Megbeszéljük

12/02/2026

Gyerekekkel foglalkozó szakemberek figyelem!
10 hetes online, INGYENES képzés a roma gyerekek mentális jóllétéért! - csatlakozzatok, mert együtt teremtünk jobb világot!

✨ Roma gyermekek mentális jóllétének támogatása
- mert minden kisgyermek mosolya mögött ott egy segítő kéz ✨

INGYENES, 10 HETES ONLINE KÉPZÉS GYEREKEKKEL FOGLALKOZÓ SZAKEMBEREK SZÁMÁRA!

Ti, akik nap mint nap roma kisgyermekekkel foglalkoztok, pontosan tudjátok: a legnagyobb változást sokszor nem a tankönyvek, hanem a megértés, a biztonság és a mentális támogatás hozzák el. De tudjuk azt is, hogy ez a munka néha embert próbáló, és nektek is szükségetek van új eszközökre, inspirációra és egy támogató közösségre.

Szeretettel hívunk a CHAVORE programba, ahol 10 héten át közösen dolgozunk azon, hogyan tehetjük még szebbé és kiegyensúlyozottabbá a hátrányos helyzetű gyermekek mindennapjait.

A program kiemelt célja a roma gyermekek mentális egészségének és jóllétének tudatos, szakmailag megalapozott támogatása, valamint a családokkal való partneri együttműködés erősítése.

Mit kínál a program?

✔ Azonnal alkalmazható, gyakorlatközpontú tananyag, amelyben rugalmas időbeosztás szerint haladhatsz
✔ Konkrét eszközök és módszertani ötletek, amelyek támogatják a családokkal való együttműködést
✔ Három interaktív online workshop, ahol közösen gondolkodunk, tapasztalatot cserélünk és tanulunk egymástól
✔ Oklevél a kurzus sikeres elvégzéséről

Az online workshopok időpontjai (Zoomon):

· március 4. 14:00–16:00

· április 15. 14:00–16:00

· május 7. 14:00–16:00

Jelentkezési határidő: 2026. február 27.

Egy pályázati támogatásnak köszönhetően a képzésen összesen 75 fő vehet részt teljesen ingyenesen.

Regisztrálj az online tanulási felületen és biztosítsd a helyed a képzésen: https://www.ecosinstitute.net/course/chavore-hungarian-a-kisgyermekek-mentalis-egeszsegenek-es-jolletenek-elomozditasa

Bízunk benne, hogy csatlakozol hozzánk erre a közös tanulási és szakmai feltöltődési útra, ahol nemcsak új tudással, hanem inspiráló szakmai kapcsolatokkal is gazdagodhatsz.

Bővebb információ a programról:

Nagy Erzsébet Emese nagye@partnershungary.hu

Tegyünk együtt azért, hogy a szakmai tudásunkkal még erősebb védőhálót fonjunk a gyermekek köré! 🤝

11/02/2026

🫨 A múlt heti "kiborulási terv felnőtteknek" posztom után most itt a folytatás - terv arra az esetre, amikor a gyerekünk borul ki. Nem tudok egy posztban kitérni az összes lehetséges aspektusra, de nyugodtan írjátok meg kommentben, mi még a fontos szempont szerintetek.

1. Ugyanaz az első fontos lépés, ami felnőttek esetében: számítsunk arra, hogy a kiborulás bekövetkezhet. Van, amit tudunk előzni és van, amit nem, de ezeket nem lehet előre pontosan beparaméterezni. Függ attól, mi hogy vagyunk éppen, mekkora mentális-érzelmi és fizikai kapacitásunk van arra, hogy felismerjük, mi triggereli a gyerekünket és mi mennyire triggerelődünk vele együtt, függ egy csomó körülménytől. Nem fokmérője a jószülőségnek, hogy mindig meg tudjuk előzni az összes kiborulást vagy hogy mindig gyorsan meg tudjuk nyugtatni a gyereket. Sőt, nem is az a dolgunk, hogy mindig a boldog tartományban tartsuk a gyerekünket, az összes érzés az életünk része, az is, ami nehéz.

2. Segítségül hívhatunk egy képet ilyenkor. Amikor kiborul a gyerekünk, lehet úgy tekinteni erre, mintha egy viharfelhő jött volna eltakarni a napot. Ilyenkor nem maradunk tovább fürdőruhában,és próbáljuk megmagyarázni a felhőnek, hogy menjen arrébb, vagy legyen szíves csak öt percig essen, hanem felvesszük az esőkabátot, tető alá megyünk és megvárjuk, amíg elmúlik. A gyerekünknek is fontosak azok az élmények, hogy hogyan bírhatók el a nehéz érzések, és hogy nem kell egyedül maradniuk ezekkel. Kiborulásoknál a mentális esőkabátunk az is lehet, hogy tudomásul vesszük, hogy ez most történik, nem tudunk időhatárt szabni egy másik ember érzéseinek, de azt már tudjuk, hogy el fog múlni, és vannak kapaszkodóink, hogy át tudjunk menni ezen a viharon együtt.

