12/11/2025
Az ősszel indított beszélgetéssorozatomban olyan, a szülővé váláshoz kapcsolódó témákról, élethelyzetekről esett szó, amelyek nagyon gyakoriak, de legalább annyira tabuk.
Az első alkalom nagyon jól mutatta, miért fontos a gyermekágyas időszak jó segítése, miért fontos, hogy legyen egy megtartó, elfogadó, az anyaság első heteit jól értő, ezért jól kísérő ember az édesanya mellett. Nagyon sok mindent meghatároz, hogyan éli meg az átmenetet az anya, hogyan dolgozza fel a szülését, ki és milyen szavakkal, gesztusokkal támogatja ebben.
ÉREZNI TABU
A héten volt az első alkalom a Tabuk a szülővé válás körül című beszélgetéssorozatban.
Bevallom, nekem szívügyem szakmailag és személyesen is, hogy ne legyen olyan téma, amiről nem lehet beszélni. A hallgatás félreértéseket szül, a hallgatás elindít mindenkiben valamit, hogy mit érez, mit gondol a másik – ami sokszor teljesen félrevisz, mert köze nincs a valósághoz. És csak gyűlnek a sebek, a harag, és ez egyszer csak annyira feszít már, hogy valahol kijön. Nagyon gyakran azonban teljesen váratlanul, nem az eredeti problémához kapcsolódva, csak egy, látszólag banális történésnél. És amikor a fájdalom, a harag, a megbántottság beszél belőlünk, már sokkal nehezebb megtalálni az utat egymáshoz.
Ezeken az estéken nagyon őszintén beszélgetünk minden megélésről, épp úgy, ahogy ez a praxisomban bármilyen ülésen, vagy csoportban történik.
Fontosnak tartom megmutatni, hogy lehet ezt ilyen elfogadással, megértéssel is, mert ez szüli az őszinteséget, ez engedi meg, hogy azokat az érzéseket is megélhesse valaki, amit nem engedett meg magának.
Eltolta magától, mert ijesztőek, mert idegenek, vagy egész egyszerűen azért, mert nem elfogadott – még érezni sem.
Már az érzés is tabu! Adrinak ezt a mondatát viszem magammal erről az estéről.
Hogy az olyan mondatok, mint a „ne sírj, mert a gyerek is átveszi és nyűgös lesz”, az „én is kibírtam, neked is ki kell”, vagy a „biztos csak félreértetted” nem csak a szavakat fojtják el, nem csak azt hárítják, hogy meg kelljen hallgatnom, hogy úgy igazából hogy van egy kisbabás anya, hanem már magát az érzést is visszaszuszakolják. És ezt szépen belsővé tettük már generációk óta. Ha nincs érzés, nincs konfliktus, nincsenek kellemetlen beszélgetések, nem kell foglalkoznunk azzal, ami nem megy, ami nem jó.
De ilyen nincs! Az érzéseknek sajátja, hogy automatikusak.
Nem választom őket, nem dönthetek arról, hogy megszülessenek bennem, vagy ne.
Viszont ha jönnek, és elfojtom – mert ez ömlik felém a környezetemtől, a kultúrámból, a médiából – akkor csak nyomom, nyomom, mint egy labdát a víz alá.
De egyszer elfárad a karom, és a labda egyszer csak kipattan.
És akkor aztán ott van, és fröcsköl, és nekipattan bárkinek.
Sokan jönnek hozzám, kisgyermekes anyák, azzal, hogy a a várandósság, a szülés, az anyaság olyan érzéseket, szokásokat hozott fel bennük, hogy magukra sem ismernek. És kérnek, hogy segítsek technikákkal, hogy amikor éppen rájuk tör, és nem tudják kontrollálni, tudják valahogy nem érezni.
Én mindig visszakérdezek, hogy miért akarod ezt ennyire eltolni magadtól?
Mitől tartasz?
Mire emlékeztet egy-egy ilyen helyzet téged?
És akkor elindulunk, apró lépésekben, és megtapasztalhatja, hogy én elbírom, én meghallgatom, én nem mondom, hogy ne sírj, vagy hogy biztos csak túlreagáltad.
És paradox módon egyszer csak elfogynak a könnyek, egyszer csak kitisztul a kép, megérti, hogy miben van akkor, ott. És sokszor nagy mosoly kíséri ezt, mert megkönnyebbült, mert „kiérezte” végre, amit olyan régen tartogatott. Tisztulhat a kép, láthatja, hogy valójában mit fedett el magában, és helyet adhat annak, ami oda való.
Nem tesz semmit meg nem történtté.
Nem lesz attól boldog emlék, ami fájt.
De el tudom tenni a megfelelő helyre és nem viszem be oda, ahova nem való.
És mindenek felett: nem érzem magamat kevesebbnek, nem leszek vele egyedül, mert tudom, hogy releváns, hogy elfogadható, és van helye és módja mindent megmutatni, mindenről beszélni.