Csatári Ildikó szakpszichológus

10/01/2026

Some babies cried even when held.
Some mothers felt nothing — and hated themselves for it.

They did everything they were told.

They fed on schedule. Rocked patiently. Held their babies close, skin to skin, heart to heart. And still, something didn’t happen. The baby arched away. The crying didn’t stop. The expected rush of love never arrived.

Instead, there was numbness. Or dread. Or a hollow exhaustion that felt incompatible with motherhood itself.

And because no one had language for this, women turned inward.

What kind of mother doesn’t feel bonded?
What kind of woman feels detached from her own baby?

The answers society offered were brutal.

You must be cold.
You must not want this enough.
You must be broken.

For decades, motherhood was framed as instinctive and automatic. If bonding didn’t occur, the fault was assumed to be moral. A failure of love. A failure of character. Women carried that shame silently, often while caring for infants whose needs felt endless and impossible to meet.

This is the silence Selma Fraiberg broke.

Fraiberg didn’t start with judgment.
She started with observation.

Working with infants and families living in poverty, trauma, and psychological distress, she noticed something that contradicted dominant beliefs. These mothers were not indifferent. They were overwhelmed. Depressed. Haunted by their own histories. And their babies were responding not to lack of love, but to environments saturated with stress.

The problem wasn’t defective mothers.
It was invisible injury.

Fraiberg founded the field of infant mental health by proving that early bonding is shaped by context—by trauma, by deprivation, by maternal depression, by unresolved loss. Babies could cry inconsolably even when held because their nervous systems were dysregulated. Mothers could feel numb because depression and trauma blunt emotional access.

None of this was a moral failure.
It was a human one.

She introduced a radical idea for her time: that babies have emotional lives, and that those lives are affected by the mental health of their caregivers. And just as radically, that mothers need support—not scrutiny—when bonding doesn’t come easily.

Fraiberg’s work reframed postpartum struggle entirely.

Instead of asking, What’s wrong with this mother?
She asked, What has this family lived through?

She showed that when mothers received help—when depression was treated, when trauma was acknowledged, when support entered the home—bonding often followed. Not magically. Not instantly. But genuinely.

Love wasn’t missing.
It was blocked.

This changed everything.

It meant a mother could struggle and still be a good mother.
It meant a crying baby wasn’t rejecting her.
It meant pain had a cause—and causes can be addressed.

For women, this recognition is seismic.

Because so many carried private terror after birth. The fear that they were doing something unforgivable by not feeling what they were “supposed” to feel. The fear that admitting numbness would invite condemnation or intervention.

They smiled instead.
They performed gratitude.
They stayed silent.

Fraiberg gave them permission to speak.

She named postpartum depression, trauma, and stress as forces that interfere with bonding—without turning mothers into villains. She replaced blame with compassion and isolation with care.

Her work said something women had needed to hear for generations.

You are not failing because this is hard.
You are not unloving because you are struggling.
And your baby is not broken because they cry.

Bonding is not a switch.
It is a process.

And processes can be supported.

Today, infant mental health is a recognized field. Home-visiting programs exist. Postpartum mood disorders are screened for—imperfectly, but openly. That progress rests on foundations Fraiberg built when mothers were still being judged in silence.

For women who struggled after birth without language or help, her legacy is quietly profound.

What you felt was real.
What you needed was support.
And love does not disappear just because it arrives late.

Sometimes the most healing thing medicine can do is stop asking mothers to be better — and start helping them be okay.

Selma Fraiberg understood that.

And because she did, millions of women learned they were not alone.

01/11/2025

„Csak el van kényeztetve.”

„Gyerekszerepben tartod.”

„Mindig kiszolgálod.”

„Nincs tekintélyed.”

„Egy-két pofon, és megtanulná.”

„Ha nem engednél meg neki mindent, normálisan viselkedne.”

„Ez csak hiszti.”

„Nálunk ilyet soha nem csináltak a gyerekek.”

„Túl sok figyelmet kap.”

„Ez csak neveletlenség.”

„Nem kellene ennyit magyarázni neki, beszélj határozottabban.”

„Majd kinövi.”

„Nem hagyod elég önállónak lenni.”

„Rossz szokásokat alakítottál ki nála.”

„Nálad nincs következetesség.”

„Bezzeg az én gyerekem...”

„A gyerek így manipulál.”

„Csak figyelemre vágyik.”

„Ez nem autizmus, csak rossz természet.”

„Nincsen semmi baja, csak lusta.”

„Rászoktattad, hogy te oldasz meg mindent.”

„Ha nem engednéd kihagyni a dolgokat, menne az iskola.”