3. Gyűjtsük is össze ezeket a kapaszkodókat – amikor még relatíve nyugalom van, mert békeidőben tervezünk. Például mit fogunk mondani? Rengeteg energiát elhasználunk arra, hogy meggyőzzük a gyereket, hgy nincs is akkora baj, vagy próbáljuk észérvekkel megnyugtatni. Pedig van, amikor elég, hogy csak „simán” meghallgatjuk a gyerekünket, vagyis mellette maradunk, a jelenlétünkkel és pár egyszerű mondattal tudatjuk vele: itt vagyunk. „Hallak.” , „Nem így szeretnéd.” „Ez most nehéz. Itt vagyok veled.” Ezektől sem nyugszik meg gyorsan, de a viszonylag nyugodt jelenlétünkkel lehetünk horgonya az érzelmi viharban, és megélheti: érvényes, amit érez.

4. Fontos, hogy magunkra is gondoljunk, nekünk mi segít - akár ér a saját zajvédelmünkről gondoskodni. Igen, füldugóval vagy fültokkal. Jó, ha ezt megmutatjuk a gyerekünknek még békeidőben: "Ha nagyon nagyra nő a zaj, ezt fogom felvenni, hogy itt tudjak veled maradni, és ne fájjon a fülem. Hallak így is téged majd." Ha nyilvános helyen vagyunk, nyugodtan megkereshetjük, hova tudunk visszahúzódni, nyugodtan elháríthatjuk a kéretlen tanácsokat annyival, hogy "Köszönöm, megvagyunk." Ha van másik felnőtt szövetségesünk, nyugodtan adjuk át neki a kiborulásmenedzsmentet, amikor mi elfogytunk.

5. És van, amikor olyan, mintha az értő jelenlétünk nem lenne elég, a gyerek nem nyugszik meg attól, hogy kiadta a nagy érzéseit, és másfajta horgonyokra is szükség lesz. Ez gyakran jellemző, ha atipikus, neurodivergens gyereket nevelünk. Mi tud még horgony lenni? Bármi, ami az itt-és-mostban biztonságérzetet keltő, a gyerek aktuális állapotában befogadható, korlátozott számú inger, amit ő szabályozhat. Van, akinek az, ha lehet kevesebb fény a szobában, akinek egy szoros ölelés, egy hely, ahová bebújhat és megnyugtató neki egy kis fizikai nyomás, van, akinek az, ha tombolhat anélkül, hogy kárt okozna valamiben, hogy megszégyenítené a felnőtt, és közben a gyerek határozhatja meg a közte és a felnőtt között lévő távolságot. És van, akinek egy-egy korty innivaló, akár szívószállal, egy-egy falat keksz. Nem direkt kínálva (pl. püföld a párnát, egyél egy kekszet, öleld meg a plüssödet), hanem meghagyva a lehetőséget, csak odakészítve a potenciálisan biztonságot hordozó tárgyakat és jelenlétünket. Ez sem lesz mindig elegáns folyamat, ez egy ilyen műfaj.

😱A legtöbbször akkor találkozom a szülők ijedtségével, amikor a képernyőidő vége miatt borul ki a gyerek, úristen, biztos függő, jaj, csak akkor hagyja abba, ha visszakapcsolom az eszközt.

📱Ez ennél sokkal komplexebb téma, Most ennek egy szeletét, a neurodivergens gyerekek képernyő-helyzetét járjuk körbe egy 2x2,5 órás közös online műhelyen Jantek Gyöngyvérel, amelyen sok információt kapsz, egyéni-páros-kiscsoportos gyakorlatokban vehetsz részt, és a végére összerakhatsz egy, a saját családodhoz illeszkedő képernyős keretrendszert, hogy ne a bűntudat, ne a félelmek, indulatok szabják meg a határokat, hanem a korszerű információk és egy megtartó közösség.

Még vannak helyek, jelentkezési lapot és részleteket kommentben találsz. 👇

Találkozunk?

06/02/2026

Szia, neked van kiborulási terved?

A legtöbb stresszkezeléssel foglalkozó poszt arról szól, hogyan ne jussunk el addig, amíg megfővünk, elborul az agyunk, magas cén vagyunk, satöbbi. Ez fontos, valóban ez az egyik alappillér, amikor azon dolgozunk, hogyan vegyük észre minél előbb, ha feszültek leszünk, mert alacsonyabb feszültségi szinten nagyobb a mozgásterünk, több a beavatkozási, önmegnyugtatási lehetőségünk.

