28/11/2025
A mai alkalom a kliensemmel arról szólt, hogy mennyire nehéz megőrizni a saját értékességünk érzését ennyi szerep között.
Anya vagyok.
Feleség vagyok.
Valakinek a gyereke.
Dolgozó nő.
És közben: ember is.
És ezek a szerepek sokszor annyira hangosan követelik a figyelmet, hogy közben el is veszünk bennük.
Ott motoszkál a kérdés:
„Vajon elég vagyok?”
„Értékes vagyok így?”
🫖 A beszélgetéshez ma bekészítettem a nagymamámtól örökölt teáskannát és teáscsészét.
Nem a saját emlékeim miatt, hanem azért, mert ez a tárgy nekem egy szimbólum. A régi generációk értékeinek szimbóluma.
A múlt öröksége valahogy mindig nagyobbnak tűnik.
Amit dédapáink adtak tovább nagyapáinknak, ők apáinknak… mintha súlyosabb, időtállóbb, „igazibb” lenne, mint amit mi próbálunk ma hagyományként teremteni.
És amikor ehhez mérjük magunkat, könnyű elbizonytalanodni:
„Mit adok én tovább? Elég értékes az, amit létrehozok?”
Ahogy ott volt az asztalon a teáskanna, segített ránézni arra, hogy:
💛 az érték nem attól lesz nagy, hogy régi;
💛 és nem attól lesz kicsi, hogy most születik;
💛 hanem attól, hogy kapcsolódást teremt.
A mai folyamatban azt tártuk fel, hogy mennyi értéket hordozunk nap mint nap, csak nem mindig ismerjük fel:
a figyelmet, amit adunk;
a türelmet, amit gyakorlunk;
a szeretetet, amit továbbviszünk;
a példát, amit észrevétlenül is átadunk.
Ez mind hagyomány.
Csak a mi korunk formájában.
Ma azt beszéltük meg, hogy értékes vagyok mint anya, mint feleség, mint gyerek, mint nő — és mint ember.
Nem a teljesítményem, hanem a jelenlétem miatt. ❤️
Ölelés, Erika
