23/12/2023
„Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja.”
Gárdonyi Géza „A láthatatlan ember” című regényéből.
Az alábbi fotót a Dunakanyarban készít***em, Dömös határában.
A Szél, a Víz és a Tűz története
II. A Víz:
A kimeríthetetlen
A műarisztokrácia „Nekem még több kell!” félelemfüggő sóvárgásában identitását ezüstpénzre váltó és az öntömjénező „Több vagyok nálad!” mantrák dézsafürdőjében lepangó álkimisták tanítványaként létezni nem bizonyult lélekerősítő küldetésnek, így hát mámorító ébredésként hatott kiszakadni homályos alagsorok gyomrából, titokzatosnak vélt pergamenek és kövér lombikok kipárolgásainak kavalkádjából.
Helyette feltárult az élettől pezsgő vidék, s vele mennyei szférák lélegző analógiái, a több, mint ami könyvekből tudható!
Bizonyosság, hogy a Lélek aranyát haszontalan anyagi megváltásból, és megnyugtatóbb belső értékeinkből lepárolni. Akár a nyers és befejezetlen gyógynövény esetében, amikor csak rajtunk múlik, hogy magasabb szintre emeljük hatását.
Borgőzös fogadók és állati belsőségektől bűzölgő piacterek zsibongásában meglepően különös emberi dolgokról szerezhet tudomást, ki konkrét céllal szűri át az alpárian nyers bazári kínálat érzelmileg túlfűtött torzításait. Az egyszerű emberek profánul fogalmaznak, s van az a pont, amikor a tudományos cifrázás és modorosság nélküli beszéd vihet csak előbbre a nemesröptű gondolatok terméketlen empirizmusában.
A vasárnapi vásár forgatagában pont ilyen céllal andalgott a bámészkodók együgyűen bárgyú tekintetével, mikor izzadtságukban erjedő fuvarosok válogatott pajzánságoktól hemzsegő élcelődésére lett figyelmes.
Egy fehérnépet vettek éppen mocskos szájukra, aki naponta többször is úgy merít vizet a kútból, hogy visszaborítja azt a mélybe, ahonnan nyerte.
– Há mifélö nárompritty, ostoba némbör az illen? – köpött ki maga elé egy bajszos tanyasi legény, ki a prímet vitte a gyülevészek közötti szájaskodásban. – Bizon, mondom néktök, hárpiát tutujgat keblin az Úr, hogy a Gyehenna nyené öl a bides fajzatit!
Az adeptus kapott az alkalmon, menten néhány kör kupicára invitálta a kompániát, hogy kitudakolja, merrefelé találhatná azt a teremtést. Némi elemózsiát gyűjtött batyujába, és nem tékozolva fölös idejét, még aznap nekiveselkedett a vélt útmutatás irányába.
Két falut is elhagyott már, mikorra a Nap elpihenni készült a látóhatár mögött. A sáfránysárgán beérett búzatáblán túl megpillantott egy kissé romos kőházat apró ablakokkal, körülötte némi gyér gazdasággal.
Nem messze tőle egy kútgém árválkodott, kolonca az ég felé igyekezett, ahogy a kútfőnél egy asszony hajlongott serényen, ki előbb a kútostor után nyúlt, majd a vízmerő dézsát fogta ölre, hogy a kávára letéve kicsit megpihenjen.
– Segíthetek kegyednek? – kérdezett rá az adeptus megfelelő távolságot tartva, mivel nem szándékozott tolakodónak mutatkozni.
– Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik – szólalt meg az asszony, és még csak nem is fordult az idegen felé, hanem csuprát a hűsítő vízbe mártotta, majd lassan kortyolgatni kezdte.
Az adeptus néhány pillanatra bénulttá dermedt e váratlan bibliai idézet malasztjától, mintha gutaütés szele csapta volna meg.
– Mi járatban a kegyelmes úr? – ragadta magához a kezdeményezést az asszony, zengedelmes hangon hidalva át a megülepedett csendet. – Szállást óhajtana? A padlásszobán átaludhat, ha úri kedve nem bánja, de a csűr szalmája is megteszi vánkosnak. Ha pedig a béle hangoskodna, szerény vacsorámat megfelezem tán, ha ínyére való. Apellátának pedig helye nincs! – zárta le monológját kellő nyomatékkal.
