25/04/2022
"A mai negyvenes-ötvenes, vagy ennél idősebb korosztálytól gyakran lehet hallani, hogy a szülői házban a legritkább esetben fordult elő az érzelemkinyilvánítás olyan formája, mint a megbánás. Az alá-fölérendeltségi viszony, és a szülő-gyerek kasztrendszer akkori üzenetei szerint mindenkori kősziklaként kell kezelni és viselni azokat a helyzeteket, ahol az emberi esendőség pillanati felvillanhatnak.
Ilyen lehet a hibázás, mint mondjuk a másik megbántása, vagy a segítségkérés, és annak kinyilvánítása, hogy gyengék vagyunk. Helyette marad a pattogtatás, elvárás, „kötelezően ajánlott” felhanggal”, miközben az őszinte hála gesztusai a legritkábban kapnak helyet.
Míg a gyerekekre rászóltak, hogy „kérj bocsánatot”, vagy „köszönd meg”, addig saját maguk kevésbé mutattak ebben mintát – persze tisztelet a kivételnek. Gyakoribb, hogy amikor olyan helyzetbe kerülnek, ahol nekik illene őszintén bocsánatot kérni, inkább úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna.
Talán benne lehet ebben, hogy a századelőn követelmény volt a szülők, tanárok tisztelete. A róluk alkotott istenszerű és tökéletes képbe nem fért bele, ha ők bántóan viselkedtek. Nem volt jellemző, hogy egy ilyen eset után utólag megkövessék a gyerekeket.
Az már számukra a tekintély megingásával, az alárendelődéssel és a meghunyászkodással lett volna egyenlő. Márpedig „nem a nyúl viszi a puskát” hangzott el gyakran, hogy a már klasszikusnak számító: „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad Kisökörnek” mondást ne is említsem.
A paradox csavar mindezekben az, hogy a valódi erő nem abban rejlik, ha valaki a végtelenségig rejti és leplezi emberi lénye sérülékeny, hibázni tudó és hálára képes oldalát; hanem éppen ennek az ellenkezőjében."
"Gyengének lenni, hálát adni, bocsánatot kérni nem meghunyászkodás" című teljes írásunkat itt találod: https://pszichoforyou.hu/valodi-ero/