Csak közben néha jön az élet, vagy különféle okok miatt nem sikerül időben lépnünk, és kiborulunk. Na akkor mi van? Gyakran bekapcsol ilyenkor a szégyen, ami nem feltétlenül tragédia, egy szintig, ha nem borít el teljesen, lehet olyan funkciója, hogy jelezze nekünk: legközelebb nem így szeretnénk csinálni. Viszont ha elborít, akkor csak azzal tudunk foglalkozni, hogy ez rettenetes és helyrehozhatatlan és reménytelen esetek vagyunk. Nem bátorítok senkit arra, hogy másokon vezesse le a feszültségét, viszont arra igen, hogy legyen tervünk arra az esetre, amikor mégis előfordul, hogy a kaki eléri a ventilátort. Például szülőként jellemző helyzet, hogy más tempóban, más működésekben vannak a család tagjai, eltérő vágyakkal, szükségletekkel, ráadásul gyakran mi szülők adjuk kölcsön az idegrendszerünket mindehhez nap mint nap, szóval előfordulnak nehéz helyzetek, ütemtévesztések, amikor valakinél óriásira nőnek az érzései, feszültsége.


Hogy néz ki egy kiborulási terv?

Ahány ember vagy család, annyiféleképpen, mutatok pár lehetséges szempontot. Először arra, amikor mi felnőttek borulunk ki, egy következő posztban pedig arra, ha a gyerekünk borul ki.

1. Számítsunk arra, hogy a kiborulás bekövetkezhet. Ha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy csak elég eszközt kell tanulnunk és akkor mindig el tudjuk kerülni, akkor nagyot csalódhatunk, amikor nem sikerül, és olyankor jellemzően nagyra tud nőni a szégyen, ami bénítólag hat. Tehát kalkuláljuk bele a helyzetbe, hogy lehetséges a kiborulás.

2. Ha mi vagyunk azok, akik kiborulnak, ér magunkat eltávolítani a helyzetből, akár rövid időre is, mert már az feszültségcsökkentő, amikor fizikailag máshol vagyunk (akár 2 percre a mosdóban – taktikai mosdózás rulez). Ha szülők vagyunk vagy gyerekekkel foglalkozunk, ez akkor tud megvalósulni, ha nem tartunk attól, hogy valaki a jelenlétünk nélkül ön- és közveszélyessé válik. Ha muszáj ott maradnunk, akkor jó, ha tudjuk, hogy most ez marad, úszunk az árral, és közben akár fejben keressük, mi lesz majd a kilépési lehetőség, mert kell a mentális menedék, hogy ennek egyszer vége lesz.

3. Sokszor próbáljuk magunkat egyben tartani, és monitorozni a mimikánkat, gesztusainkat, hogy ez sikerül-e, nem látszik-e nagyon rajtunk, mennyire kivagyunk. Ez rengeteg energiát emészt fel. Keressük a legkisebb mozgás lehetőségét még a robbanás előtt (akár kéz-lábrázás, nagyobb levegő, kifújásnál hangadással). Amikor pedig bekövetkezett a robbanás, találjuk meg azt az impulzust, amivel jól esik menni, de nem bántunk vele másokat. Ér összegyűjteni a dühünket, reménytelenségünket, megérezni, ahogy felépül az izomtónusunk, gyűlik az erőnk, és beletolni a falba, miközben artikulálatlan hangokat adunk ki, ér sírva táncolni, értelmetlen mozdulatokat tenni, ha jól esik – fontos, hogy legalább magunk előtt ne kelljen szépen viselkedni. Mindez könnyebb lehet, ha el tudtunk vonulni egy másik helyiségbe. Megpróbálhatunk felhívni valakit, aki tudja, hogy nem megnyugtatni, hanem meghallgatni kell most minket. A terv része az, hogy még békeidőben megkérdezzük ezeket az embereknek, hogy „Ha kiborulok, felhívhatlak, és lehetek egy kicsit csak úgy, ahogy vagyok?” Ha nem érjük el, és előre megbeszéltük, hagyhatunk hangüzenetet is.

4. Ahhoz, hogy ne azon agyaljunk, mindeközben mit gondolnak rólunk a többiek, például amikor otthon történik, és kihallatszódnak a hangeffektek, nyugodtan szólhatunk előre, még békeidőben, hogyha azt érezzük, hogy szakad a cérna, pár percre meglépünk egy másik szobába, ne jöjjenek utánunk, és ne kérdezgessék, mit csináltunk, ne célozgassanak arra, amit hallottak, majd mesélünk róla, ha szeretnénk, tudunk. Az érzelemszabályozás nem feltétlenül illedelmes és jólfésült folyamat, és ér megkérni magunknak a szükséges teret rá. Akár a gyerekünkkel is elpróbálhatjuk békeidőben, hogy megmutatjuk, hova fogunk elvonulni kicsit kiengedni a nagy érzéseinket – ezzel azt tanítjuk, hogy minden érzésnek helye van, és meg tudjuk tanulni, mihez kezdünk azzal, amikor túl nagyra nőnek.

