31/10/2025
🕯️ Megemlékezés 🕯️
A halottak napjához közeledve összegyűltünk, hogy közösen emlékezzünk azokra, akik már nincsenek közöttünk.
Ezen a napon megállunk egy pillanatra, elcsendesedünk, és gondolatban újra kezet fogunk azokkal, akiket szerettünk, akik életünk részesei voltak.
Van az évnek egy napja, amikor megállunk egy pillanatra, és a csendben meghalljuk a múlt halk szavát. Ez a nap a megemlékezésé, a gyertyák fényéé, az elcsendesedésé.
Ilyenkor nem a szavak, hanem az emlékek beszélnek.
Az arcok, amelyek már csak a szívünkben élnek, a hangok, amiket már nem hallunk, és a kezek, amelyek már nem érnek el hozzánk.
Az elmúlás mindig fájdalmas. Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor búcsúzni kell – valakitől, akit szerettünk, vagy egy életszakasztól, amely lezárult. De az elmúlás nem a semmibe hullás. Inkább egy csendes átlépés, egy út, amely a láthatóból a láthatatlanba vezet.
A halál elválaszt ugyan bennünket, de a szeretet összeköt.
A szeretet az, ami nem ismeri az időt. Nem múlik el a testtel, nem halványul az évekkel, hanem ott él bennünk – minden apró emlékben, minden mosolyban, amit tovább tudunk adni.
Amikor emlékezünk, újra életre hívjuk azt, ami volt. Egy régi történet, egy illat, egy fénykép, vagy egy dallam – mind-mind híd a múlt és a jelen között.
És ahányszor gondolunk szeretteinkre, valahol, a lélek csendes birodalmában, ők is megérzik: nem felejtettük el őket.
Az emlékezés nemcsak fájdalom, hanem hála is. Hála azért, hogy volt kinek mosolyt adni, volt kit megölelni, volt kivel megosztani az élet örömeit és terheit.
A hiány soha nem szűnik meg teljesen, de megtanuljuk hordozni – mint egy lámpást a sötétben.
Mert minden ember, akit szerettünk, valamit itt hagyott bennünk: egy mozdulatot, egy mondatot, egy darabot önmagából. És ha mi továbbadjuk ezt a szeretetet másoknak, akkor ők valójában soha nem tűnnek el.
Ma tehát nemcsak gyászolunk, hanem ünnepelünk is – csendesen, szívünk mélyén.
Ünnepeljük az életet, amelyet együtt élhettünk, és a szeretetet, amely a halálon is túlmutat.
A megemlékezés legcsendesebb, legszemélyesebb pillanata az imádkozásé és a gyertyagyújtás volt.
A gyertyák fellobbanó fénye egyszerre jelképezi az emlékezést, a szeretetet, és a reményt. Amikor meggyújtunk egy gyertyát, nemcsak a kezünk mozdulata szól, hanem a lelkünk is. A gyertya lángja nemcsak a sötétséget űzi el, hanem felidézi mindazt, amit szívünkben őrzünk.
Minden fény egy névhez, egy archoz, egy történethez kapcsolódik. Talán édesanyánkhoz vagy édesapánkhoz, testvérhez, baráthoz, házastárshoz, gyermekhez, vagy valakihez, aki egykor fontos része volt életünknek.
A gyertya apró fénye most azt üzeni: nem feledtünk el.
Amikor a gyertyák sorban felgyúlnak, a sok apró fény lassan egyetlen nagyobb világossággá olvad össze —
mintha az emlékek mind összefognának, hogy megmutassák: a szeretet nem múlik el, csak átalakul.
A gyertya egyszer majd kialszik, de a fénye megmarad bennünk.
Mert amit szeretettel őrzünk, azt nem veheti el tőlünk sem az idő, sem a távolság, sem a halál.
Miközben a gyertyák fénye fellobbant, felidéztük szívünkben mindazokat, akiknek hiánya fáj, de akiknek emléke áldás.
Gondoljunk rájuk szeretettel, hálával és békével. Mert ők most is velünk vannak – a csendben, a fényben, és a szívünk mélyén.
Nyugodjanak békében szeretett halottaink!
Nyugodjanak békében az elmúlt 1 évben elhunyt Lakóink,
valamint mindazok akik valaha közöttünk éltek.
Emléküket mélyen szívünkbe őrizzük.
Végül, de nem utolsó sorban
Nyugodjon békében Kozma Imre Atya is, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója. 🖤