Az adeptusnak kifejezetten tetszettek e feltételek, annál is inkább, mert igen törődött volt már a hosszú út után, hát még ily böszme nagy hőségben.
– Nekem megfelel, ebben a sorrendben – eresztett el egy megkönnyebbült mosolyt, miközben tüzetesebben is szemügyre vette a szabott pendely alatt rejtőzködő domborulatok arányait. – Hanem árulja csak el nekem kegyed, miért hajt fel annyi vizet a kútból, ha valójában nincs is rá ínsége? – kíváncsiskodott tovább.
– A szerelem olyan, mint a kút – szólalt meg az asszony kisvártatva, majd egy csuporral vendége felé nyújtott a vízből.
– De hiszen ennek illata van! – kiáltott fel megdöbbenésében az adeptus, amint szájához emelte az edényt.
– Min csodálkozik kegyelmed? Soha nem volt még szerelmes? – kérdezte az asszony huncut módon vigyorogva, s már öntötte is vissza a vizet a dézsából.
– De, de igen, voltam már, valamikor régen, persze, de akkor is, ez hogyan lehetséges?
– Hogyan, hogyan? – ágált terjengősen a két parányi kéz a levegőben. – Hát úgy, hogy kedvesünk lelkéből addig érintetlen kincseket hozunk a felszínre.
Mindeközben egy újabb vödör vizet emelt ki a mélyből, majd a kút kávájára állította jelképesen. Miután jóízűen meghúzott egy fél findzsányit, így folytatta:
– Majd magához vesz belőle annyit, mi szívében elférhet. És amit csak tud, visszaad magából őneki, a többit pedig ráhagyja a Jóistenre! – fejezte be példabeszédét, majd a maradék vizet már borította is vissza a kút mélyébe.
Balián figyelme kitartóan várakozott, amint az asszony szavaiban és t***eiben felismerte a szerelem kimondatlan stációit. Csak ült szótlanul, és azt érezte, hogy ez az asszony valami nagyon nagy fájdalmat hordoz Istennek tetsző méltósággal, mit kívülállóként felfogni nem lehet, csak lépésenként beljebb araszolva a megértés kegyelme felé.
– Ha orvosságként szeretnéd használni, feltölthetjük a vizet akár gyógyító üzenettel is – ragyogott rá okos tekint***el Izabel néhány hét múlva egy boldog éjszakán. – Jöjj hát velem hajnalban harmatot szedni a cickafarkról! – nyugtázta döntését csókokkal árasztva el Balián ajkait, miközben a zöldellő virágos rét puha takaróján gurultak ölelkezve. Hol jobbra, hol balra lendültek, majd egy másik pillanatban már talpra is szökkent, hogy felkiáltson:
– Holnap amúgy is Telihold lesz – mutatott a felhőtlen égbolton tündöklő Zselnice-holdra. – Vénusz angyalából készítünk holdvizet, amihez a péntek éjszaka jól is adódik nekünk.
Hajnalban Balián gyermeki lelkesedéssel és a felfedezés izgalmával állt neki a harmatcseppek gyűjtésének, majd napnyugta után csodálattal figyelte, ahogy Izabel egy nagy üvegtálba vizet tölt, és gondosan a kút kávájára helyezi éjszakára. A Hold így szabadon átjárhatott rajta diskurálni egészen hajnalig.
Szombaton délután már együtt kortyolgatták a holdvizet, amikor Balián két kezébe fogta Izabel arcát, és kérdőn a szemébe nézett:
– Hát ezért volt ez az egész? A nagy felhajtás körülötted. Kettőnkért?
– Igen – válaszolt halkan az asszony. – Kellett valami szokatlan, melyben sejthető az Úr keze munkája, de láthatatlan a köznép szemében, ahhoz viszont elég, hogy elindulj felém a válaszokért. Kegyetlen volt a várakozás, de közben lelked minden áldott nap madárként szállott kezemre.
– Mellkasomban éreztelek – szólalt meg Balián, jobb kezét szívéhez szorítva. – Valahol nagyon mélyen szurkált és hasogatott, de a magam köré csavart kötelékektől nehezen szabadultam. Nem voltam itt, mégis nálad járt lelkem szüntelenül – szökkent magasba az adeptus szelleme, miközben bizonyossággá érett sejtelme, hogy találkozásukat korábban egyszer, a valamikori jövőben felismerte már...
Mozgásszervi rehabilitációs szakorvos, adjunktus, manuálterapeuta