Még mindig van egy utolsó hely a 02.12-én induló Nyugalom a testemben 3 alkalmas online Somatic Experiencing workshop sorozatra, ha szeretnél jönni, jelentkezési lapot kommentben találsz.

́s

30/01/2026

Ha ismerős nálatok, hogy a gyerek:

📍Könnyebben kibillen az egyensúlyából, ha kütyüzik.
📍Folyamatos harc a "mikor" és a "mennyi".
📍Úgy érzed, csak a képernyővel tud kikapcsolni.
📍Már tudod, vagy csak sejted, hogy ADHD, autizmus vagy érzékenyebb idegrendszer áll a háttérben…

Nem vagy egyedül. Ez a dinamika más nálatok.

Nehéz kőbe vésett szabályokat hozni, amikor a hétköznapok nem egyformák, ahogyan mi sem vagyunk mindig ugyanúgy.

Sokszor halljuk a sablonos tanácsokat: „csak vedd el tőle”, „legyél szigorú”. De aki ADHD-s, autista vagy szenzorosan érzékeny gyereket nevel, tudja: náluk a tablet nem csak szórakozás, hanem gyakran az egyetlen eszköznek tűnik az önszabályozáshoz vagy a kapcsolódáshoz.

De hol van az a pont, ahol a segítségből nehézség lesz? Hogyan alkossunk olyan szabályokat, amik nem törnek össze az első váratlan helyzetnél?

Bacsó Flórával és Jantek Gyöngyvérrel egy 2x2,5 órás, interaktív online workshopra hívunk, ahol: ✨ Megérted az összefüggést a figyelem és a digitális világ között.
✨ Eszközöket kapsz az „érzelmi viharok” kezeléséhez.
✨ Összerakjuk a saját, családodra szabott képernyő-protokollt.
✨ Sorstársak között, ítélkezésmentes közegben kérdezhetsz.

Nem a tiltástól, hanem a megértéstől és a családokra szabott keretektől várhatjuk a változást.

📍 Helyszín: Online (Zoom)
⏳ Időpont: 2026.02.18 és 03.04. 12:00-14:30
🔗 Jelentkezési lapot kommentben találsz.

27/01/2026

Döbbenetesen jó Tompa Andrea megfogalmazása, hogy a rasszizmus politikai termék, amit nem is tudjuk, hogy megvásároltunk. Olyannyira igaz, hogy már gyerekkorban is megjelenik egyfajta rendszerszintű rasszizmus, kirekesztés, a reprezentáció hiánya. És a rendszerszintű rasszizmus akár kimondatlan többségi normává is válhat, és a kisebbségi gyerekeknél, felnőtteknél internalizálódhat, na és ez az igazán szívet tépő.

Hogyan?

Például a külső megjelenésnél. A gyerekek gyakran a többségi (fehér/nem roma) jellemzőket tekintik „szépnek” vagy „jónak”. Magyarországon ez megnyilvánulhat abban, ha egy roma kisgyermek világosabb bőrt vagy hajat kíván magának, mert azt társítja a sikerhez. Ugyanitt jut eszembe, hogy ezt erősítheti, hogy nem elérhetők minden gyerek számára olyan játékok, amelyek többféle kultúrát, népcsoportot reprezentálnak, és pl. miért csak rózsaszínű babákkal találkozunk az ovikban, bölcsikben (ahol nem kell megvásárolni egy játékot ahhoz, hogy játsszunk vele).

Vagy ott van a negatív sztereotípiák azonosítása, amikor a gyerekek belsővé teszik a rájuk irányuló előítéleteket. Ha azt hallják, hogy a csoportjuk „hangos” vagy „rossz tanuló”, elkezdenek eszerint viselkedni (önbeteljesítő jóslat). Hallottam már roma felnőtteket is aszerint beszélni magukról, amilyennek őket ítélik meg, és nehéz volt úgy reagálni, hogy ne vitassam el a saját megélését, ugyanakkor felvessem az a szempontot, hogy ezt leggyakrabban nemromák mondják romákra.

Emellett megjelenhet a vágy a többséghez tartozásra, a saját kulturális gyökerek elutasítása vagy szégyellése a beilleszkedés érdekében.

Magyarországon megjelenik még a „jó cigány” vs. „rossz cigány” kettősség: (Ne csak ) a magyar iskolákban hangzik el dicséretként: „Te nem is olyan vagy, mint a többiek.” Ez arra tanítja a gyereket, hogy a saját közössége alapvetően rossz, és ő csak akkor értékes, ha távolodik tőle.

