcsolva a szervezet minden részét; két fő részből áll: a központi idegrendszerből (agy és gerincvelő) és a környéki idegrendszerből.” (Akit mélyebben érdekel, az interneten mindent megtalál e témában.)
Nem szándékozom belemenni a részletekbe, mert akkor senki nem olvasná - sajnos - végig ezt a postot. Egyszer azt mondta nekem egy kedves mesterem: melyik alvó ember szereti, ha elkezdik böködni? Senki. Szóval én most nem akarok böködni, mint inkább finoman simogatni, ébresztgetni, hogy az álomból lassan ideje felkelni – elvégre a Halakból kijött a Neptunusz, átlépett a Kosba, ideje kicsit a földre visszaszállni a spiri ködből, és reálisan tekinteni a saját magunk és mások működésére.
Szóval tehát, maradjunk annyiban, hogy leegyszerűsítve az idegrendszer az emberi test információfeldolgozó és reakciós rendszere. Az a feladata, hgy érzékelje a külvilágot és a belső állapotokat, feldolgozza az ingereket, majd válaszreakciókat indítson el. Ide tartozik az agy, a gerincvelő és az egész testet behálózó idegpályák. Ez nem „fejben létező” dolog, hanem konkrétan jelen van az izmokban, a szervekben, a bőrben.
Az idegrendszer folyamatosan azt figyeli: biztonságban vagyok-e, vagy veszélyben. Ez az alaplogikája. Nem moralizál, nem bölcselkedik, nem akar „fejlődni ”, az idegrendszer feladata az, hogy segítsen az embernek túlélni. Ha biztonságot érzékel, engedi a pihenést, kapcsolódást, örömöt. Ha veszélyt érzékel, aktiválja a védekezést. Az esetben testi feszülés, készenlét, támadás, menekülés vagy lefagyás jön létre. Ha az a kérdésed: miért nem tudok én pihenni, miért vagyok állandóan nyughatatlan, feszült, miért nem engedem meg magamnak a lazulást? - itt a válasz. Mert az idegrendszered erre az állandó készültségre van beállva. Ezt látta otthon, vagy ez volt a túlélésed záloga, a folyamatos feszült figyelem, a védekezés. Ez lett az idegrendszer számára a természetes állapot.
A vegetatív idegrendszer szerepe: szimpatikus (készenlét) és paraszimpatikus (megnyugvás) működés. Nem részletezem, csak annyira, hogy érthető legyen: a test állandó váltásban van e két állapot között. A probléma akkor van, amikor valaki tartósan a készenléti állapotban ragad.
Ha azt érzed tehát, hogy állandósult benned a feszkó, a kimerültség, a szorongás, „ismétled önmagadat”, és nem érted miért van: az idegrendszered érzed. Őt, aki percről percre meghatározza, hogyan érzékelsz, reagálsz, döntesz, és hogyan éled meg a valóságot.

Azt is számtalanszor leírtam már, hogy a gyermek 6-7 éves koráig, amit tapasztal a környezetében érzelmileg, fizikailag, verbálisan, az olyan, mintha betonba vésték volna: azt onnan nem lehet akarattal kitörölni. Lefordítva ez azt jelenti, ami tényként kijelenthető: a gyermek idegrendszere fogantatásától alakulóban van, és a környezetre reagálva „tanulja meg” mi számít veszélynek és mi biztonságosnak. Ha egy gyermek rendszeresen félelmet, kiszámíthatatlanságot, elutasítást él meg, az idegrendszere ehhez alkalmazkodik. Itt tök mindegy, hogy emlékszel-e a kicsi gyerekkorodra - biztos, hogy nem -, vagy sem, mert az idegrendszeredbe beivódott MINDEN. Egy testi mintázat, ha úgy tetszik. (L*d. kineziológia)
Sokan azt hiszik, hogy amire nem emlékeznek, az nincs. Az törlődött. Dehogy. A memóriádból lehet. Az agyad már nem tudja előhívni emlékszinten. Ám a tested soha, de soha nem hazudik, és ezt is nagyon sokszor és nagyon régóta mondom, és írom. Általában süket füleknek szemeknek, tisztelet a kevés kivételnek.
Az idegrendszeri emlékezés nem gondolatok szintjén működik. Az idegrendszered a reakciómintákra emlékszik. Jelesül: fogalmam sincs miért esik nehezemre konfrontálódni idegen emberekkel, de ahányszor tudom, hogy ilyen be fog következni, a szívem majd kiugrik, a hangom remegni kezd, az arcom, nyakam vörös lesz. Az idegrendszerem pánikgombja bekapcsol, és ezt NEM TUDOM URALNI az adott pillanatban.
Nincs nyugtató mantra, mély légzés, előtte-utána-közben, semmi nem segít. Ez van. Ez valamikor gyerekkoromban belém égett, fogalmam sincs mitől és mikor, és azóta jelen van.

