10/12/2025
Itt ez a korsó. Azóta hívom annak, mióta tudom, hogy egy rózsaszín Zsolnay kerámia. Addig kancsónak neveztem. Ennyit a “diagnózisokról”. Maga a tárgy ugyanaz. De észrevettem, hogy korsóként egészen máshogy viszonyulok hozzá, mint kancsóként. A szó kijelöl. És meghatároz. Nemcsak a jelent, de a jövőt is. Pszichiáterként gyakran tapasztalom, hogy a diagnózis - bár segít a konszenzuális eligazodásban - mennyire beszűkíti a gondolkodásunkat. A tapasztalataink, vágyaink, félelmeink és tudásunk tudattalanul (amennyiben ez nem összeférhetetlen az előző szóval) kijelölik a lehetőségeket.
Három hete vágyom egy rózsaszín Zsolnay kerámiára. Nem ilyenre, erre álmomban sem. Mert húsz éve vágyom valamire, ami drótozva van. Manapság már nincs drótos tót. Mondhatnék olyasmit, hogy a régi tárgyak értéke, meg hogy javítsuk inkább, s ne cseréljük. Ezek közhelyek. Pszichoterápiásan helytállók, transzgenerációsan felülmúlhatatlanok.
Arról beszélek inkább, hogy fogalmam sincs, mi ennek a tárgynak a története, látom a szélén a lepattant mázat, hideg szemlélőként azt gondolhatnám, értékvesztés. Máshonnan figyelve hajdanvolt ám sosemismert történetek lenyomatai: ezt a korsót használták. Nem sterilen ácsorgott egy vitrinben. Ebből víz folyt, néha tej, máskor bor. Találkozott, koccant, pattant, sérült - funkciójában nem változott.
Az ötvenes évekre a drótos tót mint szakma - megszűnt. Vagyis a drótozást (melynek célja a funkció megtartása) legalább 70-80 évvel ezelőtt szerezte. Engem - bár elbűvöl a szó, hogy “stabil hajszáleret” tart össze - nem az izgat, hogy a repedés után is megmaradt használati tárgynak, hanem az, hogy több évtizeden át nem dobták ki. Nem gondolták, hogy jön egy új és szép, hogy arra lecserélik. Azt gondolták, talán viszonyultak is valahogy hozzá, hogy helye van. Lepattant széllel, némi dróttal megtámogatva, de van.
Aki hibátlan rózsaszín Zsolnay korsót keres, nem talál rá. De a drót mesél, azt mondja el, hogy valakinek fontos volt. Nem valaha, hanem fontos most is. Nem olyan a sorsa, mint amilyennek tervezték, de stabilan áll, vizet sem ereszt.
Olyan sokszor vagyunk így, hogy azt hisszük, a sérüléseink elvesznek belőlünk. Én - aki több testi sérüléssel élek - azt gondolom, a sérülés csupán egy megálló, amikor lehetőségünk van rápillantani az esendőségünkre, a nárcizmusunkra, ahol gyakorolhatjuk az alázatot.
Írom ezt tanítómesterem, dr. Stark András halála évfordulójának másnapján, aki azt mondta: ha jól bánunk a stigmákkal, azok szinte észrevehetetlenekké válnak.
Ahogy ez a korsó is milyen gyönyörű ezzel a dróttal.
Ezért is örülök, hogy a következő 140 évre a Bástyába költözött.
Amaryl