Előfordulhat még, hogy egy roma gyerek pl. nem mer segítséget kérni a tanártól konfliktus esetén az internalizált rasszizmus miatt, mert úgy érzi, eleve bűnösként kezelik majd őt. Ez az elszigeteltség fájó élmény.

Én "csak" óvodai, iskola és gyerekekkel kapcsolatos tapasztalatokról tudok írni, ami csak egy szelete a rasszizmussal járó problémáknak.

A rendszerszintű rasszizmus a többségi csoportokban is megjelenik, amikor önkéntelenül távolabb húzódunk kisebbségi emberektől, csoportoktól a tömegközlekedésen, az utcán, amikor nem szívesen adnánk ki a lakásunkat pl. romáknak. Mielőtt jönnének a kommentek arról, hogy kinek mi a tapasztalata: nem akarom elvitatni senki egyéni megélést és tapasztalatát, tartozzon bár többségi vagy kisebbségi csoporthoz. Viszont külön kell választani a saját tapasztalatot attól, hogy egész csoportokat bélyegezzünk meg.

Nem tudom, hogy kell maradéktalanul jól csinálni, nekem is bőven van még dolgom ezzel a témával. Azt tudom, hogy fontos szerepünk szülőként, pedagógusként, gyerekek körül lévő felnőttekként abban, hogy figyelünk arra, hogyan beszélünk másokról. Sokat fogunk hibázni ebben, de mindig ott lesz a korrekció, a reflexió és a párbeszéd lehetősége. Gyakoroljuk, hogyan tudunk tisztelettel beszélni egymásról és egymással.

És minden rasszista vagy tiszteletlen kommentet törölni fogok a poszt alól.

26/01/2026

Nap mint nap nagy tétekkel járó döntéseket hozunk. Néha túl sok az információ, néha túl kevés. Természetes, ha ilyenkor egyedül érzed magad a nehéz helyzetekben.

Az elszigeteltség fájó élmény, és teljesen jogos az igényed a támogatásra.

Van, amikor arra vágyunk, hogy legyen mellettünk valaki, aki segít jól dönteni, megerősít vagy épp ránk cáfol. Jogos szükséglet, hiszen nagyon elszigetelő élmény, amikor egyedül érezzük magunkat egy nehéz helyzettel. És van, amikor igenis konkrét szakértői tanácsra van szükségünk, és fontos, hogy utánajárjunk, hogy informált döntéseket hozhassunk.

Ugyanakkor vannak helyzetek, ahol nincs „jó” vagy „rossz” út. Csak választások vannak: valamilyen és másmilyen között. Ilyenkor nem egy receptre, hanem egy megtartó kapcsolódásra van szükségünk.

A Kapcsolódó Nevelés eszköze: a Páros Meghallgatás, ami két felnőtt szövetsége, ahol ítélkezés nélkül megoszthatod a dilemmáidat. Egy biztonságos tér, ahol minden érzésednek és bizonytalanságodnak helye van.

A reflexió kényelmetlen, de mozgásban tart. Amikor megkérdőjelezed a régi hiedelmeidet, elvárásaidat, a környezet elvárásait, az feszültséggel jár. Ez a bizonytalanság azonban annak a jele, hogy hajlandó vagy változtatni és fejlődni.

A bizonytalanság önmagában nem ellenség. Ha az alapvető rendszerszintű támogatásunk megvan, a bizonytalanságunk valójában az erőforrásunkká válhat: ez jelzi, hogy reflektálunk a családunk működésére, tudjuk, hogy dinamikusan változik, hogy mi számít jó döntésnek. És lehet, hogy kicsit hozzáedződünk a döntés megszületéséig megjelenő bizonytalansághoz, mert tudjuk, hogy ez is a szülőség része.

ha atipikus gyereket nevelsz, akkor különösen igaz, hogy a rendszerszintű támogatás sajnos nem alapvetés. Ezzel együtt is lehet a bizonytalanságnak egy mozgató ereje: ha tudjuk, hogy nem csak egyféleképpen lehet jól csinálni, merünk kísérletezni, merjük megkérdőjelezni a “mások szerint így kell”-eket. Hozzánövünk ahhoz, hogy mi vagyunk azok, akik másképp működnek, másképp csinálják. Ahogy a gyerekünk nő, ahogy a családunk változik, úgyis új és új szempontokra lesz szükség a döntésekhez, és a korábbi szempontok, szabályok felülvizsgálata nem megy némi bizonytalanság nélkül.

A csoportjaimon egyszerre kapsz információt és megtartó teret a reflexióhoz, amelyből saját bizonyosságok születhetnek. Így lesz ez a Digitális túlélőkészlet neurodivergens gyerekek szüleinek
2 alkalmas online csoporton is, amelyet Jantek Gyöngyvér klinikai szakpszichológussal tartunk. Sok naprakész információ, egyéni, páros és kiscsoportos munkákkal tűzdelve.

Még 8 helyünk van, jelentkezési lapot kommentben találsz. Ha ez a csoport most neked nem érdekes, az üzenete akkor is fontos lehet azoknak a szülőtársaidnak, akinek jól jönne egy kis megerősítés - nyugodtan küldd el nekik.

23/01/2026

Sokan vágyunk most arra Egressy Matyi halála kapcsán, hogy érthessük, mi történt, hátha úgy könnyebb feldolgozni, és arra is, hogy tanulságokat vonhassunk le a saját életünkre, a saját gyerekeinkre, tanítványainkra, unokaöccseinkre, unokahúgainkra vonatkozóan. Hogy hátha megelőzhető legközelebb az, ami történt. És az a kényelmetlen, szorongató, rettegtető helyzet, hogy ez most nem lehetséges, mert nagyon friss ez a veszteség, és mert túl keveset tudunk arról, mi történt. Nem tudjuk, került-e valami az italába, ha igen, mi volt az, hogy mennyire vigyázott a poharára (lehet, hogy nagyon), milyen állapotban volt Matyi, ahogyan haladt előre az idő, hogy azok az emberek, akikkel találkozott és kapcsolatba került a megállóban, a buszon, a héven, az utcán, mi alapján döntöttek arról, megszólítják vagy próbálnak-e segíteni. És vannak dolgok, amik minden elővigyázatosság is mellett meg tudnak történni.

És mivel iszonyú azzal a tehetetlenség-érzéssel maradni, hogy ezt nem lehet visszacsinálni, vannak, akik hangosan keresik a felelősöket, hogy kinek hogyan kellett volna megállítania Matyit, megkérdezni, kit hívjanak fel, ne hagyják egyedül, kísérték volna haza, stb. Lehet, hogy ezeket kellett volna csinálni, de aki nem volt benne ezekben a helyzetekben, nem tudja, milyen lehetett, valójában mit lehetett volna tenni. Én sem voltam benne egyik helyzetben sem, én sem tudom. Aki pedig benne volt, és próbált Matyival kommunikálni vagy nem próbált, nem mert, nem tudott, azokról sem tudjuk, hogy voltak akkor és vannak most. Én is csak feltételezni tudom, hogy nincsenek jól, és lehet, hogy keresik a saját szerepüket, felelősségüket a történetben. Ehhez nem hiányzik az, hogy kívülről, internetes kommentekben is ezt tegyük.

Napok óta ezen gondolkozom, hogy ott és akkor vajon én mit tettem volna. Biztos, hogy megállok? Biztosan kitartok azzal, hogy segíteni akarok, ha esetleg hárító választ kapok elsőre? Volt már, hogy kitartottam ilyen helyzetben, de biztosan volt olyan helyzet is, ahol nem vettem észre, hogy segíteni kellene vagy hogy mit tudnék én tenni. Iszonyú nehéz ez. Volt, amikor nagyon részeg fiatalok mellett maradtunk éjszaka egy kolléganőmmel, amíg nem láttuk, mi nekik a következő stabil pont, volt, hogy hívtam mentőt egy hajléktalanhoz és megvártam, amíg megérkezik. Ezek nehéz, kényelmetlen és bizonytalan helyzetek voltak, és nem volt ott a végén az egyértelmű jutalmazó érzés, hogy hú de jól csináltam. Valamint, ezek nem garanciák arra, hogyha Matyival találkoztam volna, akkor biztosan megálltam volna vagy tudtam volna, hogyan tudok jól segíteni. Szeretném azt hinni, hogy igen, de nem tudhatom. Lehetett volna bármelyikünk gyereke. El sem tudom képzelni, mit élhetnek át a szülei, és csak bízom benne, hogy én nem fogom átélni, de nem tudhatom.

És a gyerekek, a gyerekeink, akik hallottak arról, mi történt, kérdeznek minket. És akkor is, ha nem tudjuk, mit mondjunk pontosan, azt megoszthatjuk, hogy minket is letaglóz, elmondhatjuk, hogy mit tudunk és mit nem tudunk, nem kell úgy tennünk, mintha mindennel képben lennénk, figyelhetünk arra, hogy úgy fogalmazzunk, hogy ne hibáztassunk másokat. Ugyanakkor törekedhetünk arra, hogy ezután jobban figyeljünk egymásra a buszon, az utcán, az aluljárókban. Ha már önállóan közlekedik és bulizni jár a gyerekünk, együtt leülhetünk több körben is megbeszélni, érdemes-e bármilyen keretünkön, szabályunkon változtatni a nagyobb biztonság érdekében. Csak vigyázzunk arra, hogy aki közelebbről gyászolja Matyit, ne sérüljön jobban a mi messziről gyászolásunk közben.

Nagyon sokat dilemmáztam, vajon megírjam-e ezt, vajon én tudok-e úgy fogalmazni, hogy nem ártok tovább, nem ütök még nagyobb sebet. Remélem.

13/01/2026

Tegnap a Mattel piacra dobta az autista Barbie-t. Még nagyon friss a dolog, de már elindult a párbeszéd a nemzetközi neurodivergens közösségekben erről, hozok pár szempontot ezekből a sajátjaim mellett, és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul a diskurzus az elkövetkező hetekben. Örülök, h a kommentben kiegészíted ezt az írást a te szempontjaiddal, főleg, ha érintett vagy!

🥳 Egyrészt sokfelől öröm övezi a megjelenését, mert a reprezentáció mindig fontos egy kisebbségi csoport elfogadása során. Minél többször találkozunk minél többféle emberrel, annál könnyebb úgy viszonyulni embertársainkhoz, hogy "igen, sokfélék vagyunk" és nem úgy, hogy "te nagyon furcsa és más vagy, tehát nem normális, ezért jobb, ha távol tartom magam tőled".

👩 Az autista nők egyébként is alulreprezentáltak voltak sokáig, többféle okból kifolyólag. A lányoktól kiskoruk óta elvárják, hogy kedvesek, együttműködők és szociálisan simulékonyak legyenek. Emiatt az autista nők mesterien megtanulják utánozni a többieket. Figyelik, ki hogyan köszön, hogyan gesztikulál, és szó szerint "színészkednek" a túlélés érdekében. Ez azonban borzasztóan fárasztó, és gyakran vezet felnőttkori kiégéshez. Az autista nők gyakran nagyon jól kommunikálnak, tartják a szemkontaktust (még ha kényelmetlen is), és empatikusnak tűnnek. Belül azonban folyamatosan elemzik a helyzeteket, szoronganak a váratlan ingerektől, és küzdenek az érzékszervi túlterhelődéssel. Mivel nem "látszik" rajtuk a küzdelem, a környezetük azt hiszi, minden rendben. Emellett, mivel a diagnosztikai eszközöket eredetileg fiúkra szabva készítették el - szerencsére ez azért változik szépen lassan - ezért ha egy nőnél nem a "férfi típusú" autizmus tünetek jelentkeznek, gyakran félrediagnosztizálják őt szorongással, depresszióval vagy személyiségzavarral. Ugyanez igaz az ADHD esetében is (gyakran más, ADHD-ra jellemző tünetekkel persze). Szerencsére azért változnak, finomodnak a diagnosztikai eszközök, és ebben szerepe van a neurodivergens közösség hangjának is. Ezért is fontos a reprezentáció, hiszen ha egy közösség hallatja a hangját, akkor tud életbe lépni a "semmit rólunk nélkülünk" elve.

Az autista Barbie emellett színesbőrű, amit én Magyarországon élőként is külön üdvözlök, mert zavar az, hogy nagyon sztereotip módon egyféle bőrszínben gondolkodunk már kisgyerekkortól kezdve. Szerintem mindenki tudja, hogy van az a rózsaszín árnyalatú ceruza, amit "bőrszínűnek" neveznek már az óvodában is a gyerekek, illetve a babák is rózsaszínes árnyalatban kaphatók. Elvétve találkozhatunk sötétbarna bőrű babákkal, de alig, és ha mondjuk a legnagyobb kisebbségre, a cigányságra gondolunk, vajon minden cigány kisgyerek magáénak tudja érezni a rózsaszínű vagy a sötétbarna bőrű babát?

🎧 Ez a Barbie zajvédő fülessel, fidgettel és AAK eszközzel (alternatív-augmentatív kommunikációs támogatás, legtöbbször a nem vagy nehezen beszélő autisták támogató eszköze) érkezik, ami egyrészt normalizálja ezeknek az eszközöknek a használatát. Másrészt meg sztereotipizál is, mert nem minden autista, valamint nem csak az autisták támogató eszközei lehetnek ezek, de ezt én nem rovom fel a játék készítőinek, mert nem lehet a végtelenségig árnyalni egyetlen játékkal egy rendkívül sokféleképpen megélhető és megnyilvánuló állapotot.

Pozitívumként említik, hogy autista személyekkel is konzultáltak a baba tervezése során, ami megint azért fontos, mert nem kívülállók mondják meg, milyen az autizmus. A babának a ruhája például állítólag direkt puha és igyekeztek, hogy ne legyenek rajta zavaró szenzoros részletek. A baba tekintete sem mereven előre néz, hanem picit oldalvást, arra utalva, hogy a kötelező szemkontaktus nehéz elvárás sok autista embernek (és nem csak nekik amúgy). A Mattel hangsúlyozta is, hogy hangsúlyozta, hogy a céljuk egy olyan baba megalkotása volt, amely az autizmus spektrumának egy szeletét mutatja be, tiszteletben tartva, hogy minden autista ember tapasztalata egyedi.