Tehát, ha bizonyos helyzetekhez automatikusan jön egy kontrollálhatatlan feszülés, szorítás, visszahúzódás vagy támadás érzés, azt az idegrendszered produkálja mert emlékszik valamire, amire lehet, hogy te nem. De ha emlékszel is, mégsem tudsz úrrá lenni rajta. Ez tudományosan megfigyelhető jelenség, nem spirituális állítás.
Amikor azt mondjuk, hogy az idegrendszer kódolt, az azt jelenti, hogy bizonyos kívülről kapott ingerekhez rögzültek bizonyos válaszreakciók. Ha valami történik, a test valahogy reagál, akkor is úgy, ahogy rögzült, ha a jelen helyzet már nem indokolná. És itt nincs tudatos döntés, automatikusan bekapcsol az idegrendszer és lefuttatja a kódot.
És itt kapcsol be az újrajátszási kényszer, amit azok már tudnak, akik olvasták az általam ajánlott könyvet: F. Galló Béla Bennünk kódolt jövő című brilliáns munkáját. Amit meg kell érteni mindenkinek: az idegrendszer az ismerőst keresi, nem a „jót”.

Na, még egyszer: AZ IDEGRENDSZER AZ ISMERŐS HELYZETET KERESI, NEM A „JÓT”.

Az idegrendszer nem ítél jónak, vagy rossznak valamit, egyszerűen automatikusan működik, és reagál. Ha gyerekként az idegrendszer azt tapasztalta, hogy anya és apa verekednek, szidják egymást, majd utána összeborulnak, pontosan ezt fogja újrajátszani a saját párkapcsolatában, mert ezt szokta meg az idegrendszere, erre teremti meg a feltételeket, NEM TUDATOSAN!
Ha a férfi azt szokta meg gyerekként, hogy anya nem elérhető, akkor hiába szereti a nő tiszta erőből, tudattalanul úgy irányítja az idegrendszere, hogy úgy reagáljon a szeretetre, ami a másikat eltávolítja, hogy újra megélhesse azt, amit otthon. Ugyanez persze nőben is, a nők is kepesztenek az apjuk szeretetéért, amit a párjukban látnak, és ha megkapják, nem tudnak vele mit kezdeni, vagy provokálnak valami balhét, vagy egyszerűen elunják, továbbállnak. Ez nem rossz természet, ez idegrendszeri kódoltság.
És bár tudatosan minden erejével azon van ez a típus is, hogy szeressék, az idegrendszere, a tudattalanja mindig arra fogja irányítani, hogy megélhesse az eltaszítottságot. Mert az az ismerős. Nem jó, hanem ismerős. Mindenki fordítsa le a saját életére, a saját problémájára ezt a példát.
Vagy: a bántalmazó kapcsolatot sikerült túlélni, sikerült kijönni belőle. Aztán egyszer csak megint ott tart az ember, hogy pont belesétál egy újabb bántalmazó kapcsolatba. És pont úgy nem veszi észre már az első randin megjelenő jeleket, mint később sem, mert az idegrendszere nyugodt: ok, megint ugyanazt éljük, ez a biztonságos. Nem ugyanaz, nem ugyanolyan, kicsit más, de a vége úgyis az lesz… Mert az idegrendszerben úgy kódolódott, hogy ami egyszer túlélhető volt, azt újra és újra felismeri. Ezért fordul elő, hogy hasonló kapcsolatokba, helyzetekbe kerülünk, mert a test számára ez az „ismert terep”.