„Nem beteg, csak szimulál.”

„Egy jó pedagógus majd helyreteszi.”

„Nem kell pszichológus, egy apa elég lenne.”

„Te túl sokat olvasol erről az interneten.”

„Ha nem lenne a te mániád ez az autizmus/ADHD-téma, már rég elfelejtődött volna.”

🤚 És akkor most álljunk meg.

‼️ Nem. Nem. És nem.‼️

Ez egy óriási tévedés, hogy az autizmus vagy az ADHD nevelés kérdése lenne. Nem azért tűnik „problémásabbnak” egy autista vagy ADHD-s gyerek, mert az anyja rosszul neveli. Nem azért szorong, nem azért borul ki, nem azért fárad el, mert nincs tekintély. És nem azért küzd, mert el lett kényeztetve.

❗ Autizmus és ADHD idegrendszeri működés, nem nevelési stílus.

🤌 Lehet, hogy a tünetek erősödnek, ha a gyerek nem kapja meg a megfelelő támogatást, de ha egyáltalán nem kap támogatást, mert mindenki a neveléssel próbálja magyarázni a működését — a család, az iskola, a szakember, aki nem ért hozzá — akkor ezek a gyerekek évekig nem jutnak diagnózishoz.

A diagnózis pedig nem címke és nem bélyeg. Sőt, olykor életmentő.

A diagnózis lehetőség arra, hogy végre ne hibaként kezeljék a gyerek természetét. Lehetőség arra, hogy segítséget kapjon. Lehetőség arra, hogy az anya ne érezze magát alkalmatlannak.

Mert mire ide eljutunk, addigra a gyerek is, és az a nő is, akit folyamatosan rossz anyának neveznek, teljesen kimerül.

Nem azért, mert rosszul nevel. Hanem mert egyedül kellett harcolnia egy olyan rendszerben, ahol az autizmust és az ADHD-t még mindig csak rossz viselkedésnek látják vagy egyáltalán nem is ismerik fel.

22/10/2025

A halál az életünk része, minden egyes életkorban fontos beszélni róla.

Hamarosan jön a halottak napja, beszéljünk róla! 🖤

Emlékszem, amikor kicsi voltam, és a dédnagymamám elhunyt, nem értettem, apukám miért sír. Nem értettem, miért vesznek ki a szüleim szabadságot és mennek temetésre, és azt sem értettem, hogy hová tűnt a nagypapám, amikor júliusban még együtt sétáltunk, augusztusban pedig már nem volt sehol.

Hiába természetes dolog a halál, megfoghatatlan, nehéz téma, amit mindenki máshogy él meg és fog fel. Nincs rá sem ellenszer, sem univerzális válasz, akkor sem, ha mióta világ a világ, minden gyerek kérdezni fog róla.
Szerencsére manapság már szuper mesekönyvek és regények íródtak a témában, amik kicsit megkönnyítik ezt a súlyos kérdést mind a felnőttek, mind a gyerekek számára.

04/09/2025

Nem lehet megtippelni sem, hány család él/küzd szenvedélybeteg családtaggal. A rendszerszemléletű családterápia segít megtörni a régi, rossz mintákat, hogy ne egy újabb generáció növekedjen fel, hanem egy egészségesebb, boldogabb.
Ki ne szeretné, hogy a gyereke boldogabb, stressztűrőbb és emiatt az életben sikeresebb legyen?

Újabb Köttusa fonál indul útjára! Szenvedélybetegségben érintett családok számára támogatott családterápiás lehetőség az ország több településén. Részletek a felhíváson és a hozzászólásban. Kérjük, vigyétek hírét, hogy minél több családnál "kikössön" az információ.

30/03/2025

Az autizmus világnapja kapcsán vendégünk Pataki Panka, édesanyja Pataki Klára és beszélgetőtársuk Dr. Orováné Csatári Ildikó szakpszichológus.

27/11/2024

Nagyon érdemes elgondolkodni ezen a mondaton, hisz életet menthet. Sokszor hallom azt szülőktől, hogy bezzeg a másik így, úgy…de ha a bölcs Salamonra gondolunk, már nagyon régről van tanács arra, hogy osztozzunk meg a “gyerekünkön”.

‼ Szülőként a gyerek jólléte a legfontosabb. Sok válási folyamat azért húzódik el, és maradnak benne a szülők az egyre nagyobb feszültséggel teli hétköznapokban, mert félnek, hogy gyerekük sérül, ha inkább külön folytatják életüket. Félnek, hogy a gyereknek már sosem lesz jó, mert a jó az, ha a szülők együtt vannak. 👇

A gyereknek az a fontos, hogy a szülei jól legyenek. Nem önmagában a válásban sérül, hanem annak minősége traumatizálhatja őt, ha a szülők közötti viszony szélsőségesen megromlott, egymással szemben nyíltan ellenségesek, vagy teljesen megszűnik közöttük a kommunikáció.

💡A Hintalovon Akadémia e-learning képzésén a válási folyamaton kísérünk végig, a kezdeti konfliktusos időszakkal kezdve egészen a tárgyalások kezdetéig.
🔗Jelentkezz itt: https://hintalovon.hu/termek/segitseg-valunk-hogy-van-a-gyerek-1/

15/11/2024

Anyám halálának másnapján megbeszélésre kellett mennem egy üzleti partnerrel. Arról tárgyaltunk, hogy milyen szponzorautót kapok arra az őszre. Egészen elképesztő az elme, ez az emlék ugyanis most így több mint hét év után valahonnan a semmiből jött elő. Nem is tudtam, hogy volt ilyen, de ahogy eszembe jutott, arra is emlékeztem, hogy ültem a zavarba ejtően apró kávéházi asztalnál egy majdnem ismeretlen emberrel szemben, és arra gondoltam, neki fogalma sincs róla, hogy nekem előző nap meghalt az anyám. Nem mondtam, mert nem gondoltam, hogy köze van hozzá, meg nem is igazán fogtam fel még akkor, hogy az egész igaz. Meg úgy általában, vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem mond el.
Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mennyi rejtett nehézséget cipelünk, miközben a külvilág azt hiszi, minden rendben. Az egyik barátnőmről nem is gondolnád, hogy özvegyként olyan elszántsággal támogatja a lányát a továbbtanulásban, hogy csak tisztelni lehet. Egy másikról, hogy az anyukája kiújult daganatos betegsége terhe alatt roskadozva teszi a dolgát, a harmadikról, hogy iszonyú bátorsággal menetel befelé az erdőbe, mert tudja, hogy ki fog találni onnan, a negyedikről, hogy egy új életre rendezkedik be külföldön teljesen egyedül, két kutyával.
Rólam, hogy időnként azt hiszem, elfogy a hitem, és hogy olyankor szigorú elszámoltatásba kezdek a Jóistennel arról, hogy van az, hogy márpedig én igenis így, ő meg ennek ellenére, csak azért is úgy. És van, hogy egyszerűen nem tudunk megegyezni, és hogy olyankor keservesen zokogni is képes vagyok. Nem is gondolnád, hogy időnként milyen háború dúl bennem, mikor kisimultnak látsz.

Már bőven benne voltam az anya halála utáni gyászban, amikor a Sparban nem tudtam visszatartani a sírásomat, és csak engedtem ömleni a könnyeimet a pénztárnál. Na azt például soha nem felejtem el, hogy egy tündéri, fehér hajú pénztáros néni megállt, megfogta mindkét kezemet, nem mondott semmit, csak szorította, simogatta, nem foglalkozott vele, hogy hízott mögöttem a sor, csak tartott, nem a kezemet, hanem a lelkemet tartotta meg a szalag fölött. Róla mindig az jut eszembe, hogy bár a könnyeim egyértelműek voltak, azt nem tudhatta, mi volt mögöttük, de egész biztos vagyok benne, hogy érezte. Vagy értette.

Kicsi sejtésem van arról, hogy milyen ügyben küzdenek azok, akikkel ma találkoztam, de nem tudom, nem halt-e meg tegnap az anyukája a srácnak, aki hosszasan babrált előttem a csomagküldő automatával, nem tudom, nem épp pusztító kapcsolatból lépett-e ki a lány, aki az egyik hely recepcióján fogadott, nem tudom, milyen álma tört össze a benzinkutasnak, akit megkértem, hogy tankoljon meg nekem, nem tudom. Ahogy ők sem, hogy milyen esetleges kétségeket rejtenek a határozott lépteim.

Ezért esik jól, ha nem térdel bele senki a mellkasomba egy bármi miatt elmormogott cirádás káromkodás kíséretében csak mert valami nem úgy alakult a napjában, ahogy tervezte. És ezért esik jól másnak is ugyanez.

Semmilyen arrogancia, semmilyen feljogosítottság érzéssel járó attitűd, semmilyen odamondás és semmilyen - tévesen - tévedhetetlennek gondolt kinyilatkoztatás nem lehet olyan stílusos, mint a szeretetteljesség gyakorlása az utolsó idegennel szemben is.

Kőváry Anett

Fotó: Czank Lívia