Kritikaként felmerül:

1. A „pinkwashing” vádja, vagyis hogy a cég csak profitot akar termelni a diverzitásból, anélkül, hogy valódi rendszerszintű változást érne el, és egyes hangok szerint jó lenne, ha a profit egy részét pl. a neurodivergens közösségek és az akadálymentesítésen elfogadásán dolgozó szervezetek támogatására fordítaná.

2. A Barbie babákkal kapcsolatban rengeteg olyan előzetes tapasztalata van sok embernek, hogy irreális testarányai miatt korábban semmilyen élő nő nem reprezentált, és inkább fals képet mutatott arról, milyen lenne a szép női test. Ahogyan utánaolvastam, ezt a kritikát egyébként a Mattel elfogadta, és egy ideje már 9 testtípusú Barbie létezik. Sőt, létezik kerekesszékes, hallókészülékes, vak, protézises, Down-szindrómás, alopéciás (haj nélküli), vitiligós, cukorbeteg Barbie is, illetve többféle bőrszínt és kultúrát reprezentáló Barbie is.

☀️ Összességében én örülök az autista Barbie-nak, azzal együtt, hogy természetesen látom a profittermelés célját is. Emellett pedig fontosnak tartanám, hogy ne csak a játékboltokban lehessen látni az emberi sokszínűséget reprezentáló játékokat, hanem legyen elérhető bölcsődékben, óvodákban és iskolákban is, minden gyereknek. Van egy szuper előítélet- és konfliktuskezelő módszer, a Persona Doll, amit a Partners Hungary Alapítványnál tanultam meg egy kolléganőmtől. Ott kifejezetten figyelnek rá, hogy sokféle baba mehessen látogatóba a gyerekekhez, és beszélgethessen velük nehéz társas helyzetekről, kiközösítésről, sokszínűségről. Sok-sok ehhez hasonló kezdeményezésre, módszerre és játékra lenne szükség, hogy már gyerekkortól a mindennapok része legyen: a sokszínűség érték, bár nehéz műfaj, de tanuljuk egymást.

Ugyanitt jut eszembe: milyen jó lenne minden csoportszobába és tanterembe nyugizós sarok, elérhető és foglalkozáson, tanórán is használható fidgetek, zajcsökkentő, vizuális támogatás, hogy ne menjen el a neurodivergens gyerekek rengeteg energiája a maszkolásra. Ehhez persze szükség lenne egy nem agyonterhelt pedagógusközösségre is.

🧡 A munkám során nagyon fontosnak tartom a neurodivergens gyereket nevelő szülők támogatását a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel, és hamarosan két témában is találkozhatunk:

1.Kapcsolódó Nevelés szülőcsoport neurodivergens gyereket nevelő szülőknek

2.Digitális túlélőkészlet neurodivergens gyerekek szülőknek.

Részletek kommentben.

❓Te mit szólsz az auti Barbiehoz?

09/01/2026

Az Édesanyák csapatához tartozni nagy büszkeség nekem. Szuper szakértőtársaimmal találkozhattok online, én a sz*****is nevelés és stresszkezelés témákban leszek hallható, gyertek!

Foglald le az ingyenes helyed!

08/01/2026

Kedves emlékeztető: ha a januári "vissza a hétköznapokba" elvárásai és tempója elhúznak melletted és máris behavazva érzed magad, tudd, hogy nem vagy egyedül. A naptár ugyan átfordult, de a belső órádnak nem kötelessége tartani a külső tempót. A természet sem januárban hozza a leglátványosabb formáját, mégis minden a helyén van.

És persze ez nem ilyen fennkölten néz ki, amilyennek hangzik, mert lehet, hogy csupa olyan dolgot látsz meg magad körül, ami nincs a helyén: mosatlan edények, leszedetlen-hulló karácsonyfa, tolltartó nélkül iskolába menő gyerek, megválaszolatlan levelek és egyéb tetszőleges káoszok. Mindeközben te épp próbálod a legfontosabb dolgokat mégis megcsinálni, de arra azt mondod: “az nem számít", mert közben azt gondolod: béna vagy és lassú, másoknak ez biztosan könnyebben megy. Nem vagy egyedül, és főleg nem vagy béna. És számít, amit meg tudsz csinálni.

A saját ritmusodban is épp elég messzire jutsz majd. Valójában ez az egyetlen fenntartható út.

A legtöbb csoportomban is van még hely, nem csúsztál le a lehetőségekről, egyedül a "Nyugalom a testemben" telt be, de írj, van várólista, és ha összegyűlik egy csoport, írok ki új időpontot.

A csoportok leírásait kommentben találod, szerintem jövő hét végéig még lesz szabad hely mindegyikben.