Ez nem sorsszerűség tehát, hanem tanult reakció!

De nézzük most spiri szemmel, ha még van valaki, aki itt tart az olvasásban. :) Neki köszönöm, és minden tiszteletem, hogy erősíti azok táborát, akik kicsit túl akarnak látni a spiri fátylakon is. :)

Spirituális értelemben az idegrendszer hordozza az ember történetét. Nem csak azt, ami megtörtént, hanem azt is, amit nem lehetett kimondani, megélni, kifejezni. A test mindennek tanújává válik, és mindent megjegyez! Ez értelmezés, és persze nem mérhető adat, bár a kineziológusok tudnának mesélni. És akinek egészséges testtudata van - sajnos túl keveseknek -, azok belső tapasztalatával is egybevág.

Ami sajnos elkeserítő sokak számára, akik random és instant megOLDÁSokra vágynak: az idegrendszer nem magyarázatra változik, nem hétvégi oldótanfolyamokra, karmatörő gyakorlatokra, hanem tapasztalatra. Hiába tudja valaki fejben, hogy már nincs veszély, a teste fogja megmutatni, hogyan reagál, ha az ismert veszélyt érzékeli. Ezért nem működik sokszor pusztán a belátás vagy pozitív gondolkodás. Ezért futnak oly sokan lyukra, akik a „fény” felé törekszenek - önmaguk valódi megértése és megismerése helyett. És itt az önmagunk megértésébe masszívan és kötelezően beletartozna a biológiai testünk működésének ismerete is!

Az idegrendszerrel való munka tehát nem gyors, nem látványos, viszont az igazi mélységeket csak ez adja. A változás ott kezdődik, amikor a test másként reagál adott helyzetre. Innen lehet továbblépni bármilyen önismereti, spirituális vagy gyógyító úton.

(fotó: internet)

(ui: kérlek ne kérdezd a post alatt, hogy hogyan és milyen módszerrel. Erről találod a következő postot itt az oldalon. Ez egy sorozat, ahogy írtam. A türelmetlenség is idegrendszeri reflex...)

(A tartalom az ŐsErő©Módszer szellemi tulajdona, szerzői jogi védelem alatt áll. Engedély nélküli felhasználása, átdolgozása tilos. Az írás saját szellemi termékem, ha osztod, kérlek csak innen az oldalról tedd. Köszönöm.)

24/01/2026

14/11/2025

Az 5 legpusztítóbb anyai mondat
Férfikörben ülünk. Tizen vagyunk. Csend van. Felteszem a kérdést:
"Melyik anyai mondat égett beléd örökre?"

Először senki nem szól.
Aztán valaki megszólal. Halkan. Szégyenkezve.

"Nehogy olyan legyél, mint az apád!"
"Feláldoztam érted az életem!"
"Bezzeg a testvéred!"

És abban a pillanatban valami megtörik.
Mert mindenki tudja azt az egy mondatot.
Ami tudatalatt beégett az elméjébe!
Ami után valami megtört benne.
Ezek a mondatok nem szeretetből, hanem félelemből születtek.
És ma generációk hordozzák a terhüket.
---
A legnagyobb hazugság, amit az anyák mondanak:
"Csak védem. Csak óvom. Csak jót akarok neki."
De ez nem az.
Mert ezek a mondatok nem építenek, hanem rombolnak.
Nem erősítik, hanem gyengítik. Nem szabaddá teszik, hanem láncra verik.
És lassan, észrevétlenül, megölik a férfit, azt a férfit, akivé válhatna.
---
1. "Te vagy az én szerelmem"
Tamás, 38 éves:
"Anyám mindig ezt mondta: Te vagy az én szerelmem. Te vagy az én mindenem.
Azt hittem, ez a szeretet. De amikor 25 évesen elköltöztem, anyám lebetegedett.
Sírt. Azt mondta: Elhagytál. Hálátlannak éreztem magam. Bűntudatom volt.
Aztán jöttek a barátnők. Anyám utálta őket. Mindet. Mert ők elvettek tőle.
Ma 38 éves vagyok. Nincs kapcsolatom.
Mert minden nő mellett érzem: ha őt választom, elárulom anyámat..."

