01/02/2026
Tegnap elmentünk kirándulni a kamasz fiammal.
Tudod… amikor a gyerek azt mondja, hogy anya, menjünk el együtt valahová, akkor eldobsz mindent a kezedből, és indulsz… Mert a gyerek nem fogja még egyszer mondani. Nem biztos, hogy lesz még egy ilyen lehetőség, ha azt látja, hogy nem vagy nyitott rá. Különösen igaz ez úgy, hogy már csak ritkán láthatom.
Szóval elmentünk kirándulni. Gondolkoztam rajta, hogy mégis hova menjünk ilyen időben, és arra jutottam, hogy keresek aszfaltozott erdei utakat, lehetőleg nem túl messze. Milyen jó lesz, hisz nem baj ha esik… az aszfalton könnyen lehet sétálni. Na persze…
A legközelebbi ilyen lehetőség Budakeszi határában a János-hegyre vezető lezárt utak. Remek. Már előre örültem. Nem leszünk sárosak, van emelkedő, jóól el fogunk fáradni. 🙂
Mikor megérkeztünk a helyszínre, lefagyott az arcomról a mosoly. Az úton 10 centi vastag jég, néhol latyak, amire esik az eső. Csúszós volt mint a fene.
Minden egyes lépésre oda kellett figyelni, hogy ne laza hátraszaltóval nézegessük közelről a jeget.
Mit nekünk ez a kis nehézség! Mentünk fölfelé és útközben még futókkal is találkoztunk. (Csak tudnám hogy képesek a jégen lefelé futni??!?!? Nem, nem volt rajtuk szöges cipő… na mindegy.)
Aztán a lelkes gyerekem kitalálta, hogy ha már itt vagyunk, akkor mindenképp menjünk el a kilátóig is. Végül is, miért ne?
Felküzdöttük magunkat, majd a kilátó tetején megcsodálhattuk a….. nagy semmit. Ugyanis az egész táj ködbe burkolózott.
Az egész túra látványa olyan volt, mint valami elfuserált horror film kezdő jelenetei. Amikor bármelyik pillanatban jöhet a gonosz. Végig ezzel poénkodtunk az úton fölfelé. Így legalább nem vette el a kedvünket a cudar idő.
Lefelé viszont… na ott jött az igazán izgalmas rész. Mert lefelé már untuk az aszfaltot – hát menjünk az erdei turistaúton. Milyen jó ötlet! 😃
Az az érdekes jelenség volt mindenfelé, hogy jóformán csak az utakon volt hó és jég. A jól bejáratott, és ezért letaposott útvonal most nem a biztonságot jelentette, hanem a veszélyt.
Nem is tudtunk lefelé az úton menni. Kerestük a szélén a jégmentes részeket, és később már egyszerűen csak a fák között haladtunk, mert ott csak a puha avar volt, ami biztonságosan megtartott. Így végül lejutottunk a hegyről, és boldogan huppantunk be a kocsi ülésébe – a folyamatos megfeszített erőlködéstől remegő lábakkal.
Hogy miért meséltem most ezt el neked?
Azért, mert az élet tele van ilyen bejáratott utakkal. Azt hisszük, hogy ez a jó, ez a biztonságos, de valójában pont a bejáratott útvonal a legveszélyesebb – sőt, inkább életveszélyes is bizonyos helyzetekben.
Tesszük a mindennapi dolgainkat, akár egy robot, és azt hisszük, hogy biztonságban vagyunk. Pedig nem. Sőt, a mindennapi taposómalom oda vezethet, hogy tönkremegy az egészségünk, a szívünk-lelkünk pedig végérvényesen belefárad a soha véget nem érő kínlódásokba.
Pedig ilyenkor is van választásunk. Választhatunk más utakat. Választhatjuk azt, hogy megpihenünk a biztonságos talajon – megállunk és valami mást csinálunk.
Nekem a pontozás és a doterra is ilyen. Nem bejáratott, mégis sokkal több biztonságot ad, mint bármi más.
Neked mi a másik utad?