Az eredmény:
Férfiak, akik nem tudnak elköteleződni.
Akik minden kapcsolatban árulónak érzik magukat. Akik próbálnak egyensúlyozni az anyjuk és a párjuk között.
Akik 40-50 évesen is anyjukhoz láncolva élnek, ha nem testben, akkor lélekben.

Mit kellett volna helyette mondani?
"Nagyon szeretlek. És boldog leszek, ha találsz egy nőt, aki téged is szeret."
"Én rendben leszek. Te éld a saját életed."
"Az én boldogságom az én felelősségem. Légy boldog."

2. "A férfiak megbízhatatlanok. Apád rossz."
András, 41 éves:
"Anyám sosem mondott jót apámról.
Megbízhatatlan, lusta, önző! ezt hallottam nap mint nap.
És én, kisfiúként, csak ültem ott, és rosszul éreztem magam. Akkor még nem esett le, hogy miért. Ma már tudom. Attól féltem, hogy én is ilyen leszek.
Mert én is férfi vagyok."

Ma 41 éves vagyok.
A házasságomban nem tudok férfi lenni.
Félek dönteni. Félek vezetni.
Mert anyám hangja ott visszhangzik bennem:
"A férfiak rosszak."

Zoltán, 45 éves:
"Azt hittem, ha erős vagyok, az agresszió.
Ha vezetek, az elnyomás.
Ha döntök, az bántás.
És így lettem határozatlan.
Gyenge.
Olyan férfi, akit a felesége már nem tud tisztelni."

Az eredmény:
Férfiak, akik szégyellik a férfiasságukat.
Akik félnek határozottnak lenni.
Akik elutasítják az erejüket, mert az számukra "veszélyes".
És házasságok, amik tönkre mennek, mert a férfi nem mer férfi lenni.

Mit kellett volna helyette mondani?
"Apáddal nehéz volt, de te nem vagy ő."
"A férfiak nem rosszak. Vannak jó és romboló minták, pont mint a nőknél is."
"A határozottság nem agresszió. A vezetés nem uralás."
"Látom benned az erőt, a jóságot, a szeretetet. Légy férfi, légy önmagad!"
---
3. "Feláldoztam érted az életem!"
Péter, 44 éves:
"Anyám mindig ezt mondta. És igazat is mondott. Szenvedett. Áldozat volt.
Gyerekként még hálát is éreztem.
Felnőttként viszont már bűntudatot."

István, 47 éves:
"Amikor vasárnap a családommal lennék, anyám hív.
Ha nem megyek, jön az üzenet:
Én mindent feláldoztam érted, te meg… Egyedül vagyok… Nincs senkim…
És már veszem is a kabátom. Mert anyám szenved. És ez az én hibám.
Csak közben a családom is szenved, mert nekem nem ők az elsők. Hanem, hogy törlesszem a gyerekkorom…"

Az eredmény:
Férfiak, akik sosem szabadulnak.
Feleségek, akik feladják. Gyerekek, akik nem kapják meg az apát.
Férfiak, akik két oldal között ugrálnak. Bűntudatban, feszültségben, kimerülten.

Mit kellett volna helyette mondani?
"Anya vagyok, mert ezt választottam. Nem a te felelősséged."
"Éld a saját életed, én rendben leszek."
"Büszke vagyok rád, hogy önálló lettél."
"Az én boldogságom nem a te felelősséged."
---
4. "Bezzeg a másik!"
Gábor, 39 éves:
"Anyám mindig hasonlítgatott.
Bezzeg a szomszéd fia. Bezzeg a testvéred. Ez mindig is fájt. Úgy csináltam, mintha nem érdekelne, de rohadtul fájt.
Ma is sikeres vagyok, mégis:
belül ott a kisfiú, aki várja, hogy egyszer az életben az anyja végre kimondja:
Te is elég vagy. Te úgy vagy jó, ahogy vagy!"

Az eredmény:
Férfiak, akik örökké bizonyítanak, akik versenyeznek az anyjukkal, az anyjuk elismeréséért.
Akik sosem érzik elégnek magukat. Akik felnőttként is gyerekek maradnak,
akik nem élnek, hanem bizonyítanak.

Mit kellett volna helyette mondani?
"Büszke vagyok rád."
"Nem kell senkivel versenyezned."
"Te vagy te. És ez pont elég."
---
5. "Vigyázz! Ne menj oda! Ne csináld!"
Márton, 42 éves:
"Anyám mindentől féltett.
Ne menj játszani, ne menj oda, ne vállald el.
És én megtanultam: a világ veszélyes.
Mert én kevés vagyok hozzá."

Az eredmény:
Férfiak, akik nem mernek kockáztatni.
Akik a biztonságban maradnak, de belül üresek.
Akik nem élnek, csak túlélnek.

Mit kellett volna helyette mondani?
"Bízom benned."
"Ha elesel, fel tudsz állni, itt vagyok melletted."
"A világ tele van lehetőségekkel. Te elég erős vagy."
---
Miért hangzanak el ezek a mondatok?
Nem azért, mert anyád rosszat akart.
Hanem mert ő sem gyógyult meg.
A saját apjától nem kapta meg a szeretetet.
A férjétől nem kapta meg a biztonságot.
És most a fiától várja.
De a fiú nem pótolhatja kívülről, amit belül kéne megteremteni.
---
Mit tehet a férfi, aki ezt hallotta?
1. Ismerd fel: ez nem a te felelősséged
Az anyád sérült volt, rajtad keresztül próbálta megkapni, amit nem kapott meg.
De te nem vagy a megmentője. Te a fia vagy.

2. Engedd el a bűntudatot
Nem te vagy a felelős az ő boldogságáért.
Élheted a saját életed. Ez nem önzés. Ez élet.

3. Húzz határt
"Anya, szeretlek, de a családom az első."
"Anya, szükséged van más kapcsolatokra, nem csak rám."

4. Ne hagyd, hogy bűntudatba kergessen
Ha azt mondja: Feláldoztam érted mindent! - mondd:
"Köszönöm, anya. Szeretlek. Hálás vagyok az életemért, de én nem kértem, hogy feláldozd magad. Ez a te döntésed volt."

5. Válaszd a családod
A feleségednek és a gyerekeidnek most van rád szükségük.
Ha nem érzik, hogy ők az elsők, akkor még nem mutattad meg a világnak.
Ők a te felelősséged, nem az anyád.

6. Tanulj meg dönteni
A férfi dönt. Mert aki nem dönt, az gyerek marad.

7. Merj férfi lenni
A határozottság, az erő nem agresszió.
A vezetés nem uralás. A férfiasság nem bűn.
Te nem az apád vagy. Te vagy te.

8. Dolgozz magadon
Terápia. Coaching. Férfikör.
Mert amit látsz, azt le tudod tenni.
És amit leteszel, azt nem adod tovább.

9. Találd meg a közösséged.
Mert egyedül nem megy.
De együtt, igen.
---
A legnagyobb igazság:
Az anyák többsége szeretetből tett mindent, amit tett.
De amit nem gyógyít meg magában, azt továbbadja.
De te dönthetsz másként. Nem azért, hogy őt hibáztasd.
Hanem azért, hogy szabadon élhess.
Hogy a fiad már egy egészebb férfi mintát lásson.
Aki mer élni, mer dönteni a családja és maga mellett.
Mert ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz neki:
egy férfi példa, aki felelősséget vállal az életéért.

Te melyik mondatot hallottad?
Vagy van olyan, ami nincs a listán?
Írd meg kommentben.
Segíts más férfiaknak felismerni, hogy nincsenek egyedül.
Mert minden férfi, aki felismeri, már megtette az első lépést.
És minden férfi, aki megtöri a láncot, egy szabadabb világot teremt a gyermekeinek.

5 apai gyilkos mondat:
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid0u4ESk2zmZLhHon6815KKRu2ZGEgBympWjZKgbjjfAvJfgLJvuJsvE9vAVvLG6cp3l&id=100054541896960

Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi